Egy váratlan siker története

Rendhagyó szezonra készülnek Valenciában, mivel a helyi egyesület fennállása során először védhetné meg bajnoki címét. A délkelet-spanyolországi város alakulatának ez egyszer már majdnem sikerült, de miután 1942 őszén címvédőként vágott neki az első osztályú megméretésnek, végül csak a táblázat közepén tudott végezni – igaz, egy évvel később, 1944-ben ismét a Turia-partján bonthatták ki a győzteseknek járó pezsgőket.
De ne szaladjunk ennyire előre! Először is szóljunk arról, hogy a Valencia elmúlt évadbeli sikerét mi előzte meg, ugyanis a gárda elsőségét szinte semmi sem ígérte. A klub leg-újabbkori sikertörténete 1999-ben kezdődött, amikor egy nagyon hosszú, 19 esztendős szériát követően tehetett be egy újabb jelentős trófeát a vitrinbe az akkori klubelnök, Pedro Cortés. 1980-ban a Kupagyőztesek Európa-kupája, míg három esztendővel ezelőtt a Király Kupa megnyeréséért járó serleg került a Mestalla-stadionba, a két időpont között pedig legfeljebb két bajnoki ezüstéremnek örülhettek a szurkolók (1990, 1996), ami viszont figyelembe véve, hogy a gárda 1986-ban az élvonalnak is búcsút intett (bár egy év elteltével visszajutott), korántsem rossz eredmény. A hosszú vegetálásnak végül véget vető hazai kupasiker tulajdonképpen csak egy lökés volt magasabb célok eléréséhez, ugyanis abban az esztendőben a Valencia a 4. helyen végzett a bajnokságban, így indulhatott a Bajnokok Ligájában. Egészen pontosan annak selejtezőjében, de a Hapoel Haifa nem jelentett különösebb akadályt, miként aztán a főtáblán a Bayern München, a Rangers, a PSV (első csoportkör), a Manchester Uni-ted, a Fiorentina és a Bordeaux (második csoportkör) sem. Az igazi mutatvány a negyed-, illetve az elődöntőben következett: a BL történetének talán legnagyszerűbb előadásain az akkor még Hector Cúper irányította csapat 5–2-vel küldte haza a Laziót, majd 4–1-gyel a Barcelonát (a visszavágón mindkét esetben kikapott a csapat, de a továbbjutása nem forgott veszélyben). A fináléban a Real Madrid már túl erősnek bizonyult (0–3), de Valenciában nem adták fel, és a bajnoki bronzéremmel kivívott újabb BL-lehetőséget megragadva 2001-ben is a döntőig masírozott a gárda, hogy akkor egy 1–1-es döntetlennel záruló százhúsz percet követően a Bayern München állja útját a tizenegyesrúgá-sokban.
És itt érkeztünk el az elmúlt szezon elejéhez, amely rémálomszerűen kezdődött a szurkolók számára. Történt ugyanis, hogy először elhagyta a csapatot a sikerkovács, Hector Cúper, nem sokkal később pedig a csapatkapitány, a gárda lelke, Gaizka Mendieta is más kenyéradót választott, mégpedig a Laziót. A baszk játékos esete ráadásul nem volt olyan egyszerű, mert először a Real Madrid vetette ki rá a hálóját, de oda – érthető módon – nem akarták elengedni, kivéve Cortés elnököt, aki viszont bele is bukott a makacsságába. Mendieta Rómában kötött ki, a világ negyedik legdrágább játékosaként (48 millió dollárban állapították meg a vételárát), de előbb aláírt egy nyilatkozatot, miszerint az elkövetkező években nem szerződik a királyi gárdához, és amennyiben hazatérne Spanyolországba, de nem a Valenciához, úgy a gárda számlájára 12 millió dollárt kell átutalni a vevőnek (ebből a pénzből végül csak 3 millió lett, amikor a Barcelona kölcsönbe megszerezte őt az idén nyáron).
A Reallal lepaktáló Cortés helyett pedig Jaime Ortí ült az elnöki székbe, de a szezonkezdetre ő sem tudott akár csak egyetlen világklasszist is a csapathoz vinni, mindössze egy Spanyolországban is ismeretlen edzőt, Rafael Benítezt szerződtetett. A korábban a Valladolidot, az Osasunát, az Extremadurát és a Tenerifét dirigáló mester aztán alaposan rácáfolt az eredményei láttán jogosan kétkedőkre, ugyanis még a Cúpernél látott gránitkemény védelmen is tudott javítani, ráadásul a hátsó alakzat a középpályával teljes szinkronban működött, így a csapat egyetlen gyengébb pontjának, a támadósornak nem kellett megfeszülnie a mérkőzések megnyeréséhez. A Valencia pedig szárnyalt, de a tavasz közepéig senki sem hitte el, hogy megnyerheti a bajnokságot, mígnem az óraműpontossággal dolgozó gárda hirtelen mindenkit lerázott, és végérvényesen ottragadt az első helyen.

Csodálatos jutalom volt ez a bajnoki cím az elmúlt évek pofonjai után, viszont immár előre kellett nézni a jövőbe, de az mostani nyár mintha nem erről szólt volna a Mestallában. Benítez mester hiába kérlelte a vezetőket, hogy legalább egy csatárt vegyenek neki – Jardel, Salas, Dário Silva és Luque neve szerepelt a listáján –, süket fülekre talált, és az ifiktől felhozott Garridón, valamint Navarrón kívül egyetlen új szerzeménnyel sem számolhat az idén. Lehet, hogy nem pont ezért, de tény, hogy a csapat csúfosan elbukta a Deportivo elleni Szuperkupát (0–3 idegenben, 0–1 odahaza), amelyen ráadásul éppen a támadók nyújtották a leggyatrább produkciót.