Másság – Deák Zsigmond publicisztikája

Otthon gyakran megkapom a szeretteimtől, hogy „nyelvtannáci” vagyok, kéretlenül javítom a helyesírásukat, szerencsére nem kell sok mindent, talán mert odafigyelek… Maradjunk annyiban, ez bizonyára a foglalkozásommal járó szakmai ártalom, vagy inkább az évek alatt szerzett tapasztalat, tudás és egyben kialakult igény. Természetesen én sem ismerem az összes szabályt, amelyek ráadásul időről időre változnak, de akkor tanácsot kérek az olvasószerkesztőktől, akik igazi profik ezen a területen. Bizonyos típushibáktól kiráz a hideg, például ha valakit úgy méltatnak a gólja után, „utoljára tíz éve lőtt ilyet”, pedig azt bizony legutóbb lőtte, mert ha utoljára tette volna, akkor nincs a mostani gólja. Vagy éppen a más és az ideális szavak fokozása („másabb, ideálisabb, legideálisabb”), ami egyszerűen lehetetlen és értelmetlen, mégis használatos.

Témánk szempontjából a másnál ragadnék le, annak is főnévvé képzett alakjánál: másság. Szerintem (ez szubjektív) nagyon erőltetett szó, bizonyára azért, mert magát a mást is lehet főnévi értelemben használni, szociálpszichológiai fogalomként pedig alapvetően szexuális tartalmat kapott, ami eredendően nem a sajátja. Nos, ezt a területet, akármennyire is menő és trendi mostanában, több okból is kerülni fogom. Egyrészt mert nem érzem a legfeszítőbb társadalmi gondnak, másrészt nem szeretném, ha a véleményemet félremagyaráznák az „okosok”, és nemtelenül megtámadnának, mint történt nemrég egyéb témában kiváló kollégámmal, harmadrészt pedig sportlapban leginkább a sportnak van ott a helye. Az a másság, amiről én szeretnék írni, nem az „eltérés a megszokott társadalmi normáktól”, hanem az, hogy mennyire más a klubban és a válogatottban szerepelni. Egyébként utóbbiban csak a legjobbak lehetnek ott, a szűk elit tagjai abban a bizonyos tevékenységben, avagy a többségtől eltérő törpe kisebbség (hogy visszatérjünk a másság definíciójának egy részletére).

Az apropó természetesen a magyar labdarúgó-válogatott, de nyugodtan ide vehetem a közelmúltból a férfi kézilabdázókat is, vagy éppen önmagamat a távolabbi múltból. A nyolcvanas évek közepén-végén néhány nemzetközi versenyen szerepelhettem az ifjúsági és a junior birkózóválogatottban, s bevallom, az Adidast másoló háromcsíkos bordó melegítőről levágtam a rávarrt akkori magyar címert, és eltettem emlékbe. Az egyesületemmel sem volt semmi bajom, sőt, büszke voltam rá, és azóta is kötődöm hozzá érzelmileg, de mégis, a válogatott az válogatott! Nos, hála Istennek, éppen ezt érzem jelenlegi legjobb futballistáinkon is, noha őket (velem ellentétben) munkaadóként jól megfizeti a klubjuk, az említett kötődés tehát ideális esetben egyszerre lelki és anyagi jellegű. Nem ideális esetben kizárólag anyagi, elvégre az elüzletiesedett sport zsoldosainak fokozatosan nő a száma, persze zsoldosokkal is lehet csatát, háborút nyerni, példa rá a (had)történelem.

