Az élet napos oldala

Réges-rég oda az az idő, amikor azt tartotta a mondás, hogy ha a Föld Isten kalapja, Magyarország a bokréta rajta. A virágözöntől messzebb vagyunk, mint valaha, ám azért van azon a fejfedőn egy kis csokor, amely él, virul, nem fonnyad, nem szárad.

Futballklubnak jó lenni minálunk. Ha még egyszer kezdhetném, magam is annak tanulnék, elvégre tizenévesen, éppen csak felnőtté válva ki ne vágyna arra, hogy azt csináljon, amit akar, és csak arra kelljen figyelnie, hogy minden tettét megmagyarázza.

Nem kell pénz, sutba dobható a morál, összetéphetők a szentírásként rögzített szabályok, csak a duma, az számít. Közepes szókincs, átlátszó, semmitmondó érvek, és mindenki tehet egy szívességet. És meg is teszik. A szívességet.

Éppen azok, akiknek az lenne a dolguk, hogy ügyeljenek a rendre, folyamatosan vizslassák, betartatnak-e a szabályok, valóban működik-e, amit működésképesnek nyilvánítottak.

Persze akkor sincs baj, ha áll a bál, és kiderül, hogy már a rendetlenségben sincs rendszer. Ilyenkor a legroszabb esetben összevonják szemöldöküket a hatalmasok, ígérik, hogy mostantól majd a körmére néznek a renitenseknek.

Még az is lehet, hogy sarokba térdepeltetik a bűnösöket, persze párnát csempészve a térdük alá, elvégre mégiscsak a mi kutyánk kölykei. A fontos dokumentumokban rögzített kötelezettségek éppúgy csak szavak, mint a bennfentesek komoly(kodó) nyilatkozatai, ígéretei.

Szűkítve a kört: a DVTK-ról már a nyári rajtnál tudható volt, hogy „álnéven” szerepel, a Fehérvár pénzügyi stiklijeit sem ma kezdték el emlegetni, Sopronban sem tegnaptól játszanak ingyen a futballisták.

Nem vizsgálgatni kell itt, kérem, hanem szankcionálni. Elvégre az amatőrlét tisztességet követel. Mert ugye, azt senki sem állítja komolyan, hogy valaki is profi – az élet napos oldalán.