Népsport: az osztrákok hitték, az 50. meccsen győztek

Ha már ünnep, nyerni is illene – így gondolták a magyar szövetségben, nem véletlenül előzte meg felfokozott várakozás 1922 végén az ötvenedik magyar–osztrákot. Mindjárt az elsőt, az akkor még Bécs–Budapest néven játszott 1902-es csatát is szomszédaink ellen vívtuk, a nagy háború alatt nem kevesebbszer, mint tizenhétszer csaptak össze a felek – nem véletlenül, hiszen mással nem nagyon volt mód játszani.

Így került sor 1917. július 15-én arra a bécsi meccsre is, amelyen a háromgólos Schaffer „Spéci” Alfréd vezérletével 4:1-re nyertek a mieink, ám csak utólag minősítették hivatalos válogatottak közötti találkozónak (és lett ezzel a 37. magyar–osztrák), azaz ötvenedszer – mai számításunk szerint – 1922 szeptemberében játszott egymással a két „ősi” rivális, amikor is Bécsben 2:2-re végzett. De azt a 90 percet senki sem ünnepelte meg, nem úgy a két hónappal később az Üllői úton rendezett mérkőzést.
(Az 1917-es összecsapás a Török Félhold és a Galíciában harcoló törökök javára rendezett jótékony célú meccs volt, az akkoriban feloszlatott cseh szövetség égisze alól többen is az osztrákba távoztak, ellenünk is játszott két cseh labdarúgó, őket később a „csehszlovákok” örökre eltiltották a futballtól, a találkozóra a bécsi török követ, Hilmi pasa ajánlott fel kupát és ezüstből készült érmeket...)

De vissza a jövőbe, 1922-be. Az MLSZ tudta, hogy ez bizony az 51. meccs lesz. Csak hát... „ A magyar és osztrák válogatottak pontosan ötvenegyedik, közmegegyezéses számítás szerint azonban ötvenedik találkozását az MLSZ a jubileum nagy jelentőségének tudatában ünnepélyes keretben rendezi meg. A tulajdonképpeni jubileum ugyan szeptember 24-én Bécsben volt esedékes, azonban a bécsiek a jubiláris ünnepség Budapestre való tolása kedvéért előzékenyen eltekintettek az 1917 júliusában Bécsben lefolyt találkozásunktól, annál szívesebben, mert 4:1 arányban kikaptak akkor. Az MLS Z azonban lágyszívű,           és az a boldogító tudat, hogy kongó kasszája vasárnap újra színültig megtelik, elfelejteti vele az újabb           Lajtán  túl i ravaszság megtorlásának gondolatát…”

Kiss Gyula szövetségi kapitány egy héttel a mérkőzés előtt hozta nyilvánosságra kezdőcsapatát (nem 75 perccel, mint manapság...), de a névsorhoz fűzött Nemzeti Sport-kommentár már jelezte, hogy a kapitányban megrendülőben a bizalom: „A szövetségi kapitány – úgy látszik  –   azt hitte, hogy a szaktudásába vetett hit fog megrendülni, vagy tekintélye szenved csorbát, ha hallgat a jó tanácsra, mert egyes posztokon – a szakkritika csaknem egyöntetűen ellentétes állásfoglalása dacára –, meglehetős egyéni módon ejtette meg a válogatást. Bármennyire is a toll unk hegyére kínálkozik a kritika, tudjuk, hogy ezzel károsan befolyásolhatjuk a csapat hangulatát és ezen keresztül teljesítményét is, minthogy pedig most már úgy sem lehet változtatni a dolgon, eltesszük a bírálatunkat meccs utánra.”

Mivel abban az évben kétszer már találkoztunk, volt összehasonítási alap. Tavasszal izzadságos 1:1 lett itthon úgy, hogy semmi közünk sem volt a meccshez, a szeptemberi bécsi 2:2-nél viszont az osztrákoknak kellett kaparniuk az egyenlítésért. Novemberben tehát nemcsak a (vélt) jubileum miatt érezte úgy az ország, hogy a Kiss Gyula szövetségi kapitánnyal az élen még veretlen válogatott végre ismét térdre kényszerítheti Ausztriát.

A Nemzeti Sport mindenesetre óvatos volt.  „ A magyar csapat valóban jó, az osztrák csapat összeállítása körül valóban bajok vannak, azonban emlékezzünk tavaszra és vigyázzunk az elbizakodottsággal” – írta. És tényleg, Hugo Meisl osztrák kapitány elsősorban a csatársorral volt gondban, sérülés és formahanyatlás is nehezítette a dolgát. A Nemzeti Sportban a két csapatkapitány, Kertész II Vilmos és Josef Brandstetter is tippelt, bár számszerűleg csak Kertész, aki 3:1-es magyar sikert jósolt vasárnapra.

