Csonka család

Most, az öltözői pofonok idején igazán látványos a tény: a Fradi a legeslegmagyarabb sportvállalkozás. Csak a diadallal és a kudarccal képtelen mit kezdeni. Egyébként minden a legnagyobb rendben.

A folyamat egyértelmű, ha grafikonon ábrázolnánk a valamivel több mint egy évtizedben történteket, egy nyolcéves gyerek ügyessége elegendő a ceruza és a vonalzó kezeléséhez.

Ha létezik törvény mostanság az Üllői úton, az a szabadesésé, amely szerint a tárgy (esetünkben: FTC) „mozgása egyenes vonalú, egyenletesen gyorsuló, iránya mindig lefelé mutató”. Hétköznapian: a Bajnokok Ligájából bevett 560 millió forint eltűnésétől egyenes az út addig, hogy a játékos drukkert gyaláz, üt meg, ráadásul meggyőződése, hogy igaza van.

Én a Ferencvárost futballcsapatként ismertem meg (1965: Karába-gól a Manchester Unitednek, majd VVKgyőzelem Torinóban), azóta is elsősorban az érdekel, hogy a pályán mire mennek a zöldbe és fehérbe öltözött ifjak. Hogy mostanság semmire, az még akkor is gyalázat, ha olyan a (sport)világunk, hogy minden ráfogható a pénzre, a pénz hiányára, ha az álmok, a hangzatos ígéretek fontosabbak, mint a tettek. Ahol a sokszoros válogatott csapatkapitány előbb nem hőzöng, hanem csöndben van, majd kifejezetten megérti, hogy még a kispadra sem ültetik le, ahol a vezetőedző klottgatyában képviseli munkaadóját ország és világ előtt, ahol a drukker úgy közlekedhet az öltözőben, mintha otthon a konyhába menne ki egy üveg sörért, ott, kérem, nincs miről beszélni – ha az igazi sport a mérce, a valódi futball, akkor semmiképpen.

Ahol romba dőlt minden, ott a pénz sem segít.

Rendet, fegyelmet, jó modort nem árulnak egyetlenegy bevásárlóközpontban sem – ha futball közeli az ingatlan, ha nem.

Rieb elnök úr könyörög, „…egy család vagyunk” – kiáltja.

Így igaz, és milyen modern a felállás, a családfőnek nyoma sincs, az Erő, az Erkölcs, az Egyetértés ki tudja, hova költözött, s a futballnak írmagja sem maradt.

Csekély vigasz, hogy a május 9-én esedékes 3.2 milliárd igazán szép családi pótlék.