Neveletlenek

Munkanélküli lett Róth Antal, futballedzőknél ez nem ritkaság, mondhatni, a története egy a sok közül.

És tényleg, nincs semmi különleges az esetében, hiszen Magyarországon él, a nekünk rendelt erkölcsi közegben, a magyar futballt szolgálta, honfitársai döntöttek kiebrudalásáról.

Mit várhatott volna mást, minthogy hosszasan váratják, mielőtt kimondják, fel is út, le is út, egyetlen egy felkent tisztségviselő se veszi a bátorságot, hogy a szemébe mondja, nem kellesz, van másik…

Magától értetődő mifelénk, hogy azt, aki játékosként 29-szer volt válogatott; tagja annak a csapatnak, amelyik előtt a mieink közül utoljára emeltek kalapot Európában; edzőként fiataljaival telt házat varázsolt az Üllői útra; tanítványai közül többen már a felnőtt válogatott erősségei; neve felvetődött szövetségi kapitányként is, egy biccentésre sem méltatják, amikor mást emelnek pajzsra, úgy felejtik el, mint – nagyapám kedvenc mondása szerint – a borravalót.

Hogy hol tart a magyar futball a világhoz képest, már elemezgetni sem érdemes, nem olyan fejlett az átlagpolgár matematikailag, hogy fényévnyi távolságot érzékelhessen.

Hogy a vezetéselmélet klasszikus tételei szerint mennyit érnek a mi kis focink irányítói, arra sem érdemes szót vesztegetni, ma van a meteorológiai tavasz, a jövőképe a várható fronthatások ellenére is enyhén szólva biztatóbb.

Van viszont valami, amihez nem kell diploma, A-, B-, C-, R-, esetleg Zs-licenc, már gyerekkorban elsajátítható, és sikerrel, mások örömére használható egészen a sírig. A jó modorra gondolok.

Nem, a világért sem az etikettre, mert annak szigorú szabályai vannak, fölrúghatatlanok, nem úgy, mint a klubok osztályba sorolásának kritériumai, aki vét ellenük kigolyózható az úri társaságból.

Az egyszerű, hétköznapi jól neveltséget hiányolom Róth edző esetében, a kézfogást, a sportemberi búcsút.

Még úgy is, hogy axióma: az edzősorsban mifelénk nincs köszönet.