Félárbocon

Áll a bál a kajakosoknál, istenem, már mióta, lassanlassan kidőlnek a falak az indulatoktól, és még nincsen vége, sejthetően kivilágos-kivirradtig szól majd a zene, döng a föld. Megannyi Arany János-i Péter és Pál, „ez sem enged, az se hagyja”…

Az edző a kapitányt gyalázza, a kapitány csendesen védekezik, a mögéjük bújók a helyzet alakulásától függetlenül dörzsölik a tenyerüket, a versenyző mond is valamit, meg nem is, közlendőjére igencsak rányomja a bélyegét, hogy ott akar lenni a csapatban, hiszen közeleg az olimpia. Megismétlem, mert fontos: közeleg az olimpia… A nagy verseny a remélt aranyakkal, s mégsem a nyugalom az úr a vízparton.

A politikai csatározásokban (is) edződött elnök nemrég szemrebbenés nélkül mondta ki, hogy „…meg kell küzdenünk azért, hogy esélyegyenlőséget garantáljunk versenyzőink számára”, hiába van felvértezve a nekünk rendelt közélet mocskával, talán fel sem tűnik neki, hogy állítása árulkodó. A „kell” és a „küzdenünk” arról beszél, hogy nem biztosított az azonos mérce.

Kérdem, mi más lenne a dolga a szövetségnek, a versenyzők embert próbáló produkcióját már-már a saját teljesítményükként feltüntető tisztségviselőknek, hogy rendet és nyugalmat teremtsenek a házuk táján? Az alapszabály egyértelműen fogalmaz, e szerint a szövetség „irányítja, szervezi és ellenőrzi a kajak-kenu sportágban folyó tevékenységet”.

Hát akkor tessék, irányítsanak, szervezzenek, ellenőrizzenek, csináljanak akármit, csak tegyenek eleget vállalt kötelességüknek. Nincs annál szomorúbb, mint amikor a versenyzők kiszolgáltatottak, amikor világklasszisok szenvedik meg a kisstílűséget, a pitiáner érdekharcokat, a sértettséget, azoknak vannak álmatlan éjszakáik, akiknek a hatalmukat fitogtató percemberkék a hírnevüket, a presztízsüket köszönhetik. Ráadásul szó sincs lovagiasságról, nincs „kard ki kard!”, csak hátulról mellbe. A kajak-kenu a magyar sport zászlóshajója, az elcsépelt kép mindig előkerül a szezonvégi mellveregetős időszakban. Illene rászolgálni az öndicséretre – a parton is.