A csoda folytatására várnak

A labdarúgásban néha megmagyarázhatatlan jelenségekkel kell szembesülniük a szurkolóknak, akik legtöbbször a túl rossz eredmények miatt értetlenkednek. Ugyanakkor akadnak olyan szerencsések is, akik kedvenceik produkciója láttán azt kívánják, sose ébredjenek fel, mert amit átélnek, az igazi tündérmese. Nos, ez volt a helyzet az elmúlt szezonban a Real Sociedad drukkereivel, de megkockáztatható, rajtuk kívül a klub alkalmazottai, köztük a csapat játékosai is időnként elgondolkodtak azon, hogy vajon tényleg a valóságot élik-e meg – az előzetesen teljesen esélytelennek tartott kék-fehér alakulat ugyanis éppen csak lecsúszott a bajnoki címről.
Ahhoz, hogy pontosan meg lehessen érteni a San Sebastián-i csodát, előbb egy pillantást kell vetni az előző szezont megelőző időszakra, amikor korántsem volt olyan rózsás a helyzet, mint most. A 2001–2002-es idényt a walesi John Toshack irányításával kezdte meg az alakulat, de az első nyolc forduló után mindössze két pont szerénykedett a neve mellett a tabellán. A folytatásban némi javulást ért el, de Toshack így sem tudta végigvinni az idényt, a Tenerifétől otthon elszenvedett vereséget követően menesztették. A 30. fordulótól a Roberto Olabe, Jesús Mari Zamora, Julen Masach alkotta hármas irányította a csapatot, amely végül az utolsó előtti játéknapon harcolta ki az élvonalban maradást. Mindenkinek hatalmas kő esett le a szívéről, viszont azzal is tisztában voltak a vezetők, hogy a harmatgyenge szezon után nem telt meg pénzzel az egyesület bankszámlája, azaz a keret megerősítését sokkal inkább ésszel kellett megoldani, mint (anyagi) erőből. Az érkező játékosok névsora nem is volt tekintélyes, ráadásul egy év távlatából még csak meghatározónak sem lehet nevezni Barkero, Aldeondo vagy Iker Álvarez tevékenységét, így az egy Valerij Karpin mondható igazán jó fogásnak.
Akkor mégis miként szárnyalt a Sociedad? A megfejtést a nagy többség szerint a csapat új edzőjének a személyében kell keresni, és tény, hogy a Nantes-tól átcsábított francia Raynald Denoueix azonnal megtalálta a közös hangot a játékosokkal, pedig a mai napig nem tanult meg úgy spanyolul, hogy akár egy taktikai értekezletet segítség nélkül végigbeszéljen. A tréner ráadásul jelentősebb nemzetközi tapasztalattal sem rendelkezett, a Sociedad előtt ugyanis kizárólag a Nantes-nál dolgozot, igaz, a Loire- partiakkal nyert egy bajnoki címet, két Francia Kupát és egy helyi Szuperkupát is. A választás mégsem a sikerek miatt esett rá, hanem azért, mert olyan fiatalokat fedezett fel, mint Deschamps, Desailly, Loko, Karembeu vagy Pedros.

Denoueix-nek tehát a régi anyagból kellett új csapatot alkotnia 2002 nyarán, és ez tökéletesen sikerült neki. Mindjárt a nyitó fordulóban az ősi rivális Athletic Bilbaót páholták el fiai (4–2), majd szép sorjában a többieket is (persze, egy-két döntetlen becsúszott), mígnem a mezőnynek arra kellett rádöbbenie, hogy féltávnál a Real Sociedad veretlenül vezeti a világ legerősebbnek tartott pontvadászatát. A hatalmas iramot a tavasszal aztán már nem bírta a csapat – az első vereséget a 20. fordulóban éppen a Bilbaótól szenvedte el a Denoueix-legénység –, egy időre le is csúszott az első helyről, igaz, közben olyan világraszóló diadalt aratott, mint a Real Madrid 4–2-es legyőzése. Az igazi hőstett azonban az volt, hogy öt fordulóval a zárás előtt sikerült visszaverekednie magát az élre, ahonnan végül az utolsó előtti játéknapon, a Celta Vigótól elszenvedett vereséget követően csúszott le.
A nagyszerű idényt tényleg nagyszerű csapat produkálta, amelynek erejét elsősorban a Darko Kovacsevics, Nihat Kahveci csatársor adta. A Denoueix irányítása alatt szárnyakat kapó kettős összesen 43 gólt termelt (a szerb húszat, a török hárommal többet), ami bőven több, mint a csapat által a bajnokságban összesen szerzett 71 találat fele. A rengeteg gólhoz kellett egy örökmozgó középpálya is, amelynek vezetője Xabi Alonso volt, aki 21 esztendős kora ellenére úgy osztogatta a labdát, mint a tapasztalt veteránok, nem csoda, hogy Inaki Sáez szövetségi kapitány behívta, majd alapembert csinált belőle a spanyol válogatottban. A két szélen is egy-egy klasszis kapott helyet, jobb oldalon a már említett Karpin élte át ismét karrierje legszebb pillanatait, míg a túloldalon a precíziós szerkezet pontosságával beadó De Pedro tevékenykedett. Nem érhette szó a hátsó alakzatot sem, amelyet a fáradhatatlan Aranburu kötött össze a López Rekarte, Schürrer, Jauregi, Aranzábal védősorral, igaz, ha az ő teljesítményük is olyan lett volna, mint a támadóké, akkor a Sociedad utcahosszal nyerte volna meg a Primera Divisiónt. Meg kell még említeni a holland Sander Westerveldet is, a kapus ugyanis nemegyszer nagyon értékes pontokat mentett meg a csapatnak.
Hogy miért fontos mindez? Nos, azért, mert a nyáron meghatározó játékos nem távozott (hacsak Hohlovot és Tayfunt ide nem soroljuk), és természetesen Denoueix is a helyén maradt, azaz számottevő változásra nem kell számítani a Sociedadnál a közelgő idényben sem. Az új játékosok közül a dél-koreai Li Csun Szu valószínűleg csere lesz, míg a Bilbaótól elcsábított Alkiza a jobb szélen kaphat helyet, Karpin alternatívájaként.
Az összeállítás és a taktika folytonossága persze nem jelenti automatikusan, hogy a Sociedad újfent parádézni fog, főleg a Bajnokok Ligájában való részvétel nehezítheti meg a nemzetközi porondhoz nem szokott társaság dolgát. Ugyanakkor az is igaz, hogy a drukkerek olyan hálásak voltak az egész évadon át tartó ébren álmodásért, hogy a játékosoknak a most induló szezonra is elegendő ösztönző erejük lehet.