Búcsúvariációk – Ballai Attila publicisztikája

Érdemel-e Dzsudzsák búcsúmeccset? – napok, hetek óta folyik erről a vita, miközben szerintem már a kérdésfeltevés is téves. Dzsudzsák Balázsnak ugyanis nem szerveznek búcsúmérkőzést, nem trombitálják össze az egyik csapatba egykori játszótársait, barátait, a másikba pedig „Rest of the World” jeligére a világválogatottat. Hanem rendeznek jövő vasárnap – a vb-rajt árnyékában – egy magyar–görög barátságost, amelynek keretében, épp innen a harminchatodik életévén, 109. alkalommal ő is magára húzza a nemzeti mezt. Néhányszor még megvillanthatja különleges balosát és rúgótechnikáját, ha nagyon kegyes hozzá a sors, akár egy gólt is besuvaszthat, de ha nem, akkor is kap szép szavakat, virágokat, puszit, pacsit, ölelést. Csapatunk pedig, egyáltalán nem mellékesen, sőt fő célként, műsorszámként, vele hasonló erejű vetélytárssal szemben készül a tavaszi Eb-selejtezőkre, és keresi az utódját – nem Dzsudzsák Balázsnak, hanem Szalai Ádámnak.

Ennyi az egész. Ezért nem is értem az egymásnak feszülő indulatokat. Egy több mint százszoros válogatott játékos nem észrevétlenül hagyja abba, nem a zuglói kertek alatt oson haza, hanem – hangsúlyozom – tőle teljesen függetlenül tető alá hozott mérkőzés keretei között, közönség, valószínűleg felállva tapsoló szurkolók előtt, ahol és amikor annyit mondanak majd neki: szép volt, köszönjük! Még akkor is, ha természetesen nem volt minden mozzanata szép. A harmadik évezred magyar labdarúgójának pályafutásában hogyan is lehetne, lehetett volna az?

(Nálam zárójeles adalék, egyeseknél nem az, sőt a fő feszültségforrás, hogy Dzsudzsák ügyében egy-egy közéleti személyiség is véleményt formált saját közösségi fórumain, mint sokan mások, hiszen valamelyest még mindig a tízmillió szövetségi kapitány hazája vagyunk. Innentől azonban e kérdésben is világ-, azaz „országnézeti” alapon szakadtunk ketté, abnormális módon. Ha valamely kormánytag hitvallást tenne a somlói galuska mellett, ellenzéki oldalon több családban megtagadnák a gyermekektől a fogyasztását, és ez persze oda-vissza működik. Miközben mindenkinek szíve joga elmondani, kit látna vagy nem látna szívesen a válogatottban, a kapitánynak pedig ugyancsak minimum joga, sőt inkább kötelessége, hogy ezt ne vegye figyelembe döntései meghozatalakor.)

De irány vissza, eredeti témánkhoz! A közelmúltban Szalai Ádámot is elbúcsúztattuk, mondhatni, közmegegyezéssel, de engedtessék meg annyi: szerintem rosszkor. Az olaszok elleni, nem akármilyen rangú tétmeccsbe – ha pontot szerzünk itthon, megnyerjük a Nemzetek Ligája csoportját az olaszok, a németek és az angolok előtt, ami a jelen magyar futballjában korszakos bravúr lett volna – ágyazták be ugyanis ezt az édesbús programot. Majd' hetvenezer ember varázsolt emelkedett, bensőséges hangulatot a Puskás Arénába, a nép végigtapsolta az ellenfél himnuszát, éltette a könnyeivel küszködő ünnepeltet, akinek amúgy éppen „vért kellett volna innia”, hogy nekifeszüljön a világ egyik legmasszívabb védelmének, és a társak is „cseppfolyós halmazállapotban” vágtak neki a mérkőzésnek. Nem állítom, hogy Nagy Ádám ezért adott gólpasszt Raspadorinak, hogy ezért lőttük ziccerekben rojtosra Donnarummát, de hogy az angolok és a németek elleni koncentráció lanyhult, az bizonyos. Mindez azonban az alapállításon nem változtat: Szalai Ádám rászolgált, méghozzá „nemzeti konszenzussal” szolgált rá e gesztusra, kötelező figyelmességre.

Akkor viszont aligha vitás, hogy ugyanez Dzsudzsák Balázst is megilleti. A búcsúmérkőzés ugyanis nem az adott játékos pillanatnyi helyzete, hanem pályafutása egésze előtti tisztelgés. Igaz, ebből adódik a következő kérdés: kinek jár ez egyáltalán? Ha a válogatott színekben, világversenyen elért, jelentős eredmény az előfeltétel, akkor jó fél évszázada egyetlen magyar labdarúgónak sem, ez nyilvánvaló. Bár e mérce szerint is talán még Dzsudzsáknak leginkább, hiszen részese volt a 2016-os Eb-sziporkának, a veretlenül elért csoportelsőségnek, a nyolcaddöntőbe jutásnak, és a későbbi Európa-bajnok portugáloknak két gólt lőtt. Ennél is súlyosabb érv azonban, hogy ha valaki több mint százszor – akár huszonötször, ötvenszer – érdemesnek és alkalmasnak bizonyult arra, hogy magára öltse a nemzeti mezt, akkor arra is, hogy amikor utolsó alkalommal teszi ezt, ne az öltöző magányában vesse le végleg.

