A túlélés a cél

Az idén lesz tíz esztendeje, hogy a magyar női kézilabda elérte egyik legnagyobb klubsikerét: a Dunaferr 1999-ben Zsiga Gyula edző vezetésével Bajnokok Ligája-győzelmet aratott. Nem tudni, rendeznek-e Dunaújvárosban nosztalgikus hangulatú ünnepséget, játszanak-e bemutató mérkőzést májusban az évtizeddel ezelőtti bravúrt véghezvivő játékosok. Mi több, az sem biztos, hogy a jeles jubileum idején egyáltalán lesz első osztályú női csapata Újvárosnak. A klubot ugyanis tavaly nyár óta az összes felnőtt játékosa elhagyta, jelenleg az (ideiglenesen visszatérő egykori sztárokkal kiegészített) ifjúsági együttes próbálja meg kiharcolni a bennmaradást (ez a szezon elején összegyűjtött pontoknak köszönhetően elérhető), s ha sikerül, még akkor sem garantálható a túlélés.

Egyik napról a másikra él szinte minden csapat

Persze a Dunaferr nem az első élcsapat, amely idáig jutott.

A nyolcvanas évek női bajnokegyüttesei közül már régen megszűnt a sikeres Építők jogutódja is, valamint a legendás Bp. Spartacus is a múlté. Ugyancsak az elsorvadás felé halad az előző évtized első felében még bajnoki címeket szerző, 1982ben BEK-et nyerő (1994-ben BEK-döntőig jutó) Vasas, a piros-kékek jórészt tinédzserekből álló együttese utolsó a bajnokságban, s szinte bizonyos, hogy nem tudja megőrizni első osztályú tagságát.

Ha alaposan körülnézünk a női NB I-ben, a legtöbb csapatnál súlyos anyagi problémákat találunk, a klubok többsége egyik napról a másikra él.

Nehéz pontosan meghatározni, mikor milyen csatornákon szivárgott el a temérdek pénz a dunaújvárosi női kézilabdából, az azonban bizonyos, hogy a Dunaferrnél már régóta nagyon „túlvállalták” magukat a klub irányítói. A már említett csodálatos BL-győzelem után érthetően magasra került a léc, de az is tény, hogy abban az időben semmi sem számított drágának Dunaújvárosban. Különösen nagy értéke volt egy-egy igazolásnak, ha a kiszemeltet Győrből szerezték meg. Így került a Dunaferrhez többek között Pálinger Katalin, Lovász Zsuzsa, Pigniczki Krisztina, Kindl Gabriella és Sirina Irina. Hatalmas összegeket költöttek játékosok megszerzésére, ám ebben a sportágban ritkán lehet jó pénzért eladni, az európai élklubok is inkább lejárt szerződésű sportolókat vesznek. Ráadásul a BL-győzelem után több európai kupát nem nyert a Dunaferr, igaz, három bajnoki cím (2001, 2002, 2004) és két MK-arany (2002, 2004) még a XXI. században is került a klub vitrinjébe… A szintén adósságokkal terhelt, sok drága hírességet felvonultató Fradinál még az utolsó előtti pillanatban sikerült megállítani az együttes szakadék felé rohanó szekerét, amelyről többen kénytelenek voltak leszállni. Manapság Elek Gábor edző roppant fiatal keretet irányítva bizonyítja, hogy kevesebb pénzből is lehet sikeres, sokra hivatott élcsapatot építeni.

Az utóbbi időben egyértelművé vált, hogy a magyar női első osztályban – de szinte ugyanezt elmondható a férfiakról is – képtelenség előteremteni a költségvetés jelentős részét a professzionális sport klasszikus bevételi forrásaiból. Azaz a jegybevételekből, a televíziós jogdíjakból és az együtteshez fűződő ajándéktárgyak áruba bocsátásából. Tv-jogdíj nincs is, sőt az esetek nagy részében a csapatoknak kell állniuk a közvetítés technikai költségeit. A mezek és egyéb csecsebecsék árusítása elenyésző pénzt hoz, s a jegybevétel sem meghatározó.

A tanulás és a munka lehet itthon is a megoldás

Magyarországon ugyanis alig akad modern, több ezer néző befogadására alkalmas sportcsarnok, a 600-700 fizető néző pedig egy NB I-es középcsapat költségvetésének tíz százalékát sem hozza össze. Ilyen konstrukcióban viszont a tulajdonosoknak és támogatóknak kell(ene) összeadniuk a büdzsé kilencven százalékát, de napjainkban a gazdasági válságra hivatkozva egyre többen nem fizetik ki azt sem, amit korábban megígértek.