Focistáinknak (s kisebb nagyságrendben kéziseinknek, pólósainknak, hokisainknak, főképp az olimpia idején egyéni sportolóinknak is) megvan az a többször leírt égi ajándékuk, hogy tevékenységükkel ezreket, tízezreket „mozgatnak”, s még további százezreknek, millióknak szereznek örömöt. Ott van Szoboszlai Dominik, a válogatott legjobbja és egyben csapatkapitánya, akinek a nevét hatvanezer ember skandálja egymásnak felelgetve a Puskás Arénában, s a 75 millió eurót érő, még mindig csak 23 éves srác (a fiam épp ennyi idős…), a Liverpool vérprofi klasszisa saját elmondása szerint beleborzong ebbe az érzésbe, ebbe a tudatba. Nyilván őt nézik, figyelik a legtöbben, minden rezdülése dokumentált, egy jó poénja, egy rossz szava, szerencsés vagy szerencsétlen gesztusa azonnal végigsöpör a világhálón, a közösségi és a „hivatalos” médiában. Nem könnyű ezzel élni, de azért lehet. Egyik csékákarszalagos elődje, Szalai Ádám fiatalon inkább a kritikai megjegyzéseivel vétette észre magát a játéka mellett, aztán olyan törzsfejlődésen ment keresztül, hogy rájött, alkotni és motiválni kell, nem csak bírálni, s lám, a pálya mellett immár az öltözőben is nélkülözhetetlenné vált. Szoboszlai jól halad efelé, de ha némi észrevételt megenged, a gyepen néha még kissé szertelen, no nem a teljesítménye, hanem a viselkedése. A legutóbbi két mérkőzés közül főképp a törökök ellenin került többször felesleges konfliktusba az ellenfél tagjaival (mondjuk, aprították rendesen), a koszovóiak már kevésbé hozták ki a sodrából. Érdekes, hogy a liverpooli szereplése során sokkal nyugodtabbnak látom őt, pedig azért ott is van tét bőven, igaz, nem ő a csapatkapitány, s nem ő a legnagyobb sztár, kevésbé rajta áll vagy bukik minden, a kisebb felelősség bizonyára segít tompítani a feszültségét.

No meg, ahogy mindketten említettük, a válogatott más. Szoboszlai elmondása szerint a pályán kívül és belül is megértik egymást a többiekkel, ami persze bármelyikük klubjában előfordul(hat), mégis, honfitársakkal, egy nemzetért küzdve jön elő az igazán mély érzelem és emocionális kötődés. Azt, hogy jól érzik magukat egymással, a sok zrika és poén plasztikusan jelzi, ám ez nem párosul szervilis dicsérgetéssel, egymás vállának ok nélküli lapogatásával. Épp Szoboszlai mondja ki talán a leginkább őszintén (például a bulgáriai Eb-selejtező után, vagy a Litvánia és Koszovó elleni első félidő kapcsán), ha valami nem az igazi. De azt is, ha az igazi! Frappáns nyilatkozatokért sem kell a szomszédba mennie, s ha esetleg egy-egy neki kevésbé tetsző kérdésre (mert bizony itthon és Angliában egyaránt felhangzik ilyesmi) diplomatikusabb lenne a válasza, akkor már tényleg nem csak a pályán lenne profi. Persze mindenben nem lehet tökéletes, valamivel fontosabb, hogy a labdával brillírozzon, mint a szavakkal. Ám ahogy fiatal kora óta figyelem, folyamatosan fejlődik minden szempontból, az élet minden területén, lassan, de biztosan a válogatott ideális vezéregyéniségévé válik (akinél, ugye, nincs, nem is lehet „ideálisabb”…).

Azért ne feledkezzünk el róla, hogy csapatsportról, sőt, a legnépszerűbb látványsportról beszélgetünk, amelyben különösen igaz a Ripacsok című remek magyar film Garas Dezső és Kern András énekelte népszerű betétdala: Egyedül nem megy! A közösséget Marco Rossi szövetségi kapitány alakítja, kovácsolja, gyúrja össze bravúrosan, nemcsak az eredmények – tizennégy mérkőzéses veretlenségi széria, sorozatban a harmadik Európa-bajnoki részvétel – miatt, hanem mert hónapokig nem tud dolgozni velük. Mármint edzeni, gyakorolni, hiszen ez is a válogatottság „mássága”, hogy ne mondjam, hátránya vagy inkább sajátossága, hiszen a többi nemzeti gárda hasonló cipőben jár. Az edzőtáborok, mérkőzések közötti hónapokban is őrizni a lángot, szakmailag, emberileg egybe rántani a társaságot, mindenkivel tartani a (táv)kapcsolatot, messziről felelősen dönteni sorsokról, megteremtve és megőrizve a jó hangulatot, az alkotó légkört – na, ez tényleg bravúr! Ennek az eredménye, hogy nincs az a játékos, aki ne jönne szívesen a kerethez, s nincs az a drukker, aki ne adná oda a fél karját egy Eb-jegyért. Sőt, a német turisztikai hivatal friss híre szerint honfitársaink tömegei belépő nélkül is elzarándokolnak majd június közepén Németországba, a mieink kölni és stuttgarti mérkőzéshelyszínei közelébe, hogy legalább a stadionon kívül, a vonulásnál, a szurkolói zónákban részesei lehessenek a felemelő közösségi élménynek.

Mert más, jobb ez az érzés.