Részben ide tartozik, hogy a különféle korszakokban természetesen egészen más esély adódott e „századosi rang” elérésére. Nézzük csak meg a vezető tízes listát, érdemes: 1. Dzsudzsák Balázs és Király Gábor 108, 3. Bozsik József 101, 4. Gera Zoltán 97, 5. Juhász Roland 95, 6. Fazekas László 92, 7. Grosics Gyula és Szalai Ádám 86, 9. Puskás Ferenc 85, 10. Garaba Imre 82. Hárman az Aranycsapat bálványai, ketten az 1970-es, 80-as évek emblematikus alakjai, öten „korunk hősei”. Egyesek azt fájlalják, hogy Dzsudzsák most majd megelőzi Királyt, engem ez nem zavar, ha valami, az már inkább, hogy mindketten Bozsik előtt állnak, de még az is, hogy Fazekas „Kapa” visszaesett hatodiknak. Miközben válogatottbeli bemutatkozása évében, 1968-ban csapatunk – a mexikói olimpia nem hivatalos összecsapásai mellett – mindössze két mérkőzést játszott. Ilyen tempóban azért „valamivel” nehezebb volt a százas határ közelébe kerülni... A hazai konkurenciáról nem is beszélve. De ez is inkább adalék, Dzsudzsák Balázsnak nem róható fel, hogy a daliás elődök egészen más nemzetközi és hazai versenyhelyzetben érték el azt, amit. Ő, mint mindenki, csak saját korában és közegében juthatott el oda, ahová.

Egy bekezdést megérnek klubsikerei és viszontagságai is, annál is inkább, mert a széles közvélemény szemében a „mahacskalai kaland” a fő vétke. Innen a húszon robbant be szülővárosa, Debrecen egyesületébe, a Loki első, második és harmadik bajnoki címének részesévé vált, 2007-ben vitte el a PSV Eindhoven. Meghatározó tagja, értéke lett a három közül az egyik holland élgárdának, innen szerződött pályája csúcsán, még nem egészen huszonöt évesen az ismeretlenbe. Az Anzsi Mahacskaláról annyit lehetett tudni, hogy mesés anyagi lehetőségekkel és jövőképpel kecsegteti kiszemeltjeit, a csábításnak még Roberto Carlos is engedett. Igaz, ő messze túl a zeniten... Tény, Dzsudzsák nyugati karrierje ezzel nemcsak megtört, hanem – mint később kiderült –, végleg le is zárult, a keleti vándorévek befejezéseként 2020-ban visszatért nevelő egyesületébe, Debrecenbe, az NB II-be. Egy megjegyzés azonban feltétlenül ide kívánkozik: bár talán kapkodott, Eindhovenben kétségtelenül maradhatott volna még a nagy ajánlatig, de távozásáig egyszer sem kereste mondjuk a Valencia, a Lazio vagy a Dortmund, nem velük szemben választotta a Mahacskalát. Ezért sem jogos vád, hogy a pénzt előnyben részesítette a szakmával szemben, de ha így is lett volna, ez az ő magánügye. Ami közügy: ha a válogatott hívta, még a sivatag közepéről is indult azonnal, jött volna, akár teveháton is. Az elmúlt három évben, a 2019. novemberi, cardiffi, lidérces Eb-selejtező után aztán már nem számított rá Marco Rossi; minden információt nélkülöző megérzésem, mintha néha korábban sem igazán tudta volna, mit kezdjen vele. Akárhogy is, Dzsudzsákból soha egyetlen zokszót, ajánlkozást, értetlenkedést nem sajtolhatott ki senki.

Jövő vasárnap pedig jön, újra és utoljára. Így lesz keretes a története, hiszen először, csereként, 2007 júniusában, ugyancsak a görögök ellen szállt be, alig egy évre rá az első gólját is nekik rúgta. A nekem legemlékezetesebbet pedig 2014 októberében, a bukaresti Eb-selejtező 82. percében, ezzel 1981 óta először értünk el döntetlent a románokkal idegenben. A portugálok elleni dupláról már esett szó, ezek mellett én még egy emléket őrzök élesen.

Azt, ahogyan 2017 júniusában, az Andorrában elszenvedett 1–0-s szégyen után, kollégámnak nyilatkozva, az interjúzónában elsírta magát. Addig is éreztem, akkor megbizonyosodtam afelől, hogy ennek a srácnak van lelke. Méghozzá nagy. És bátorsága ahhoz, hogy ki is tárja. Korunk számos, egyéb „hősével” ellentétben. Nekem ez sok gólnál és győzelemnél többet jelent, többet ér. Ezért gyűri még mindig a Nagyerdőn, és ezért jön örömmel, büszkén, három év szünet után is a válogatottba.

Százkilencedszer. Olyan egyszerű ez, ha ok nélkül nem bonyolítjuk túl.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!