És boldogan eszünk tovább – Malonyai Péter publicisztikája

ÜNNEPELNI NINCS MIÉRT, ám azért érdemes megemlékezni arról, hogy a magyar futballválogatott a párizsi olimpián ma száz esztendeje kapott ki 3:0-ra – Egyiptomtól. Volt azóta jó néhány maradandóan gyászos meccse nemzeti tizenegyünknek (1930: Olaszország 0:5, 1932: Ausztria 2:8, 1941: Németország 0:7, 1969: Csehszlovákia 1:4, 1986: Szovjetunió 0–6, 2013: Hollandia 1–8 – ennyi elég mutatóba), ám az „egyiptomi csapás” volt az első.

Pedig nem volt rossz a csapat, enyhén szólva. A kapuban Biri János, a hátvédsorban Fogl II Károly és Mándi Gyula, a fedezetsorban Orth György, Guttmann II Béla és Obitz Gábor, elöl pedig Braun „Csibi”, Eisenhoffer József, Opata Zoltán, Hirzer Ferenc és Jeny Rudolf. És ismétlem: Egyiptom volt az ellenfél…

Kétségtelen, a balszerencse is velünk volt, 0:1-nél Braun a kapufára rúgott egy tizenegyest, Eisenhoffer szabályos gólját nem adta meg a spanyol Luis Colina Álvarez, a klassziskapus, Zsák Károly s mellette Molnár György és Takács II József sérült volt.

Mindez a vereségre csak magyarázat volt, mentség nem. Meg is mozdult a jó nép, utcára vonult, a hangulatot legjobban Sándor Pál filmremeke, a Régi idők focija (1973) utolsó képsorai tükrözik. Kétségtelen, ezt látni kell, de azért álljon itt a lényeg. A Nyugati pályaudvar a szín, a szereplő pedig a Párizsból érkező csapatot váró tömeg, soraiban mindenkivel, aki csak hozzájárult a cselekmény előrehaladásához, a középpontban persze a legendás mosodás, Minarik Ede (Garas Dezső). Ahogy megy előre a sorok között, ott van Turner Pipi (Márkus László), aki egy szemvillanással képes talpra állítani és egy pöccintéssel tönkretenni egy-egy csapatot, Tokics (F. Nagy Károly) és Brüll (Sipos Tamás) a nagy hatalmú intézők meg persze Minarik Csabagyöngyéjének futballhősei. Egy táblán az azóta is elő-előkerülő követelés: „Akármit, de most!”

Aztán befut a szerelvény, füttyszó, pfujolás, ökölrázás, kardlapozás.

Ilyen volt az utca, a közönség állásfoglalása. Jellemző, ahogy az emberek reagáltak a párizsi eredményre. A Nemzeti Sport szerkesztőségében először el sem akarták hinni egykori kollégáink az eredményt, pedig a francia Havas hírügynökség (az AFP elődje) küldte a táviratot, aztán a tudósító, Mamusich Mihály is telegramozott. Amikor szokás szerint kitették a lap hirdetőtáblájára (elsőként!) az eredményt, senki sem hitte el, többen reklamáltak, hogy nyilván fordított az eredmény, egyesek „bennfentesként” tudni vélték, az MLSZ állítja, hogy nyertünk.

Aztán amikor a többi újság is kitette a kirakatába az eredményt, az emberek leszaggatták a táblákat, és szidtak mindenkit, akinek csak köze volt a meccshez, a futballunkhoz, főként persze Kiss Gyula szövetségi kapitányt. Jó magyar szokás szerint az addigi optimistákból váltak a legdühösebb futballellenesek.

De nemcsak az utca lett hangos, a közélet is. A Nemzeti Sport „Hangulatkép a magyar labdarúgás Mohácsa utáni napról” cím alatt számolt be arról, hogy például a nemzetgyűlésben senkit sem érdekelt a belügyminiszter, Rakovszky Iván leszavazása (pedig ő is 0:3-ra, azaz három vokssal veszített), Pesthy Pál igazságügy-miniszter novellája, azaz módosítási javaslata, még a külföldi kölcsönök ügye sem, mindenki az „egyiptomi csapásról” beszélt.

A képviselők közül Ugron Gábor kifejtette, hogy „a magyar sportot csak amatőr sportemberek megfizethetetlen, tehát őszinte lelkesedése teheti naggyá és mindenütt megbecsültté”, Gschwindt Ernő az FTC elnökeként is számonkérte a futballvezérkaron az olimpiai adóként beszedett 400 millió korona elherdálását. A Nemzeti Sport keserűen állapította meg, hogy „a magyar labdarúgás, amely csatát vesztett Párisban, bevonult a politikai életbe, csatát nyert a parlamentben”.

