Két meccs kontra hat év – Moncz Attila publicisztikája

Még emlékszem arra a kilencéves kisfiúra, aki az 1986-os labdarúgó-világbajnokság előtt mindent elhitt, amit a magyar válogatottról írtak. Mert el akarta hinni. Hogy a világranglista harmadik helyén álló csapatnak az elődöntő az alap, de lehet ennél sokkal szebb is a vége. Hogy igazán nincs sok igazi ellenfél, a csoportkör nem lehet akadály, aztán majd jön a neheze, de ha korábban Hollandiát, majd – világszenzáció! – Brazíliát is sikerült megverni, akkor az egyenes kieséses szakaszban sincs lehetetlen. Irapuato, a 0–6, később meg a franciák mindent a helyére tettek. A mexikói események alapvetően változtatták meg a kissrác hozzáállását a magyar futballhoz, szurkolt, de szkeptikusabb lett, valamint idővel megtanulta, nem mindegy, hogy a számokat, adatokat a megfelelő kontextusban használja vagy kiragadva onnan őket olyan tartalmat ad nekik, amellyel módosítja a valóságtartalmukat. Mert például nem lényegtelen, kiknek a legyőzésével lesz valaki világranglista-3., ahogyan az sem, hogy a brazil A-t veri meg 3–0-ra vagy olyan selecaót, amelynek Budapesten pályára lépő tagjai közül három hónappal később, a világbajnokságon mindössze hatan jutnak egyáltalán szóhoz.

A félreértések elkerülése végett: ma is nagyon szurkolok a magyar válogatottnak, és nagyon szerettem volna, ha bejut az Európa-bajnokság nyolcaddöntőjébe. De ahogyan tavaly télen a sorsolás előtt és után, majd a torna rajtja előtt is a saját „célom” az egy győzelem volt. A válogatottunk jó csapat, óriási fejlődésen ment keresztül, de nem tart még ott, hogy elvárásként (cél lehet, van különbség a két szó jelentése között!) lehessen vele kapcsolatban megfogalmazni a legjobb tizenhat közé kerülést. És lehet, nem is annak kell lennie a fejlődési folyamat következő fázisának, hanem a vb-re jutásnak. Éppen ezért az én szememben nem bukás az Eb-szereplés. Eleve a mi szintünkön az, hogy világversenyen a csoportkörben ragadunk, nem lehet kudarc. Németországnak, Angliának, Franciaországnak vagy hogy nyissunk a látószögön, Argentínának, Brazíliának az. Nekünk, különösen az elátkozott 30 évet (1986–2016) figyelembe véve nem az. Miközben három évtizeden keresztül hírből sem ismertük a nagy tornákat, most sorozatban a harmadik Eb-n lehettünk ott, ebből kettőn meccset is nyertünk, ugyancsak kettőn volt legalább egy bravúrunk. Most csak utóbbi nem jött össze, viszont meggyőződésem, hoztuk a saját átlagunkat.

Csak éppen a szurkoló azt szokta meg, Marco Rossi válogatottja rendre felülmúlja önmagát, és azt tekintette alapnak. Németországban viszont csak a „basic” verziót kaptuk, ami még így is összehasonlíthatatlanul jobb annál, mint ahol ez a csapat tartott az olasz szakember 2018. júniusi hivatalba lépésekor. A Georges Leekens-intermezzo (vereség Kazah­sztántól, Skóciától és Ausztráliától) végén a FIFA világranglistáján 51. volt a csapat, most a 27. A játék minőségében tett előrelépést pedig lehetetlen számszerűsíteni. Úgy, hogy közben – még ha csak a vitatott megítélésű Nemzetek Ligájában is, de – megverte Németországot, Angliát, menetrendszerűen hozta az Eb-részvételeket, illetve elért egy Puskásék óta nem látott, 14 meccses veretlenségi sorozatot. És talán utóbbi volt a baj. Amiatt érzi magát most sok drukker, sőt médiamunkás, mint Csokonai Vitéz Mihály, midőn az „A reményhez” című versében leírta ezeket a sorokat: „Hittem szép szavadnak: / Mégis megcsalál.”

Ha valaki önmagában annyit lát leírva, hogy 14-es veretlenség, illetve, hogy az a világ második leghosszabbja, tévútra léphet. Az ugyanis messze nem azt jelenti, hogy a világ második legjobb csapata a miénk, s egyben verhetetlen. Nem mindegy ugyanis, milyen riválisokkal szemben érte el. Végeztem egy gyorstesztet a barátaim, ismerőseim között a futballfanatikustól az újságíróig. Egy kérdés volt: „Mit gondolnak, a menetelés során mennyi volt tíz ellenfelünk világranglista-helyezésének átlaga?” (Az egyszerűség kedvéért a jelenlegi helyzetet vettem figyelembe.) Legalább 26.2 helyezési ponttal mindenki „alálőtt a célnak”. Ötvennél senki sem tippelt nagyobbat, a valóság pedig 76.2. A tízes listán három Eb-résztvevő (Szerbia, Csehország, Törökország), köztük egy Eb-nyolcaddöntős (Törökország) szerepel, a legjobb helyezésű csapat a most 32. Szerbia. Mi a 27. helyen állunk, nálunk magasabban jegyzett riválissal tehát nem is találkoztunk ezen időszakban. Ugyanakkor már az is örömteli, hogy a saját szintünkön vagy alatta lévőkkel szemben üzembiztosan szállítjuk a jó eredményeket. Végre el lehet felejteni azt az érát, amikor Liechtenstein, Luxemburg vagy Andorra ellen is rettegni kellett a pofon miatt.

