Győzni kell! – Pór Károly publicisztikája

„Megyünk az Eb-re! Fülöp Mártont, idősebb Knézy Jenőt és mindenkit viszünk magunkkal – ha máshogy nem, a szívünkben, az emlékeinkben –, aki tagja volt az elmúlt években a többmilliós magyar futballcsaládnak” – írtam öt évvel ezelőtt, amikor itthon megvertük 2–1-re a norvégokat és eldőlt, hogy 1972 után ismét ott lehet a magyar válogatott a labdarúgó Európa-bajnokságon. Abban a sikerben és a franciaországi tornában a múlt is benne volt. A megelőző három évtized küzdelmei, a 6–0-s, a 7–1-es és 8–1-es vereségek időszaka, és azok az emberek, akik megélték őket a pályán vagy azon kívül, szurkolva, sóvárogva, bosszankodva, szitkozódva – reménykedve… „Megyünk az Eb-re! Fülöp Mártont, idősebb Knézy Jenőt és mindenkit viszünk magunkkal – ha máshogy nem, a szívünkben, az emlékeinkben –, aki tagja volt az elmúlt években a többmilliós magyar futballcsaládnak” – írtam öt évvel ezelőtt, amikor itthon megvertük 2–1-re a norvégokat és eldőlt, hogy 1972 után ismét ott lehet a magyar válogatott a labdarúgó Európa-bajnokságon. Abban a sikerben és a franciaországi tornában a múlt is benne volt. A megelőző három évtized küzdelmei, a 6–0-s, a 7–1-es és 8–1-es vereségek időszaka, és azok az emberek, akik megélték őket a pályán vagy azon kívül, szurkolva, sóvárogva, bosszankodva, szitkozódva – reménykedve…

Az az Eb nekem az 1970-es évek végén, 1980-as évek elején született, fiatalként talán még nagyokat álmodó, majd a magyar futballal együtt süllyedő, sokat szidott generáció utolsó mohikánjainak, nagy egyéniségeinek sikerét is jelentette. A szurkolók szavazatai alapján a portugálok ellen az Európa-bajnokság legszebb gólját szerző Gera Zoltánnak, a kapuban vezérnek bizonyuló Király Gábornak vagy a védelem oszlopának, a kontinensviadal után a válogatottól ugyancsak elbúcsúzó Juhász Rolandnak, de egyre inkább úgy tetszik, hogy Dzsudzsák Balázsnak is az volt az utolsó nagy dobása. Az a torna, az összeborulás a szurkolókkal minden egyes gól után, az az örömmámor, amit a csoportelsőség jelentett, valahogy járt annak a csapatnak és minden egyes drukkernek, aki megannyi csalódás után is ment és buzdított meccsről meccsre, évről évre, mert bízott a csodában, ami 2015–2016-ban végre bekövetkezett. Mert ahogy az azóta eltelt esztendők is mutatják, a pótselejtezős norvégverés, majd a franciaországi viadal az osztrákok legyőzésével, az Izland elleni egyenlítéssel és az Eb-t végül meg is nyerő portugálok elleni 3–3-mal (akiktől azóta két meccsen négy gólt kaptunk és egyet sem szereztünk), no meg több tízezer magyarral Marseille utcáin maga volt a csoda.

Az Izland elleni csütörtöki, ezúttal valóban sorsdöntő Eb-pótselejtező viszont inkább már a jövőt határozza meg, a magyar futball és egy új generáció jövőjét. Furcsa belegondolni, az öt- és hétéves fiaim életében a jövő nyári lesz a második Európa-bajnokság, és megvan az esély, hogy mindkettőn ott legyen a magyar válogatott. Nekem 38 életév alatt – igen, én is egy vagyok az elmúlt évtizedek sóvárgói közül – ugyancsak a második olyan Eb jöhet, amelyen láthatom a mieinket. Amikor az 1980-as évek végén elkezdtem meccsre járni (valami megmagyarázhatatlan oknál fogva hóban-fagyban is ott voltam), sok stadionban még nem volt külön női és férfimosdó, nem volt világítás, nem volt tető a szurkolók feje fölött, és ha egy kicsit eleredt az eső, a pályák pillanatok alatt sártengerré változtak. Ma viszont már minden igényt kielégítő létesítményeink vannak, az új Puskás Arénában még „gyereksarok” is található, ahol különböző focis játékokkal melegíthetnek a lurkók a mérkőzésre. Nem mellesleg Magyarország lesz az Eb egyik házigazdája, Budapesten rendezték a kontinentális Szuperkupa-meccset, 2022-ben nálunk lesz az Európa-liga-döntő.