Ehhez képest kiválóan kezdett válogatottunk, amely éppúgy fel tudott mutatni egy Blumot (Zoltánt, a Fradi balfedezetét), mint az osztrák (Josefet, a bécsi Austria balbekkjét), a bal szélen pedig a negyedszer lehetőséget kapó későbbi olaszországi edzőlegendát, Weisz Árpádot is bevetette. A közönség biztosra vette a hazai sikert, az MTK-s Molnár György korai gólját („H irz er kedvet kap a balszélső szerephez, a 21. percben újból lefut, centerét Molnár fejjel leüti a meglepett Ostricek elé,  akinek kezei közt a felső sarokba perdül a labda.  ”)sem igazán ünnepelte meg, „csak szórványos tapsok hangzottak fel a nyomán: mindenki a »hatodik« gólra gondolt, amely betetőzi majd a szenzációsan nagy magyar győzelmet …”

Rögtön utána azonban jobb karját a bal kezével támasztva lesétált a betonkemény védő, a híres újpesti Fogl-gát jobb oldali oszlopa, Fogl II Károly, aki 18. válogatottságának örvendhetett – és hamar kiderült, hogy eltört a karja! Nagy vérveszteség volt ez a magyar védelemnek, hiszen túl azon, hogy a rendkívül önzetlen, igazi csapatjátékos Fogl II „csak az ellenfélnek nem segít”, azon kevés védők egyike volt, akik a támadásépítésben is hasznosak, nem csak úgy előrevágják a labdát.

Fogl II helyén a Vasas mindössze harmadszor (egyben utoljára...) válogatott védője, Zatykó Ferenc folytatta, igaz, csak némi spéttel, így jó tíz percig tíz emberrel küzdött csapatunk. A szünet után gyors összeomlás jeleit mutatta a magyar együttes, előbb az 59. percben Ferdinand Swatosch („A magyar védelem teljesen rosszul helyezkedik és Swatosch 18 méteres erős, lapos lövése a 14. percben Fehér és Zatykó között a kapuba jut”),majd hét perccel később Johann Kowanda („K ényelmesen kidriblizi Fogl III-  at , és  8 méterről bal lábbal az osztrákok győztes gólját lövi. A labda a felső kapulécről pattant a hálóba és védhetetlen volt  ”)állította megoldhatatlan feladat elé a MAC kapusát, Fehér Ferencet, akinek ezzel ez lett a kilencből az egyetlen vesztes mérkőzése a válogatottban. „A magyar futball Mohácsa” – írta le a Nemzeti Sport, talán először, sajnos később az Egyiptom elleni '24-es zakónál, Bernnél, Marseille-nél és Irapuatónál, továbbá a jugók elleni pótselejtező és a hollandiai 1–8 után volt mód gyakorolni a dehonesztáló jelzőket.

„Mondjuk meg csak keményen, önámí tás nélkül: temetés volt tegnap az Üllői úti sporttelepen s az a harmincezer főnyi közönség, amely jelen volt a gyászszertartáson, sápadtan, tehetetlen haragjában fogcsikorgatva nézte végig, mint földelik el az osztrák sírásók a magyar válogatott csapat győzni           akarását”   – írt kíméletlen stílusban a másnapi Nemzeti Sport. Amely Kiss kapitány lemondását követelte, külön is nehezményezve, hogy a banketten keményen ostorozta a pályára lépő játékosait, az önkritikával viszont teljes mértékeben adós maradt.

És az ellenfél? „A bécsi kávéházakban és az utcákon hajnalig ünnepelték az osztrák szurkolók a bravúros budapesti győzelmet   .”

Kiss Gyula (aki játékosként 1903 és 1906 között négyszer volt a nemzeti tizenegy tagja, kétszer épp Ausztria ellen, vereségnek egyszer sem volt részese) végül megúszta az azonnali felelősségre vonást, még másfél évig irányíthatta a válogatottat. De ebben sem volt sok köszönet: az 1924-es olimpián elszenvedett „egyiptomi csapás”, a nyolcaddöntőben a sehol sem jegyzett Egyiptom elleni tragikus 0:3 már az állásába került.

EMLÉKEZTETŐ
Magyarország–Ausztria 1:2 (1:0)
1922. november 26. , Budapest
Üllői út, 30 ezer néző, vezette: Koppehel (német)
M agyarország: Fehér – Fogl II (Zatykó, 35.), Fogl III – Kertész II, Tóth Gy., Blum Z. – Paulusz, Molnár, Orth, Híres-Hirzer, Weisz.
Szövetségi  kap itány: Kiss Gyula
A usztria: Ostricek – Beer, J. Blum – Kurz, Brandstetter, Geyer – Wondrak, Kowanda, Swatosch II, Fischera, Horeys.
Szöv etségi kapitány: Hugo Meisl
Gólok: Molnár (21.), illetve Swatosch II (59.), Kowanda (66.)