A lap igyekezett higgadt maradni, először is közölte, hogy a párizsiak véleménye szerint hogyan is lehetett 0:3 a vége. A főszereplők főként a szállodai elhelyezésre panaszkodtak, mondván, a Hotel Haussmann a hosszú utazás után alkalmatlan volt a pihenésre, a feszült légkörben a játékosok sokat veszekedtek, a párizsi torna előtti, Svájctól elszenvedett vereség (2:4) miatti itthoni sajtóvéleményeket (Népsport, május 13.) pedig kikérték maguknak. (A szövetségi kapitány nem is állt szóba Mamusichcsal.) Aztán jött a lényeg: „Nincs más hátra, mint levonni a párisi kudarc konzekvenciáit, és könyörtelenül végrehajtani a Nemzeti Sport régi programját, az amatőr és a professzionista labdarúgás szétválasztását.” Mert ugyebár a profi is lehet becsületes sportember, nem csak az amatőr, de a hazug, álszent állapot csak rombolja az erkölcsöket.

Nem mellesleg, éppen az olimpia alatt határozott úgy a FIFA, hogy a tagországokra bízza, bevezetik-e a profizmust vagy sem. Nálunk egészen 1926-ig kellett várni a profi bajnokságra, mert alighogy elült „az egyiptomi csapás” keltette vihar, újra előkerültek azok, akik jól elvoltak az álamatőr rendszerben.

Azért természetesen a játékosok is kaptak rendesen. Az volt a legkevesebb, hogy primadonnáknak, „körúti csemetéknek” titulálták őket. Akik, ha jó szellemű sportemberek, fittyet hánynak a valóban mostoha körülményekre, és csak azért is megmutatják, mi a magyar virtus. De hát – írja a Nemzeti Sport – ezt nem várhattuk azoktól, akik külföldön keresik a kenyerüket, arról nem beszélve, hogy Guttmann II (Hakoah Wien), Obitz és Hirzer (mindkettő Makkabi Brünn) beválogatása miatt joggal érezték sértve magukat azok, akik tavasszal abban a tudatban edzettek, hogy ott lesznek a csapatban.

Ez már a szövetségi kapitány bűne. Kiss Gyuláé, aki nem mellesleg a Sporthírlap felelős szerkesztője volt, lapja pedig persze hogy visszautasított minden támadást. „Valósággal betege lett a csatavesztésnek. A szövetségi kapitányt, aki minden játékost, mint jó barátját kezelte, csúnyán cserben hagyták egyesek. Ha csak részben akarták volna meghálálni Kiss Gyula jóságát, gólokkal kellett volna nyerniük a mérkőzést. Kiss Gyula mindegyik játékosban az ideális sportembert látta, akiben nyugodtan megbízhat, de voltak érdemtelenek, akik visszaéltek ezzel a bizalommal” – idézem előbb a védelmet, s most jöjjön a támadás.

Nemzeti Sport: „Régen láttuk, hogy a magyar futball szomorú végzete Kiss Gyula kapitányi működésében teljesedik be. Kitűnt, hogy sem programja, sem munkakedve, de még a megfelelő szakértelme sincs meg. Párizs után alig hisszük, hogy le kell mondania! Neve a feledés tengerébe merül, és csak akkor emlegetjük majd, (…) ha példát akarunk arra mondani, hogyan lehet a magyar értéket elfecsérelni, a magyar faj drága kincsét pazarló gondatlansággal elherdálni!”

A csapásokkal kapcsolatban mindig eszembe jut, mi lett volna, ha nincs a kudarc. Ha mondjuk Párizsban megnyerjük az olimpiát (voltak ilyen álmaink…), 1938-ban és 1954-ben a világbajnokságot, Marseille-ben nem maradunk alul 1969-ben, és kijutunk a mexikói vb-re. A magyar futball nívója, közege, háttere akkor is olyan lett volna, amilyen, megérett némi (némi?) reformra. Csak éppen a siker elhomályosított volna mindent, mert ugyebár amiről nem beszélünk, az nincs.

Az „egyiptomi csapásról” pedig azóta is sok szó esik. Még úgy is, hogy érdemes figyelni a Régi idők focija legvégére, amikor Minarik ül a peronon, bőnél is bővebb kabátja mélyéről előveszi hatalmas zsíros kenyerét, és enni kezd. Leül mellé egy, a tömegben már látott ifjú, és – nincs rá jobb szó – kinézi a falatot a szájából. A mosodás csak harap és rág, aztán megfelezi vele a kenyeret. A vége főcím előtt pedig a felirat: „És boldogan ettek, amíg meg nem haltak”.

Mert csapások ide vagy oda, a futball örök.

Ez az én olvasatom.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!