Az elmúlt harminc évben az sem volt mindennapos, hogy a magyar kupacsapatok csoportkörbe jutnak az európai porondon és igazi sztárklubokat hoznak Magyarországra. Inkább ahhoz szoktunk hozzá, hogy szégyenszemre ciprusi, albán, bosnyák, liechtensteini és luxemburgi gárdák is búcsúztatják a mieinket. A Ferencváros két főtáblás BL-szereplése között például 25 év telt el. Ehhez képest az én srácaimnak lassan már megszokott lesz, hogy évről évre Chelsea, Juventus és FC Barcelona szintű csapatok ellen játszik a magyar bajnok a BL vagy az El főtábláján – az idén fordult elő először, hogy három egymást követő esztendőben legalább egy magyar klub túlélte a nyári selejtezőt. Lehet, a magyar labdarúgás nem éppen úgy és nem abban az ütemben fejlődik, ahogy azt sokan szeretnék vagy az álmaikban elképzelték, de hogy négy év alatt több nagy győzelmet arattunk (ideértve a válogatottat is) nemzetközi tétmérkőzésen, mint a megelőző harmincban, az biztos. Él a remény, hogy a mi gyerekeinknek már nem 7–1-es vereségek, állandósuló csalódások jutnak osztályrészül a nemzeti együttes mérkőzésein sem, omladozó vagy életveszélyesnek nyilvánított, ezért hosszú évekre részben le is zárt stadionokban.

Az új korszakhoz persze új játékosok is kellenek, akik a gyerekek példaképei lehetnek, akikért rajongani tudnak. Itt is igaznak bizonyulhat a fenti megjegyzés, miszerint a válogatott fejlődését sokan nem egy olasz edzővel és magyarul alig beszélő játékosokkal képzelték el. De gyorsan szögezzük le: Marco Rossi magyar futball iránti elköteleződése és lelkesedése, Willi Orbán profizmusa, pályán és azon kívüli viselkedése vagy éppen Loic Nego futball iránti alázata igenis követendő lehet fiataljaink számára. Továbbá a sportág honi általános megítélésének javulását mutatja, hogy ők minket választottak, bár egyikük sem itt született, mégis mindent megtesznek a nemzeti együttes sikeréért. Ráadásul Willi Orbán személyében olyan védőt nyertünk, aki Európa legtöbb válogatottjában beférne a kezdőcsapatba. Ugyanez érvényes a Bundesligában a legjobb kapusok közé sorolt, a higgadtságával, fegyelmezettségével kiemelkedő Gulácsi Péterre is, de alighanem a legtöbb szövetségi kapitány a korosztálya legjobbjai közé tartozó Szoboszlai Dominikot is elfogadná csapatába. Az ő és Sallai Roland vagánysága, valamint a szintén a fiatalok közé tartozó Szalai Attila fejlődése és az általuk megtett út szintén követendő lehet az ifjaknak. Ahogy persze az idősebb játékosok közül Szalai Ádám őszintesége, küzdeni akarása, Nikolics Nemanja céltudatossága, Nagy Ádám, Sigér Dávid és Fiola Attila munkabírása. Tulajdonképpen mindenkit felsorolhatnánk, mert egytől egyig remek sportemberek alkotják a magyar válogatottat. Azzal persze tisztában vagyunk, hogy ez önmagában még kevés, hiszen futballozni is kell, viszont nélkülözhetetlen alap, amire egy jó edzővel lehet építeni.

Az egyébként szintén kiváló sportemberek alkotta izlandi válogatott ellen azért is kell győzni, mert láthatóan egy folyamat közben vagyunk, és a további építkezés, fejlődés végett elengedhetetlen lenne, hogy az Európa-bajnokságon is megmutassa magát s helytálljon a csapat. Ha Marco Rossi együttese kijut a tornára, és a világ legjobb válogatottjaival, az Eb-címvédő Portugáliával és a legutóbbi két világbajnokkal, Franciaországgal és Németországgal is jó meccset tud játszani, már senki sem mondhatja, hogy a magyar futball nem javul, és talán egyre nagyobb nemzetközi figyelmet is kiharcolhat az együttes, több fiatal szerződhet külföldre, erősebb bajnokságba. Viszont ha nem sikerül győzni csütörtökön – ami sajnos ugyanúgy benne van a pakliban –, népünnepély helyett jön a népharag, és félő, hogy a fürdővízzel együtt megint sikerül majd a gyereket is kiöntenünk a kádból. Ne legyen így!

Rendkívüli napokat élünk. A koronavírus minden szinten megbénítja az életünket, nehéz elvonatkoztatni a betegségtől, minden szintű hatásaitól. És éppen most produkál rendkívüli eredményeket a magyar futball. Persze a zárt kapuk miatt ez így nagyon nem ugyanaz, mint telt ház előtt lenne (mert garantálható, hogy 67 ezer jegy sokszorosát is el tudták volna adni), de még a húszezer néző is milyen hangulatot teremtett volna, ráadásul Rossi sem ülhet a kispadon, a mérkőzés mégis nagy sikerélményt adhat, és ha megverjük Izlandot, jövő nyáron talán újra összekapaszkodhat már magyar a magyarral és szurkolhat a válogatottnak, ahogy négy esztendeje Franciaországban.

A fiaim mindenesetre nagyon készülnek, nekik még nem volt részük vesztes pótselejtezőben, így joggal lehetnek optimisták. A nagyobbik Gulácsit, a kisebbik Szoboszlait alakítja az esti „szobafoci” során a naponta lejátszott Eb-selejtezőn. Rám persze az izlandi Hannes Halldórsson kapus hálátlan szerepét osztják…