Csak egy állomás! – N. Pál József publicisztikája

NAPRA PONTOSAN MA 75 ÉVE, 1947. október 15-én született, '65 novemberében játszotta első bajnoki mérkőzését a Dorog ellen, s gólt is szerzett, alig túl a tizennyolcon. Fazekas László '66-tól állandó csapattag a korábbi jobbszélső, Kuharszki Béla helyén többnyire, '68 májusában – győztes meccsen a Szovjetunió ellen – már a válogatottban is debütál, ugyanazon év őszén az olimpiai bajnok gárda játékosa Mexikóban. A még a világszínvonallal lépést tartó ('69 decemberéig lépést tartani látszó) magyar labdarúgás azon legfiatalabb klasszisai közé tartozott, akiknek pályafutását – majdnem – teljes egészében követhettem tehát '67-től '80-ig a honi bajnokságban. Lénye, játéka régi dicsőségünk emlékezetét idézte számomra a sűrűbb csalódások közben, s azt idézi ma is.

Gyermek- és kamaszkorom idején különösen a kedvenceim közé tartozott. Az Újpesti Dózsa szurkolójának számítottam ugyanis, bár szeretetem nem a klubnak, hanem a bajnokságot '69-től '75-ig sorra biztosan nyerő gárda látványos játékának szólt alighanem. Hittem – a zrikát megvető lélekként –, hogy a „legjobb” csapatért szorítva kevesebb gúny eshet reám. Így kellett lennie, mert a csapat átalakulásával odaadásom is alábbhagyott, s helyét az 1972-ben NB I-be jutó ZTE iránti szerelem vette át, ami – zalaiként – már átélhető identitást adott nekem.

Szóval, imádtam Fazék (így hívtam én is) játékát az ikonikus csatársor – Fazekas, Göröcs, Bene, Dunai II, Zámbó – jobb oldalán. Rengeteg gólt szerzett a csapat, főleg 1968-ban, volt, hogy a Diósgyőrnek kilencet, a Szegednek tizenegyet rámolt be, s a szép játék megszállottjaként mind az öt támadó technikai képességét kiválónak láttam. Élőben – Göröcs kivételével – a zalaegerszegi bajnokikon láttam őket (s aztán Fazekast a '82-es vébé selejtezőin a Népstadionban még), de ez is elég volt élményként nekem. Egy jelenet villan elém. '76 őszén a Dózsa – bánatomra immár – 5–1-re győzött Egerszegen. A három gólt szerző Törőcsiken ámultam, s egy Fazekas-mutatványon. Kivágtuk a labdát a tizenhatos előterébe, s a csatár a hatvan-hetven centi magasan szálló lasztit futtában „oxival”, a lépés ütemére, zökkenő nélkül úgy vette át, hogy másodpercen belül a megkövülten bámuló védősor mögé került, majd a hálóba lőtt Bolemányi mellett. Emlékszem, ahogy felhördült a stadion. Olyan könnyed volt a mozdulat, mintha a játékos lábában nem lettek volna csontok, ízületek!

Még egy emlék. '74. március 31-én a Magyarország–Bulgária mérkőzést Zalaegerszegre hozták – fellegvárnak számítottunk, országos hírű táborral, s ez volt az első vidéken rendezett válogatott találkozó '49 után –, óriási volt a hangulat, a „Hajrá, magyarok!”-at még én is kiabáltam. Három egyre nyertünk, Fazekas irányító középpályást játszott Juhász István és az újonc Póczik József között, életében először (?) talán. Két gólt szerzett, s a ritmust tökéletesen érzékelve oly elegánsan mozgott, osztogatott, hogy meg voltam győződve: ez lesz az igazi posztja ezután. Fél év múltán, Bécsben egy osztrák–magyaron – ez volt Bozsik József egyetlen mérkőzése szövetségi kapitányként – meg a második félidőben irányítót játszva már olyan zúgó kapufát rúgott húsz-huszonötről, hogy majd eltörött a léc. Nem is értettem, miért nem ő lett a válogatott karmestere végleg.

Rendhagyó figurának láttam. Már az alkata miatt is: 175 centire nőtt, a Wikipédia 62 kilót ír versenysúlyaként (ennél azért több lehetett!), első pillantásra aligha nézték sportolónak, amolyan gumilábú – Paudits Béla-szerű? – bravúrtáncosnak inkább. Ám mozgása könnyedsége, jobb szélről indított, befelé húzó lövőcselei, ritmusgyorsító mozdulatai (nagyon laza bokával rúgta a tizenegyeseket, s remekül lőtt ballal is) összetéveszthetetlenül egyedi jelenséggé tették a tűbe fűzhetően vékony embert.

Mint jobbszélsőre gondolunk reá általában, bár nem az volt. Centert játszott, kilencessel a hátán a kölyökben s az ifiben is (a fradista Albert volt az ideálja!), de muszáj lett tudomásul vennie, hogy a csapat belső hármasát – Göröcs, Bene, Dunai II – az ő kedvéért sem fogja az edző megbontani. Ám mert rendkívüli tehetség volt, helyet kellett találni neki, így lett a jobbszélső posztja az övé.

