Papír és szemét

Megy a számháború, a világbajnoki selejtező sorsolása után mindenki helyezésekkel dobálózik. Ismét tort ül a verbális futball. Nem érdektelenül persze. Mert a sikereket hiányolva könnyű a saját álláspontjukat cáfolhatatlan igazságként elővezetniük az örök helyezkedőknek, a dicsőség ugyanis jó ideje olyan meszszire elkerüli a mi kis futballunkat, mint okos farkas a felfegyverkezett falut.

Kudarc van elegendő, rá hivatkozva mindig, mindenki kiebrudalható, ha valakinek fáj a foga a posztjára, vagy éppen kedve kerekedik némi futballközeli kuruzslásra.

Tisztességesebb lenne teljesítményt, és nem eredményt követelni, mégpedig folyamatosan. Továbbra is arra törekedni, hogy a nemzeti tizenegy rendre valódi (!) mérkőzéseket vívjon, olyan meccseket, amelyeknek ritmusuk van, dramaturgiájuk, feszültségük, amelyek kiérdemlik a sportesemény minősítést.

Mint, mondjuk, az angol másodosztályban, amelyben a nívó nem éppen eget verő, de egyetlenegy találkozó sem fullad unalomba. Megjegyzendő, Várhidi Péter regnálása alatt az általa verbuvált ifjú magyarok sejtetni engedték, ők képesek ilyesmire.

Mondanám is, hogy ez lehetne az alap, ám nincs honi futballguru, aki ne említené rögvest – az Ebkvalifikáció hatodik helyére fittyet hányva –, hogy olyan gárdáról van szó, amelynek drukkolni lehet, amelyre senki sem legyintett rá, aki látott már labdát életében.

Az ifjakat megismerték, megszerették, most már persze más is szívesen leülne náluk a kispadra, nem beszélve a különféle üzleti, baráti megfontolásokról (játékoseladások, ígérgetések, szívességet szívességért, lásd még: magyar közélet).

Valamelyik takarékossági kampány plakátja arra intett: „Ne tévessze el a helyét, más a papír, más a szemét!” Az állítás valódi igazság, esetünkben tanácsnak sem utolsó. Persze csak ha tényleg fontos a játék.

MALONYAI PÉTER