Béke kísérjen! – N. Pál József publicisztikája

Élvonalbeli pályafutása tudatosabb futball­imádatommal egy időben, 1968-ban kezdődött. Ekkortájt labdarúgásunk a lejtőre lépett kivédhetetlenül. Éreztük, még én, a gyerek is éreztem a süllyedést ’69 és Marseille után, ám a szurkolói szívnek nem akaródzott beletörődni ebbe, s várta a reményt tartó és ígérő alakokat a lélek, a hetvenes években még egyértelműen. Ebedli, Nyilasi, majd Törőcsik lettek e sodor legnagyobb ászai, s számomra – képernyőn követve a futballt – egy tűbe fűzhetően vékonynak tetsző figura is, Mészáros Ferenc, aki csapata kapujában állt, s ez nekem – általános iskolám „egyszeres válogatott” kapusaként – igen fontos volt akkoriban.

Aztán – váratlanul felbukkanva – láttam élőben is őt, két méterről körülbelül. ’73 márciusa volt, a friss NB I-es ZTE a Vasast fogadta éppen, s a fővárosi gárda már a meccset megelőző napon Zalaegerszegre érkezett. Erősen sötétedett, elsős középiskolásként a buszpályaudvarra igyekeztem, hogy falumba hazatérjek, s a „városnéző körúton” járó csapat öt-hat tagú részlegébe botlottam a megyeszékhely híres szállójától (az Arany Báránytól, ahol aludhattak) nyolcvanméternyire tán. Vidámak voltak, s a csoport közepén, elöl lépkedve az azonnal fölismert Mészáros Ferenc vitte a szót. Testre feszülő farmernadrágot, vállban széles, derékban szűk – általunk akkor vágyakozva nézett – „igazi” farmerdzsekit viselt, és élénk taglejtésekkel beszélt társaihoz. Nyakban hosszú, homlokát, fülét takaró dús hajával maga volt a karcsú elegancia, s hatalmas, betyárosan tömött bajusza uralta az arcát. Találkozásunk néhány másodpercig tarthatott, elmentek mellettem, s mintha tüneményt láttam volna, úgy baktattam tovább. Csak őt – s tán Ihász Kálmánt? – ismertem föl egyértelműen, legalábbis így emlékszem ma már, s közelről igenis magasnak, erősnek, szinte oszlopszerű alaknak láttam.
A másnapi meccsben nem lett sok örömünk. A ZTE, noha az Újpestet, a Honvédot, majd a Fradit is megverte az első NB I-es évben odahaza, ezúttal 2–1-re kikapott, így – bár nem Mészáros, hanem Tamás védett a vendégeknél, olvasom némileg meglepődve most – a Vasas (ezek szerint aznap kispados) kapusa is elégedetten távozhatott. Miért, nem tudom, én mégis örvendtem a megelőző estén megesett „találkozásnak”.

Esztendő múltán – ’74. március 31-én – pedig már szívvel szurkolhattam neki is az 1949 óta először vidéken rendezett válogatott (Magyarország–Bulgária 3–1) találkozón. Harmadszor játszott a nemzeti tizenegyben, sok dolga nem akadt (Hriszto Bonev jobb pipába vágott tizenegyesét – erről lesz szó majd – nem védhette), vállból, nyújtott karral indított tért ölelő kidobásaira emlékszem valamennyire. Élőben – néhány zalai bajnokin kívül – az 1981. őszi hazai világbajnoki selejtezőkön láttam már csak ezután.
Mészáros Ferenc, Bubu – így gondolom – az 1968–89 közötti, a világ közvetlen, majd tágabb élmezőnyéből lassan kiszoruló, de még reménnyel viselős magyar labdarúgás tán legszínesebb, egyértelműen magas színvonalat képviselő egyénisége volt. Nála jobban fölismerhető, azonnal „megjegyezhető”, emlékezetesebb lényt futballunk e korszakából nem tudnék mondani, akinél e „jegyet” aligha a karakteres külső adta csupán. Igaz, megjelenése már önmagában is kivételesen önazonos személyiséget, amolyan lázadó beatnikbe oltott kurucos ellenzékiséget sugallhatott.

Lazaságában, vagabundságában, haj- és bajuszviseletében mintha a korviszonyokat tagadó előreszökő szándék és az atavisztikusan értékőrző elszántság jelent volna meg egy időben. Egyszerre volt féktelenül „modern” és „őseredeti” figura ő fiatalságának idején.

S ilyennek tetszett játéka is! Noha képességei alapján a mezőnyben is boldogult volna alighanem, egyedi lett posztválasztása is. Hisz kapusnak lenni különcség, „normális” ember nem választja ezt. A kapus – ha önszántából kerül a lécek közé – „flúgos”, elüt az átlagtól rendszerint. Kapusnak lenni valóságos „küldetést” jelent, mert – alkalomadtán – rajta múlhat a közösség öröme, boldogsága.

