Százhúsz felett – Deák Zsigmond publicisztikája

Napra pontosan százhúsz esztendeje játszotta első hivatalos mérkőzését a magyar labdarúgó-válogatott, az 1902. október 12-i, Ausztria elleni bécsi 0:5-ről Népsport című mellékletünkben részletesen olvashattak Thury Gábor kollégám tollából (2022. október 3.: Miénk az első meccs a kontinensen – ötgólos vereséggel). Azóta a legutóbbi, olaszok elleni szeptember végi Nemzetek Ligája-találkozó volt a 974. a sorban. Érik tehát az ezredik, éves átlagban tízzel számolva 2025-re elérhető, de ha kijutunk a 2024-es Európa-bajnokságra, akkor előbb is. A miheztartás végett, az angolok harminc évvel előbb, 1872-ben kezdték, s most járnak 1036-nál, a további „nagyok” közül – a valaha volt világbajnokokra gondolok – az argentinok 1056, a brazilok 1026, a németek 993, az uruguayiak 954, a franciák 888, az olaszok 859 összecsapáson jutottak túl válogatottjuk hosszabb-rövidebb története során. (Egyes források más számokkal is dolgoznak, de az említett adatok tűnnek leginkább hivatalosnak, bevettnek).
Napra pontosan százhúsz esztendeje játszotta első hivatalos mérkőzését a magyar labdarúgó-válogatott, az 1902. október 12-i, Ausztria elleni bécsi 0:5-ről Népsport című mellékletünkben részletesen olvashattak Thury Gábor kollégám tollából (2022. október 3.: Miénk az első meccs a kontinensen – ötgólos vereséggel). Azóta a legutóbbi, olaszok elleni szeptember végi Nemzetek Ligája-találkozó volt a 974. a sorban. Érik tehát az ezredik, éves átlagban tízzel számolva 2025-re elérhető, de ha kijutunk a 2024-es Európa-bajnokságra, akkor előbb is. A miheztartás végett, az angolok harminc évvel előbb, 1872-ben kezdték, s most járnak 1036-nál, a további „nagyok” közül – a valaha volt világbajnokokra gondolok – az argentinok 1056, a brazilok 1026, a németek 993, az uruguayiak 954, a franciák 888, az olaszok 859 összecsapáson jutottak túl válogatottjuk hosszabb-rövidebb története során. (Egyes források más számokkal is dolgoznak, de az említett adatok tűnnek leginkább hivatalosnak, bevettnek).

Ez persze csak a mennyiségi szempont, ahonnan nézve a jelek, pontosabban a statisztika szerint nem kell szégyenkeznünk nekünk, magyaroknak, hiszen ott vagyunk a legjobbak között. Most jöhetne a minőségi szemlélet, s vele a hosszú ideje szokásos mantra, hogy itt bezzeg behozhatatlan a lemaradásunk, amióta – legkésőbb a hatvanas évek második felében – kikoptunk az elitből. Félve mondom, ehhez képest az utóbbi két évben az említett vb-győztes „góliátok” közül (akikkel találkoztunk) az angolokat egy döntetlen mellett kétszer vertük meg, a németeket két döntetlen mellett egyszer, a franciákkal remiztünk, csak az olaszoktól kaptunk ki oda-vissza. S ez mind-mind tétmérkőzés volt Európa-bajnokságon, vb-selejtezőn vagy a Nemzetek Ligájában.

Már csak az a kérdés, hogy most lokális zeniten vagyunk-e, amit egy ideig tartani tudunk, esetleg még javában felszálló ágban, vagy újra lefelé vezet az út. Nyilván erre momentán nincs hiteles válaszunk, reményünk annál inkább, egyébként pedig a válogatott százhúsz éves történelme folyamatosan hullámhegyekből és -völgyekből állt, hol hosszabb, hol rövidebb szakaszokkal. A legfontosabb stációk közismertek, az 1924-es egyiptomi csapás, az 1938-as világbajnoki második hely, az ötvenes évek Aranycsapata olimpiai győzelemmel, az Évszázad mérkőzésével, vb-ezüsttel, két szakaszban rekord hosszú veretlenségi sorozattal. Aztán az 1962-es és 1966-os vb-negyeddöntő, közte az 1964-es Eb-bronz, majd az 1969-es marseille-i csapás, két kihagyott világbajnokság, aztán sorban három részvétel, a legutóbbi 1986-ban. Hosszú évtizedek pangását, sikertelenségét törte meg a 44 év szünetet követő újabb Eb-részvétel 2016-ban, majd ennek megismétlése 2020–2021-ben.

Ám ezek tényleg csupán száraz számok, sikereink és kudarcaink láncként összefonódó sorozata, s nem adja vissza azt, ami a sport, a labdarúgás lényege (a gólon, az eredményen kívül persze): a társadalmi beágyazottságot, az egyes események politikai és tömeghatását, a közösségi élményt, a nemzeti összetartozás érzését, mindezek futball általi gyengülését, erősödését. Ennek feltárásában segíthet a történetírás egyik módszere, az úgynevezett személyes történelem, avagy a megőrzött magánemlékezet használata, amikor a szakértő az egyes emberek élményeiből próbálja meg összerakni a mozaikot, rekonstruálni, megérteni és megértetni az adott kort, jelenséget. Jómagam csak a saját élményeimmel szolgálhatok. Ha most azt állítom, hogy életem során – 1969 októberében születtem – a válogatott kapcsán az 1986-os mexikói vb-n a Szovjetunió elleni irapuatói 0–6 az egyik mélypont (emlékszem, családi ebéden a keresztanyáméknál néztem, amíg bírtam), akkor felesleges csodálkozni, vagyunk még így néhányan. S legalább nem voltam ott a helyszínen… Gyerekként az 1982-es 10–1 Salvador ellen szintén megfogott, kár, hogy nem lett belőle katarzis, mármint továbbjutás.

A nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején egyetemistaként rendszeresen jártam ugyan hazai válogatott meccsekre a haverjaimmal, de jelentős sikerélmény híján csak epizódok maradtak meg, például Pintér Attila két gólja a spanyoloknak 1989-ben, no meg az, hogy utána mindig lementünk a Közgáz Klubba bút felejteni, sírva vigadni. Akad aztán egy olyan összecsapás, amely tényleg csak nekem fontos, pontosabban inkább az, ami utána történt. 1999. szeptember 8-án már ifjú sportújságíróként dolgoztam az Azerbajdzsán elleni Eb-selejtezőn. Mindössze 1500 néző, nihil és hangulattalanság az Üllői úton, bizonyára annak is köszönhetően, hogy előtte Liechtensteint és Moldovát sem tudtuk legyőzni, kikaptunk két „ősi ellenféltől”, a szlovákoktól és a románoktól, minden esélyt elveszítve a 2000-es kontinensbajnoki szereplésre. De legalább a harmatgyenge azerieket megvertük 3–0-ra (gólszerzők: Sebők, Egressy, Sowunmi), ami kissé világosította a sötét tónusú összképet; Bicskei Bertalan szövetségi kapitány is ebbe kapaszkodott, meg a szokásos „be kell építeni a fiatalokat” tézisbe. Abból sem lett sok minden, de mindegy, a lényeg, hogy munkánk végeztével este 11 körül két kollégával (az egyik, mit ad Isten, a már említett Thury Gabi barátom) betértünk Akácfa utcai törzshelyünkre, az Old Man’s pubba. Néhány idegnyugtató sör után itt kezdtem el szemezni egy csinos ifjú hölggyel, tekintet tekintetet, majd kisvártatva szó szót követett, a kollégák leléptek, én maradtam, s mint kiderült, azóta is maradok, no nem kocsmában, hanem immár huszonhárom éve a hölgy mellett, aki a feleségem, három gyermekünk édesanyja lett. Sporttörténész legyen a talpán, aki ebből a „mikrotörténelmi” esetből bármilyen átfogó tanulságot le tud vonni, legfeljebb annyit, hogy a futballmeccsek után jó eséllyel még legurítanak az emberek valahol pár pohárral. Aztán hogy épp akkor találkoznak-e örök szerelmükkel… Minél többször kell próbálkozni.

Ennél sokkal kevésbé személyes aspektus, hogy az utóbbi időben a magyar labdarúgó-válogatott némileg váratlanul megajándékozott mindannyiunkat számos olyan meccs- és egyben közösségi élménnyel, amelyekre az előzményeket ismerve nem igazán számíthattunk. A két Európa-bajnoki szereplés és a Nemzetek Ligája-beli menetelés örve alatt annyi pozitív katarzis ért bennünket, mint nagyon régen. Újra sikk lett mérkőzésre járni, rendre százezrek akarnak, de „csak” mintegy hetvenezernek adatik meg bejutni a pompás és az érdeklődés alapján igazoltan szükséges Puskás Arénába az éppen aktuális derbire. S helyszíntől függetlenül hogyan is lehetne elfelejteni a norvégok és az izlandiak elleni Eb-pótselejtezőt, az osztrákok elverését, a portugálok elleni 3–3-at, aztán a franciák elleni 1–1-et, a németek elleni bravúrokat, az angolok idegenbeli megalázását? Őszintén szólva 1999 szeptemberében épp annyi esélyt láttam az ilyesmire, mint arra, hogy aznap megtalálom életem párját… De megvalósult mindkettő, s ez a fontos, illetve az, hogy a nemzeti mezt viselő focistáink tisztában legyenek szereplésük korábban említett társadalmi hatásaival, s az ehhez illő felelősséggel. A kezdetektől eltelt százhúsz év alatt kevés hasonló ihletett időszak volt, mint a jelenlegi, az bizonyos.

A jubileumhoz kapcsolódó összeállításunkban Bodnár Zalán kollégám a válogatott egzotikus ellenfeleivel, illetve Európán kívül játszott mérkőzéseivel foglalkozik. Tudták például, hogy nemzeti tizenegyünk mindössze háromszor járt Afrikában, és egyetlen afrikai riválist fogadott (2016 májusában Elefántcsontpartot)? Ennek kapcsán, jobban belegondolva, akkor tudunk „kitörni” az öreg kontinensről a helyszíneket és a riválisokat tekintve egyaránt, ha végre megint kijutunk a világbajnokságra. A 2026-ost három amerikai országban (Egyesült Államok, Kanada, Mexikó) rendezik, tökéletes alkalom tehát, s hátha kapunk a csoportba néhány érdekes távoli csapatot. Ám addig is verekedjük ki magunkat a 2024-es Eb-re, nem bánom, ha megint móresre tanítjuk az angolokat vagy a németeket a válogatott történetének 122. évében is.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!