A Császár hagyatéka – Ballai Attila publicisztikája

Ma tíz esztendeje, 2011. október 31-én délelőtt megcsörrent a telefonom, és egyik barátom köszönés helyett csak annyit mondott: meghalt a Császár. Hirtelen fel sem fogtam, miről, kiről beszél; kapkodva kutatni kezdtem az emlékezetemben Császár vezetéknevű közös ismerőseink után. Albert Flóriánt ugyanis halhatatlannak hittem, már éltében is. Pedig amikor utolsó, hosszabb beszélgetésünk során, a hetvenedik születésnapjára készülő interjúról elárultam neki, hogy három nappal a kerek évforduló előtt jelenik meg, kissé megütközve kérdezett vissza: „Három nappal korábban? Miért? A hetvenet még meg is kell érni...” Én elmosolyodtam a felvetésen, ő nem. Komolyan gondolta. Sohasem derült ki, már nem is fog, hogy érzett-e, sejtett-e valamit előre, úgy, mint a pályán. Mert a futballt váteszként látta; olykor megadatott, hogy mellette üljek egy-egy meccsen, és nemegyszer előfordult, hogy még a félvonalnál járt az akció, amikor csendben megjegyezte: ebből gól lesz.

Ha valaki, ő csak tudta, miből lesz a gól. Alább azonban nem a pályafutását méltatjuk – megtettük ezerszer, képtelenség újat mondani róla úgy, hogy az egyszerre érdemi és igaz is legyen. A téma nem élete hetven éve, hanem a halála óta eltelt, napra pontosan tíz esztendő. Az, hogy milyen nélküle. Hogy hiányzik, de nagyon. Magától értetődik, hogy elsősorban a szűkebb családjának, de a tágabbnak, a Ferencvárosnak és a magyar labdarúgásnak is. És ez az érzés nem csupán nosztalgiázásból, passzív romantikából fakad.

Amikor Prukner László 2010-ben az Üllői útra szerződött, emlékezetes székfoglalójában kijelentette, nem az aktuális edzőt és keretet kell szeretni, hanem a klubot, a történetét, a daliás elődöket. Ők jelentik az örök kapaszkodót. Veretes igazság, nem üres vigasz, hanem támasz, útravaló nehéz, keserves napokra. Mindezt Albert Flórián egy személyben testesítette meg. Puskás Öcsi után, illetve mellett ő volt az, akinek puszta megjelenése megváltoztatta legalább az adott mikrokörnyezetben labdarúgásunk aktuális, általános megítélését, hangulatát is; hiszen bárhová lépett be, vele együtt betoppant oda a dicső magyar futballmúlt is.

Az 1990-es évek Fradijával bejárta Európát, és Portótól Athénig minden reptéren ugyanannak a jelenetnek lehettem én is a tanúja: a fotósok, operatőrök átrohantak az aktív játékosok, vezetők, edzők sorain, és valósággal hódoltak a leghátul baktató Császár előtt. Magában hordozta, a lényével megkövetelte a Ferencváros iránti tiszteletet; hiszen az csak nagy klub lehet, amelyet Albert Flórián képvisel. Az Üllői úti angol „megszállás” idején a gyarmatosítók gőgje is kizárólag rajta bicsaklott meg. Egyszer például arra figyeltem fel, hogy az üdítő kivételként érdeklődő és barátságos – egyébként kínosan ügyetlen, az FTC-től az angol hatodik osztályba igazoló – hátvéd, Sam Stockley a klubház lépcsőfordulójában mereven bámul egy régi fotót, és amint meglát, hitetlenkedve megkérdezi: volt a Ferencvárosnak aranylabdás játékosa? Igenlő válaszom után azt firtatta, hogy aztán mi lett vele, és amint azt feleltem, naponta találkozhatnak, ő az az ősz öregúr, aki mindenkire mosolyog, már vitte is a hírt a többieknek. Néhány nap múlva pedig érkezett az igény: jó lenne az angol játékosoknak ismertetőt tartani a Ferencváros múltjáról.

Kereken tíz esztendeje nincs már senkink, akit a külföldi sztárellenfelek és hozzánk szerződött játszótársak magukkal egy szinten vagy sokkal inkább fölöttük állónak ismernének el, és vele együtt, általa, miatta gondolataikban, ítéleteikben ugyanebbe a magasságba emelnék a Fradit, a magyar futballt is. Néha, amikor Szerhij Rebrov rezzenéstelen arccal, mindenféle gesztus nélkül jött-ment a Népligetben vagy a Groupama Arénában, eljátszottam a gondolattal: vajon mi történne, ha találkozhatna Albert Flóriánnal? Neki sem köszönne előre, nem nyújtaná felé a kezét, vele sem keresné legalább a szemkontaktust? Mert ha nem, akkor azt már senki sem magyarázhatná zárkózottsággal, esetleg bárdolatlansággal, csak súlyos értékelési zavarral.