Kapussá – a szükséges alkati, fizikai képességeken túl persze – csak az érzékeny, a létezés titkaival társalgó lény bír válni igazán. Meg aki vakmerően bátor és nem fél a pályán semmitől. Most, a búcsú idején, emlékeimet idézve, köztük kutatva úgy vélem, Mészáros Ferenc ilyen ember lehetett, s hogy milyen sikerek írhatók neve mellé – még a korabeli magyar labdarúgáshoz képest sem kicsik! –, nem a legfontosabb nekem.

Magyar (a 100 gólt szerzett az a Vasas ’77-ben) és portugál (a lisszaboni Sportinggal ’82-ben) bajnokságot nyert, nemzeti kupát itt is, ott is, huszonkilencszer volt válogatott, s két világbajnokságon védte a magyar gárda kapuját. ’78-ban egyszer, az elhíresült argentinokkal szembeni vereség sokkja után, ’82-ben már első számú kapusként, aki a belgák elleni utolsó csoportmeccs rontását – vélte, hibázott abban a pillanatban – sosem tudta magának megbocsátani. „Ütni kellett volna a labdát Czerniatynski dadogós lövése után, én meg fogni akartam”, mondta többször, s hiszem, e „bűn” mindvégig kísértette őt.

Akkor e gól hozta csapatunk kiesését, nem vitatható, de az sem, hogy a végső hanyatlás nem e hiba miatt következett be. Harminckettő múlt, a legjobb kapuskorban volt tehát, de nem lett válogatott többet (illetve Bálint László 1988-ban egyszer, a dánok ellen harmincnyolc évesen betette a csapatba még), ellenben – ’81-ben – zsírosabb nyugati szerződést köthetett, s a portugál élcsapat, a Sporting kapuját védte abszolút közönségkedvencként, két esztendeig. Hiába, játékos, a látványt, a könnyedséget, a föltörő érzelmeket szerető nép a portugál, s Mészáros lényével mindezt együtt kapta meg maradéktalanul. Illettek egymáshoz, jól jártak egymással, így gondolom, s az egyedi külsejű, mutatós bravúrokra képes, a show-elemekkel sem fukarkodó magyart szerették is módfelett. Mert Bubu mintha a legjobb cirkuszi bohócok ügyességét idéző kolumbiai René Higuita elődje lett volna, akkor, midőn a fegyelmezettség, a „szürke” célszerűség a futball első parancsává vált már a profi világban mindenütt. A dereka körüli labdatekergetést – lehetőleg a legmelegebb helyzetet követő pillanatban – ette a nép, imádott a tizenhatoson kívül is cselezgetni olykor, s emlékszem, akadt lövés, amit egy válogatott találkozón egyszerűen kifejelt. S magabiztosságot, nyugalmat sugárzott minden pillanatban, mint aki hiszi, nincs lehetetlen, s nagy baj sosem érheti őt.

Állította például, hogy védhetetlen lövés nincs lényegében, minden az agyon, az előrelátáson, a fölkészültségén múlik csupán. Még a tizenegyest is lehet védeni, mondta, kivéve, ha a „pipát” pontosan találják el, tette hozzá (lásd Bonev említett büntetőjét Zalaegerszegen). Megejtő, bűvölő volt e lényéből sugárzó létszemlélet, azt hiszem, tudva ma már, hogy a mindent lebíró létöröm és magabiztosság megszállottjai oly mélyre képesek zuhanni, ha fordul a sors, mint amilyen magasan szárnyaltak egykoron.

Mészáros Ferenc élete utolsó két évtizedének „kivonulását”, makacs elzárkózását mily körülmények együttállása hozta el, nem tudhatom, de érteni vélem őt mégis „valahol”. Döntését elfogadom, s csak remélni merem, hogy ama lélekmélyi béke, ami létezésünk legfontosabb fundamentuma, szűk körben legalább, megadatott neki néhanap.

Egy interjút hadd idézzek még, amit – az erdélyi magyar irodalom és sors elkötelezettjeként is! – meleg szívvel, de mégis döbbenten hallottam a maga idején. A Románia elleni bukaresti vb-selejtezőt játszottuk ’81 szeptemberében ellenséges környezetben, s kapusunk bravúrjainak is köszönhetően győzelemmel fölérő 0–0 lett a vége. Knézy Jenő kérdezte a lefújás után: nem volt-e zavaró, hogy négy védőnket négy csapat adta, s nem játszottak még együtt? S a válasz: „Nézd, Jenő, magyar mez volt rajtuk, s magyar szívvel küzdöttek mind a négyen!” Azt mondta ki, amit – a nyilvánosság előtt – senki sem mert hangosan kimondani akkor! Mert a hazáját forrón szerető, hív magyar is volt ő biztosan.

Elmentél, Bubu, s kimondhatatlan fájdalmad, amiről nem beszéltél, is tovatűnt talán. Béke kísérjen utadon, te nyughatatlan lélek, s a szeretet őrizze emlékedet!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!