Dicséretes a fejlődés abból a szempontból is, hogy – amint az a Nemzeti Sport gyűjtéséből kiderült – először nevezhettünk kilenc topligás játékost nagy tornára. Ebben is jócskán van szerepe a válogatottbeli produkciónak. Ez az érem egyik oldala. A másik, hogy az Eb-n látott csapatok közül csak hat jelölt ennél kevesebbet. Csoportellenfeleink közül kettőnek is jóval több szerepelt a keretében (Németországéban 26, Svájcéban 21), kettőt magasabban jegyeznek a világranglistán (Németország 16., Svájc 19.), mindössze Skóciát előzzük meg mindkét téren (hat játékos és 39. hely). És mi történt az Eb-n? Németországtól és Svájctól kikaptunk, Skóciát megvertük. Ahogyan a papírforma diktálta. Mindezt úgy, hogy a válogatott két kulcsembere, Szoboszlai Dominik és Willi Orbán a saját (és ez nagyon fontos, nem a csapat szintjéhez viszonyított!) átlaga alatt teljesített. Ők általában jócskán afölött jártak, most kiderült, ha alatta vannak, azt tartósan ez a tizenegy nem bírja még el.

Sokan talán erősebben akartak hinni abban, hogy más a realitás, mint Fox Mulder ügynök az X-aktákban a földönkívüliek létezésében. Majd jött szemből a valóság fedőnevű gyorsvonat – és durr, visszahozott minket a földre. Természetesen lehetett találni olyan statisztikákat, amelyekben jók voltunk, de ha szerelésben vagy futómennyiségben vagyunk elöl, az azt is mutathatja, hogy védekezünk, illetve kergetjük a labdát, mert meg kell szerezünk. Ha viszont a csoportkör lezárásakor a kaput eltaláló lövések terén a 17., a lövési kísérletekben a 18., passzpontosságban pedig a 20. helyen állunk, ebből azt is kihozhatjuk, a mezőnyben a nyolcaddöntő határán a helyünk, és most a vonal rossz oldalára kerültünk. Alapesetben is valahol a 12–24. hely közé lehetett pozicionálni a csapatot (nem igazán értettem az előzetesen adott esetben írásban is rögzített negyeddöntős próféciát…), ebbe a mostani 17. helyünk láthatóan belefér. Kár keresztre feszíteni Angliát vagy Portugáliát. Nekik nem az a feladatuk, hogy nekünk segítsenek, hanem az, hogy Európa-bajnokságot nyerjenek. És ha ehhez az kell, hogy 60-70 meccses idény végén jusson egy plusz pihenőnap, akkor azt választják. Közben meg akadnak, akik úgy tesznek, mintha nekünk megtiltották volna, hogy az első mérkőzésen Svájc ellen pontot szerezzünk. Mondjuk a kedvencem az volt, amikor itt-ott azt taglalták, a portugálok nem bennünket választottak, hanem a szlovénokkal akarnak játszani. Nyilván, a szlovénokkal, akiktől az idén márciusban (Cristiano Ronaldóval, Joao Cancelóval és a többiekkel) 2–0-ra simán kikaptak, nem pedig a magyarokkal, akikkel szemben „öröktől fogva”, illetve mind a 14 mérkőzésen veretlenek, az elmúlt hét évben pedig háromból hármat nyertek meg ellenük, nulla kapott góllal, de legalább hét rúgottal.

Persze, fel lehet ülni ilyen hullámokra is, lehet „meglovagolni” a közhangulatot, de szerintem igazából két feladat maradt. Marco Rossinak és stábjának az, hogy őszintén szembenézzen a Németországban történtekkel, és megtalálja, kijavítsa a hibákat. Voltak, nem kérdés. Mindenki hibázik, ezer százalék, hogy akár csak ebben a cikkben én is, és köszönet az olvasószerkesztőknek, ha kijavították. Az őszinte értékelés nem volt divat a magyar futballban, de hiszem, hogy a Rossi-éra ebben is változást hozott, hoz. Csak ne úgy hozzon, hogy a kapitány az önmarcangolásban mindennél is többet magára vállal – és lelép. Mert a második feladat az, hogy vigyázzunk Marco Rossira. A hat évet, az eredményeit nem lehet eldobni azért, mert „csak” átlagosan sikerült az Európa-bajnokság. A Skócia elleni katarzis pedig örökre a miénk marad.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!