A Császár hiányát is érezve, érzékelve egyesek a 2014-ben a Fradiba visszaigazoló és ott négy idényt lehúzó Gera Zoltán köré kíséreltek meg hasonló legendáriumot építeni, de én ezt eredendően reménytelen próbálkozásnak tartottam. Nemcsak azért, mert kettejük pályája, a Ferencvárosnak és a magyar futballnak adott értéke összevethetetlen, hanem azért is, mert Albert méltósága, kisugárzása, mindenféle eszköz nélkül is közösséget kovácsoló ereje nyomaiban sem lelhető fel az új kor gyermekeiben, a kései utódokban. Az 1995-ös BL-keret tagjaiban akkor már sokkal inkább; ők amellett, hogy kiváló focisták voltak, nagyszerű srácok is, és mindmáig azok is maradtak. Részben bizonyára azért, mert „Flóri bácsi” aurájában élték a mindennapjaikat.

A Császár e tekintetben még inkább pótolhatatlan. Hiszen nem is elsősorban kifelé, a külvilágnak, hanem a klubon, a csapaton, a családon belül szolgált zsinórmértékül. Állandó viszonyítási alap volt, anélkül, hogy azt egyetlen szavával, gesztusával kikényszerítette volna. Sohasem ejtett el „bezzeg az én időmben”, „tudjátok ti egyáltalán, ki vagyok én?” töltetű megjegyzéseket, a legártatlanabb nyilvános bírálattal sem illette az utódokat. Én magam egyszer tapasztaltam, hogy egy borzalmas hazai mérkőzés után négyszemközt e kritikára „ragadtatta” magát: „Te, mi ezt a Pécset egy jó kapussal, három mezőnyjátékossal megvertük volna.” Bár sohasem érzékeltette, magától értetődően ő volt a száz egység, hozzá képest helyezte el magát mindenki a tí­zes, húszas, harmincas kasztban.

Thomas Dollnak annak idején le kellett játszania a maga meccsét a kétségtelenül kiugróan tehetséges, de öntörvényű klasszissal, Leonardóval, és ezt saját játékosmúltjára építve úgy nyerte meg, hogy egyszer csak félrehívta a brazilt, és nekiszegezte: „Te, tudod ki ebben a klubban a legjobb futballista? Én.” Hatásos volt, annyi szent, és igaz is. De csak 2013-ban, két évvel Albert Flórián halála után. A Császárnak efféle beszélgetéseket sohasem kellett kezdeményeznie. Minek azt bizonygatni, hogy reggelente felkel a nap?

A sors igazságtalansága, hogy ő és a Ferencváros jelenlegi, leginkább hagyománytisztelő, ősfradista gyökerű vezetősége ilyen rövid időt tölthetett együtt. Elképzelhetetlen magasságokba emelték volna egymást. De minden klubnak, minden sportágnak elengedhetetlen szüksége lenne a maga vezérére, uralkodójára, ha nem is feltétlenül császári titulussal. Csakhogy e tekintetben sajnos tátongó az űr. Az Aranycsapatnak csupán az emléke él, a tagjai már nem, az 1960-as évtized héroszai vagy elhunytak vagy elvonultak a világ zajától, az utánuk következő generációk soraiból Nyilasi Tibor, Törőcsik András, Détári Lajos, Kiprich József lenne hivatva e küldetésre, de különféle okoknál fogva egyikük sem teljesítheti be.

A minap hírül vettem, hogy az Újpest-öregfiúk hírverő meccset játszik vidéken, és a gondolattól is libabőrös lettem. Aztán elolvastam a névsort... Zámbót vagy Tóth Andrást hiába kerestem benne, és akiket megtaláltam, azoktól bizony Kutrumbisz, Tallo vagy a belga tulaj nem fog megvilágosodni, rádöbbenni saját kicsinységére.

Lám, a nagyok már az öregfiúkból is kiöregedtek. Még szerencse, hogy itt vannak a halhatatlanok. Mert ugyan haláluk kerek évfordulóin elmerengünk azon, hogy sajnos már nincsenek közöttünk, de paradox módon éppen e tűnődések a legjobb bizonyítékok rá, hogy igenis örökre velünk maradnak.