A hétköznapok emberének nincs igazán szüksége hangzatos elemzésekre arról, milyen is a világ most, a XXI. század első évtizedében – érzi a saját bőrén. A tanulmányokhoz, a politikai kinyilatkoztatásokhoz képest roppant egyszerűen, ugyanakkor közérthetően meg is fogalmazza, mondandójának vezérfonala, hogy már semmin se csodálkozik.
Csak kevéssé hisz a békében, az igazságban, az egykor tömegeket megmozgató jelszavakban, megvan a véleménye a demokráciáról, a szabadságról, az egyenlőségről, a testvériségről, jó, ha a saját háza táján, s ha igazán szerencsés, önmagában sikerül nyugalmat teremtenie. Oda az illúziói. A sportról szólva is. Tapsol a győzteseknek, ünnepli a legjobbakat, ám öröme nem őszinte, irigyli (is) a klaszszisokat, s ott van benne a kétely az eredmények tisztasága iránt. Ha van kivétel a mételyező szkepszis alól, az csak az olimpia lehet.
A világ nagy találmányai közül az öt karika világát hálózta be talán legutoljára a „modern” kor, jellemző, hogy az amatőr lét még az elmúlt század második felében is követelmény lehetett, s a politika is csak a XX. játékokon (1972, München) söpört át először viharosan. Az illúziókból maradt valami mára is. A magyar olimpikonok esküjében szereplő elcsépelt (nem a sport által) fordulatokra („…becsületesen, töretlen akarattal…”; „…népem és hazám iránti szeretet…”; „…a népek közötti barátság nemes eszméje…”) egyébként már fel sem figyelünk, ám ha arra gondolunk közben, hogy augusztusban Pekingben, aranyéremmel a nyakában hallgatja a Himnuszt egyik-másik honfitársunk, más a helyzet.
És amikor valósággá lesz a kép, csak öröm van bennünk, meghatottság, büszkeség, az érzés, hogy helyettünk (is) megmutatta a világnak. Ezért hihetőbb ez az esküvés a többinél. Nem fordulhat ki annyira négy sarkából a világ, hogy az olimpia ne legyen ünnep, különleges, nagy, a legnagyobb verseny. Jár nekünk, hogy két hétre kiiratkozzunk a világból, négyesztendőnként mindenképpen. Esküszöm rá.