A sikert képtelenség számon kérni egy-egy sportolótól, ha másért nem, hát azért, mert az ellenfelek is készülnek. Ám nem mindegy, hogy az álmok milyen körülmények között foszlanak szét. Mennyire csengenek össze például a tettek – a szavakkal.
Maradva a kedd eseményeinél, Nemcsik Zsolt határozottan vallotta néhány héttel a pekingi játékok előtt, hogy szeretné magát meglepni egy aranyéremmel. Ehhez képest már az első asszó után le kellett tennie a kardot, ami nem csupán a fegyvernem magyar hagyományaihoz, hanem az ő pályafutásához is méltatlan – legyen elegendő a négy esztendővel ezelőtti, athéni ezüstérmére utalnunk. Vagy az evezős Varga Tamás és Hirling Zsolt…
Úgy szálltak vízre az előfutamban, hogy már ott megmutatják a világbajnok dán kettősnek, jobbak, mégis reményfutamra kényszerültek. Aminek – láss csodát! – az edzőjük kifejezetten örült, mondván, ők úgyis többnyire a viadalok második felére pörögnek föl. Nos, túl vagyunk a reményfutamon, s kiderült, nemhogy az érem, a finálé is messze van a magyar kettőstől, a továbbiakban a 13–20. helyért csatázhatnak. Ha hinni lehet a mesterüknek, alaposan fölpörögve…
A másik oldal Gyurta Dániel… Nem ígért semmit, ami nem jelentette azt, hogy semmitmondóak lettek volna a nyilatkozatai. Elmondta például, hogy athéni ezüstérme után történt vele jó is, rossz is, a legjobb, hogy végre felnőtt. A tényt a medencében is bizonyította, hiszen Európa-csúcsal jutott be a középdöntőbe. Ahol – mondta – semmit sem jelent, hogy mi volt korábban, rá kell tennie még egy lapáttal a fináléért.
Az ember úgy van a sportolói ígérgetésekkel, hogy készpénznek veszi a sikert jósló szavakat azoktól, akikben valóban ott az esély rá, hogy a legtöbbre vigyék. Mint – esetünkben – Nemcsik, Varga és Hirling. Mert a múltjuk kötelez – őket és bennünket egyaránt. Aztán amikor a valóság rácáfol a reményekre, magunkkal rántjuk őket a hétköznapokba. Ahol a legnagyobb csapás, ha a tettek ellentmondanak a szavaknak.