Igaz, abban a futballban, ami formálódott, kevés a klasszikus szélső már. Nem volt Baróti Lajos '66-os brazilverő gárdájában (Fenyvesi Máté válogatottsága e fordulatnak lett az áldozata), de a'70-es brazil álomcsapatban sem. (Jairzinho nem volt jobb-, Rivellino még kevésbé balszélső.) Nos, az Újpest máig emlegetett csatárötösében Fazekas se jobb-, Zámbó Sándor se balszélsőt játszott (s Göröcs se csatárt persze!), de a szerkezet mégis remekül működött általában.

A nemzetközi porondon is többnyire. Fazekas VVK-döntőn szerepelt például '69-ben a New­castle United ellen. Hogy tudtunk a hetekkel korábban oda-vissza vert Leeds Unitednél gyengébb csapattól kikapni 3:0-ra az angliai meccsen, ma sem értem, s emlékszem, hogy a visszavágó szinte teljesen összetört engem, tizenegy és fél évesen. Kettő nullára vezettünk a félidőben, már én is fogtam a kupa fülét gondolatban, erre 2:3 lett a vége, odalett az álom, másnap meg engem gúnyoltak fradista osztálytársaim.

Sokat mondogatták: ha a Dózsának stabil védelme lenne, BEK-döntőket játszhatna. (Volt kísérlet Páncsics Miklós megszerzésére, de – úgy tetszik – a „rendőrcsapat” sem volt elég erős, hogy a tervből valóság legyen.) Egyszer, '74 tavaszán a négy közé jutás a BEK-ben is összejött, de a korszak addigra legerősebb klubjával, a Bayern Münchennel nem bírt a gárda már, noha hősünk gólt is lőtt az 1–1-es budapesti találkozón. Arány- és minőségérzékre vall, hogy nagy kupacsalódásként az évvel korábbi, Juventus elleni negyeddöntőt nevezi meg (0–0 lett Torinóban, 2–0-ra vezettünk idehaza tizenöt perc után, innét lett 2–2, s kiesés a vége – hiába, megint a lukas védelem!), mert – mondja – akkor nekünk illett volna döntőt játszani a sorozatban harmadszor is győztessé lett Ajax ellenében. De nem így történt!

A vele már hatvan felett készült interjúkat nézem. Megfontolt, választékosan beszélő, önmagával harmóniában élő embert látok-hallok. Van, hogy derűvel emlékezik (az olimpiai aranyról, az Újpest kilenc bajnoki címéről, a '80-ban nyert Ezüstcipőről vagy a '76. májusi 8–3-as Fradi-verésről szólva, amelyen öt gólt vágott, s tízes osztályzatot kapott), van, hogy bosszúsan (midőn a '68-as, 102 szerzett góllal – „érdekes” módon – elveszített bajnokságot említi, vagy amikor magyarországi edzői terveiről beszél). Ha nem hívnak, nem megyek, mondja lakonikusan, látszik, nem ajánlgatta magát, meglehet, nem akart eléggé, ahogy ma szokás mondani, de nekem így szimpatikusabb.

Kilencvenkét alkalommal játszott a nemzeti tizenegyben 1968 és 1983 között, ezzel évtizedekig a második helyen állt Bozsik József mögött, de a csúcsbeállítás lehetőségét – pedig Szepesi fölvetette: „Megcsináljuk, Laci!” – „Hol vagyok én Bozsikhoz?” gondolattal hárította el. Hiszem is, nem a száz meccs, hanem a válogatottal elért jobb eredmény hiányzik neki. Két világbajnokságon ('78, '82) játszottam négy helyett, mondta, s vallom: nemcsak az ő, hanem a magyar labdarúgás történetére is vonatkozó súlyos igazság ez! Mert '70-ben és '74-ben lemaradtunk, a marseille-i csapást ő is elszenvedte huszonkét évesen, a kapott léket meg nem tudtuk betömni azóta sem, s ez bizony nem egyéni probléma már!

Fazekas László húszévnyi (!) élvonalbeli játéka egy – reánk nézve végzetes – korszakváltás hajnalán vette kezdetét, s e gyorsuló sodornak a könyörtelen kibomlása utánig tartott (a brazil joga bonito '82-es alkonyára gondolok), úgy, hogy szinte minden éve sikeresnek volt mondható – Bálint László után Müller Sándorral együtt ő volt a második, aki külföldre szerződhetett, és Antwerpenben a klub valaha volt három legjobbja közé választották harminchét évesen! –, ráadásul a szép játék (egykor magyar) ideáját is megőrizte közben. Szememben az egyik leghívebb „összekötő” ezért, labdarúgásunk hajdani nagyságának eleven emlékezete.

Talpra, öreg csatár! Isten segítse, Isten éltesse! A mai, hetvenötödik születésnap csak egy állomás!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!