Súgó nélkül nem megy a góllövés

Mindez csak azért jutott eszembe, mert miközben az elolvasás előtt végiglapoztam Földváry Gergely kötetét, az villant be: nem ellentmondás, hogy Budapest talán egyik legpolgáribb kerülete, a XII. a Hegyvidék nevet viseli? Válaszom a saját magam által feltett kérdésre: nem. Nem, hiszen e városrészben élők is szeretik a természetet, ápolják a környezetüket, kirándulnak, sportolnak, s mindezért nem kell nagy utat megtenniük.

A Budapest 150 emlékév alkalmából megjelent könyv nem könyv a szó szoros értelmében. Persze vannak benne fejezetek, fotók (fantasztikus tényképek!), nem maradt ki a tartalomjegyzék és az impresszum sem, és mégis: e nagyon szép kiállítású kiadványt nem kell a szokásos módon az elejétől kezdve olvasni, kezdhető a közepén, nyugodtan elolvasható az utolsó szövegrész, hiszen nem „lövi le” a poént, oda-vissza lehet lapozgatni annak függvényében, kit éppen mi érdekel.

Lebilincselő történetek a kerület múltjából, ez a kötet alcíme, s valóban, különböző tárgykörökre osztva ötven, tudományos alapossággal, élvezetes stílusban megírt lebilincselő történettel lesz gazdagabb az olvasó.

Híres emberek – művészek, költők, politikusok, zeneszerzők, építészek, tudósok –, gasztronómia, állatvilág, történelem és sport, nem véletlen, hogy utóbbi keltette fel leginkább az érdeklődésemet, ám mindenevő lévén a többi is csemege volt. Ám maradjuk a KS profiljába illő témánál! Gondolta volna a kedves olvasó, hogy anno a Széll Kálmán téren korcsolyázni is lehetett; hogy lovasversenyt rendeztek a Vérmezőn, hogy ugyanoda tervezték a Nemzeti Stadiont; hogy csónakázásra is lehetőség nyílt a Hegyvidéken; hogy az egykori sakkzseni, a kubai José Raúl Capablanca (akkoriban éppen világbajnoki címe visszaszerzésére törekedett) részt vett 1928-ban a Siesta-szanatórium nemzetközi versenyén – tiszteletére a díszvacsora étlapján a fogások között Capablanca módra készült balatoni fogas is szerepelt; hogy a Normafánál a síugrósánc körül ezrek figyelték a viadalokat? Az egyik úri sport, a tenisz is rendkívül divatos volt arrafelé, az angolkisasszonyok zugligeti zárdája például saját pályával büszkélkedhetett.

Az egyik legkülönlegesebb sporttörténet nem a sportrészben, hanem a Híres nagyjaink címet viselő fejezetben kapott helyet. A futball legismertebb magyar játékosa, Puskás Ferenc és a nevettetés mestere, Latabár Kálmán találkozásának felelevenítése valóban kuriózum. „Öcsi” és „Latyi”, a két közönségkedvenc. A művész úr 1954-ben, a 6:3 visszavágója előtt az akkori szabadság-hegyi Vörös Csillag Szállóban kereste fel a labdával varázslatosan bánó csatárt, aki a válogatottal ott készült a nagy meccsre. A Színház és Mozi című lap beszámolójából kiderül:  „Latabár megmutatta, hogy már van jegye a magyar–angolra, de kijelentette, hogy nem hajlandó átadni Puskásnak. – Szerezz megadnak te is – tanácsolta – különben nem engednek be a mérkőzésre.” Arról is beszéltek, mi lenne, ha egyszer szerepet cserélnének. Puskás vállalkozott is egy alakításra az Álruhás kisasszony című operettben, de Latabár nem állt kötélnek, mondván,      „súgó nélkül nem tud gólt rúgni”.

Földváry, a Hegyvidéki Helytörténeti Gyűjtemény szakmai vezetője viszont tökéletesen „célzott”, mindegyik története telitalálat.

Azt viszont sajnálom, hogy nem kapott helyet a sztorik között, pedig a Svábhegyen nagy golfélet volt a II. világháború előtt, a később Vörös Csillagnak nevezett szálló is akkor épült a szintén úri sportnak aposztrofált játék rajongóinak. A könyv esetleges folytatásában – hiszen bizonyosan még nagyon sok az érdekesebbnél érdekesebb hegyvidéki mesélnivaló – gondolom, a korabeli ütőkről és lyukakról is lehet olvasni.

(A legendás Hegyvidék, MOM Kulturális Központ Nonprofit Kft., 2024)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. április 27-i lapszámában jelent meg.)