Két esztendő alatt tíz hölgy, tíz jó, mit jó, remek játékos hagyta el a pécsi kosárcsapatot, most pedig búcsúzik Rátgéber László is. Ha lenne igazi bajnokság Magyarországon, mondhatnánk, hogy véget ért egy fejezet, ám esetünkben az egész könyvet becsukhatjuk.
Egycsapatossá válik a női szakág, lesz a Sopron, és lesznek a sikerre esélytelen többiek. A mester szakmai kényszer hatása alatt távozik, ha a saját mércéje szerint kíván tovább élni s dolgozni, muszáj mennie – a középszer nem az ő világa. Pécsen most csak az álmok ostromolhatják a fellegeket, a valóság szürke, hétköznapi, méltatlan az elmúlt másfél évtized eredményeihez. A diadalokból sokan részt kértek, a feltételek megteremtéséből csak kevesen. Ha létezett valaha „a város csapata", Rátgéberé az volt – mert ugyebár egy város a polgáraival s nem az intézményeivel azonos.
A kívülálló úgy képzelné, hogy ha egy társaság ezreket képes szórakoztatni hosszú esztendőkön át, pénzt, paripát, fegyvert, mindent megkap, hogy még többre vigye, hogy nívós produkcióval öregbítse települése hírnevét. A kívülálló képzeli, majd rendre felébred. Másfél évtizeddel ezelőtt Rátgéber László azért ült le tárgyalni a pécsiekkel, mert mindenképpen átjött volna Újvidékről – kipufogó kellett a Peugeot-jához.
Az alkatrész az övé lett, s utána még mennyi minden más… Azt mondja magáról, vele nem könnyű, csak elviselni lehet, esetleg megszokni; elve, hogy szerencsésebb a jó úton eltévedni, mint rossz felé tekeregni; beismeri, hogy nem áll távol tőle az öntömjénezés, abból pedig nem enged, hogy az életben az élet a legfontosabb.
Hiába szeretett hivatása a kosárlabda, meggyőződése, hogy aki rácsavarodik, éppen ott nem viheti sokra, ahol szeretné: a pályán. Az álszakmaiságra, a marketingörömködésre, a verbális profizmusra oly gyakran kész magyar sportból olyan ember száll ki, aki képes a legtöbbre: kívülről, röhögve rápillantani saját világára, elsősorban önmagára. Márpedig az öngúny legalább annyira nélkülözhetetlen az életben, mint – legyünk stílszerűek – a Peugeot-ban a kipufogó.