Ó, kapitány, kapitányom! – Szabó László publicisztikája

Különösen óvatosan válogassa meg a szavait a publicista, ha a magyar futballal kapcsolatban fogalmaz meg véleményt. Hiszen egyfelől ahhoz, mármint a futballhoz, mindenki ért, másrészt azt is ezerszer gondolja meg, hogy szüksége van-e a véleménye kapcsán rázúduló reakcióviharra, amelynek sokszor a személyeskedés is része.

És még ennél is óvatosabban fogalmazzon, ha a magyar válogatottnak a címeres meztől éppen most visszavonuló centere, Szalai Ádám pályafutásával, szerepével foglalkozik. Kevés labdarúgó kavart az elmúlt évtizedekben nagyobb turbulenciákat Szalainál. Futballtudása, a pályán nyújtott teljesítménye, a csapatban betöltött taktikai szerepe, hogy vajon védekezik-e eleget és hogyan, rúg-e gólt és eleget-e: számtalan szakmai és szurkolói, értő és hályogkovács vélemény és álláspont ütközött, amúgy – végtére is – talán a sportág javára is.

Magam azonban másról szeretnék értekezni. Óvatosan, ahogy írtam, és remélem, nem félreérthetően.

Tehát: ha visszakeressük Szalai Ádám sport­eredményeit, számba vesszük trófeáit, klubcsapataival és a magyar válogatottakkal elért sikereit – hát, bizony, nem túl bő listát fogunk találni. Bronzérem a német Bundesligában, ezüst a svájci bajnokságban, nyolcaddöntő a magyar felnőttválogatottal az Európa-bajnokságon és a Schalkéval a BL-ben. Ha pusztán innen nézzük az – eddigi – sportolói pályafutását, azt semmiképpen sem állíthatjuk, hogy felejthetetlen magasságokba juttatták a trófeái. Persze ne zárjuk ki, sőt, szurkoljunk érte, hogy tesz még a vitrinjébe serlegeket, érmeket, de olyan nagyon sok ezekből már nem lesz neki – egyszerűen az életkora miatt.

Akkor miért tekintek, nem egyedül, kimagasló, unikális sportteljesítményként Szalai Ádám karrierjére.

Mi, magyarok, hajlamosak vagyunk – még a hagyományosan kiemelkedően sikeres sportágainkban is, hát még máshol – csak az (arany)érmek felől tekinteni a teljesítményre. Az éremtáblázatok fétisében élünk, és egyáltalán nem szeretném ezzel azt állítani, hogy nem fontosak, ahogyan természetesen lényegesek az olimpiai, paralimpiai, világbajnoki, Európa-bajnoki, világkupa, Európa-kupa, sőt nemzeti bajnoki dobogós helyezések is. A sportnak – különösen él- vagy elitsportszegmensének – végtére is ez a lényege: mi van a verseny végén az eredményjelző táblára írva.

Hányszor hallottuk, olvastuk azonban a lekicsinylő értékeléseket, ha kevés – a korábbinál kevesebb – volt az aranyérem, ha lejjebb csúsztunk az éremtáblázaton, ha „sokan „maradtak le” a dobogóról, ha „szépen, de keserűen csillogott az ezüst” és így tovább.

Mindezt értem és el is fogadom, azonban régóta lényegesnek tartok egy másik szempontot, metszetet is.

Helyes ugyanis, ha a sportra más tükörből is ránézünk és értékeljük. A sport a világ legnagyobb közösségépítő és -teremtő hálózata. A sport lényege a közösség. Sporttársak rivalizáló és szolidáris közössége, még az egyéni sportágakban is. Edzők, sportszakemberek és sportolók egymást segítő közössége. Sportolók és szurkolóik szenvedélyes, érzelmi közössége: sikerben és kudarcban osztozó csoportja a sportot űzőknek és az értük – sőt, bizonyos értelemben akár még az ellenük – szorítóknak.

A magyar adófizetők pénzéből – helyesen – jelentős mértékben juttatnak a sportra. Az is helyes, ha a magyar sportolók érzik ennek a súlyát, felelősségét, és meg kívánnak felelni ennek: helyezésekkel, érmekkel, bajnoki címekkel.

Még helyesebb azonban, ha sok energiát fektetnek abba, hogy segítsék a közösségeiket – sportegyesületeiket, sportáguk, a magyar sport egészét és végtére is a nemzeti közösséget –, hogy a sport által az összetartozás és az egymásra utaltság szépségét megmutassák.

Helyes, ha sokat beszélnek erről, ha figyelnek arra, hogy szavaik és tetteik példaként szolgáljanak.

Helyes, ha a magyar jogszabályok által a legjobbjaik (az olimpiai, paralimpiai, sakkolimpiai érmesek) számára biztosított életjáradékra nem úgy tekintenek, mint ami „jár” a jól elvégzett munka után, hanem úgy, mint aminek „ellenértékeként” a sport jelentőségét és fontosságát aktív pályafutásuk után is hirdetniük kell.

Helyes, ha a sportbéli tehetségük megmutatkozása és az ennek eredményeképpen feléjük irányuló figyelmet arra használják, hogy újra és újra elmondják, hogy a tehetségüket nem pusztán saját maguk érdekében használják, ennél sokkal magasztosabb és fontosabb szempontjaik is vannak.

Könnyen megeshet, hogy Szalai Ádám sportpályafutása pusztán a címek, díjak, trófeák tekintetében messze nem a legfényesebb labdarúgókarrier lesz. Otthoni polcai nem fognak roskadozni az aranyérmektől, a sportolói csúcsok elérése emlékére kapott kupáktól.

Ám amit a sport mint közösségteremtő eszköz meg- és bemutatása érdekében tett és tesz, az korszakos jelentőségű. Kevesen, talán még senki sem tett annyit a csapatkapitányi étosz megismertetéséért, mint ő. Hogy mi a dolga a sportolói közösség vezetőjének – saját csapattársai és egész sportága minden sportolója érdekében. Emlékszünk persze nagyszerű csapatkapitányokra: Puskás Ferenc, Portisch Lajos, Benedek Tibor, Ocskay Gábor, Görbicz Anita, vagy az aktív sportolók közül Fegyverneky Zsófia, Kovacsics Anikó, Dibusz Dénes. Ám valahogy Szalai Ádám tudta a legérzékletesebben kifejezni a „kapitányi” feladatok és kötelességek fontosságát – a karszalag viselésén messze túlmutatóan.

Kevesen, talán senki sem tett annyit a közelmúltban és a jelenben a közönség és a csapat, a sportolók és szurkolóik közötti szenvedélyes kötelék jelentőségének megmutatása érdekében, mint ő. Szavakkal és tettekkel egyaránt.

És nagyon kevesen tettek ennyit a nemzeti közösség erősítésének fontossága és a sporteredmények közötti összefüggés bemutatása érdekében.

Szalai Ádám hosszú, szívós és kompromisszummentes utat járt végig. Hitt abban, amit képviselt: a csapatai, a szurkolói és a nemzete iránt is. Nem törődött a támadásokkal, képességei kétségbe vonásával, még azzal sem, hogy volt pillanat, amikor az egész magyar futball árulójának tartották. Tette a dolgát a pályán és azon kívül a csapataiban, és eljutott abba a magasságba, ahol már sokkal többet mutathatott meg, mint a saját sportolói teljesítményét.

Biztató, hogy végül – remélem – mindannyian megértettük, amit tetteivel és szavaival üzent. Kár, hogy csak Szalai válogatottbeli pályafutása végére értünk ide.

Bármely sportágban alig néhányan vannak Magyarországon, akik valójában meg tudják ítélni, hogy egy-egy sportoló szakmai, „munkahelyi” teljesítménye milyen szintű és minőségű. Edzőnek, felkészítőnek, de még elemzőnek lenni fontos szakma, érteni kell hozzá, hosszú évekig, sokszor évtizedekig kell tanulni, praktizálni.

A szurkolóknak persze nem az a dolguk, hogy egy-egy sportteljesítmény szakmai minőségét, nívóját megítéljék. Sokkal szubjektívebben viselkednek és ítélnek, és nem is kell elvárni tőlük, hogy másképpen tegyenek.

Az érzelmes taps, ami az olaszok elleni mérkőzés 75. percében a Puskás Arénában és a televíziók előtt ülők mindegyikéből kitört és lekísérte Szalai Ádámot a pályáról, nem pusztán a középcsatár futballteljesítményének és pályafutásának szólt. Ennél sokkal többet jelentett, annyival többet, hogy azt talán még fel sem tudjuk mérni.

Azt, ami a sport egyik legfontosabb üzenete és amit – bár messze nem a sport kapcsán írta le – Alexandre Dumas 1844-ben így fogalmazott meg: „Egy mindenkiért, mindenki egyért”.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!