Ha őszinték vagyunk, be kell látnunk, a gondok már évekkel a jelenlegi, iszonyatos jövőképet sejtető világválság megjelenése előtt megvoltak a honi kézilabdában. A játékosok (és nem csupán a legjobbak, a legprofibbak) jövedelme nem tükrözte, tükrözi a klubok anyagi lehetőségeit. A fizetések pedig nem csökkennek, sőt… Ráadásul az egyesületek sem próbálnak meg összedolgozni a közös túlélésért, továbbra is folyik az egymásra ígérgetés, a néha felelőtlen licit megalapozott háttér nélkül. Ha valamelyik klub megpróbál adósságok nélkül létezni (magyarán annyit költ, amennyije van), lemarad, így szinte mindenki kénytelen beállni a fokozatosan eladósodók hosszú sorába.

Sok játékos került már kellemetlen helyzetbe a be nem tartott ígéretek miatt. Akadt, aki a 2000-es évek elején váltott először csapatot, mert új egyesületénél magasabb fizetést ajánlottak, ám végül jóval kevesebb pénzt kapott, mint előző állomáshelyén. Csalódottan állt tovább, mégis reménykedett, hiszen az egyik jeles fővárosi klub hívta. Pechére ott is csak a fizetése töredékéhez jutott hozzá, mint ahogy következő klubjánál sem kapott meg mindent, amit megígértek neki. Sőt duplán átverték, hiszen abban a hitben élt, hogy az egyesület fizeti utána a kötelező járulékokat, ám tévedett. Fél évtized alatt végigjárva a hazai élmezőny negyedét, leszűrhette a tanulságot: van rossz klub – és még rosszabb…

Hosszú távon a játékosok is vesztesei lehetnek a kollektív ígérgetősdinek, hiszen a piac szűkül, egyre kevesebb helyen vállalják az NB I-es szerepléssel járó terheket. A kevesebb csapatban pedig értelemszerűen kevesebb profi játékost foglalkoztathatnak. Manapság a határainkon túl is egyre szűkülnek a lehetőségek, a sokat emlegetett rém, a gazdasági válság még a leggazdagabb észak-európai bajnokságokat is elérte. Sokkal kevesebb a pénz Dániában és Norvégiában is, főként a középcsapatoknál. Az igazi klasszisokra persze továbbra is lesz igény, a középszernek azonban egyre kevesebb hely jut.

A mind tarthatatlanabbá váló helyzet feloldására megoldást jelenthetne az ésszerűbb gazdálkodás, a Skandináviában korábban bevált, jól működő rendszer átvétele, illetve a néhány éve sajnálatosan különleges magyar gazdasági, politikai viszonyokhoz igazítása.

Az irigyelt dán bajnokságban szereplő klubok többsége sem bír el 14–16 profi státusú játékost. A legtöbb helyen csak a keret harmada, negyede él a sportból, a többiek munka vagy tanulás mellett kézilabdáznak.

Számukra egyértelmű, nem kereshetnek annyit, hogy megéljenek a játékból, a sportolásért kapott összeget pluszjövedelemként fogják fel, s emellett építik civil életüket is. Így a pályafutásuk befejezése után már nem mozognak idegenként a hétköznapi életben, s a sportolóként szerzett népszerűséget fel is használhatják munkájuk során.

Ezt a modellt Magyarországon is kipróbálták néhány helyen, de nem jutottak tovább puszta kísérletnél. Egyrészt hiányzik a csapatok mellett álló vállalkozói réteg, amely valóban hasznos munkát kínálhatna a félprofi kézilabdázóknak, ahol pedig lett volna lehetőség az edzések melletti munkára, ott a játékosoknak nem volt igényük rá.

A kezdők egyike sincs még húszesztendős

Knezovic (Ungureanu) – Lovász, Laluska (Sopronyi), Ferling (Pigniczki), Borbás (Balogh B.), Mörtel, Vincze. Így nézett ki a Dunaferr női csapata a 2007– 2008-as szezonban. Bombaerős együttes, 11 magasan jegyzett játékossal, a kispadon is válogatottakkal. Győri – Sári, Tamás, Slakta, Csuka, Takács F., Erdősi.

Így állt fel az újvárosi együttes a Vác ellen 40–29-re elvesztett bajnokin. A kezdőként pályára lépő mezőnyjátékosok közül egyik sem ünnepelte még meg a huszadik születésnapját. Mindannyian arra vágytak, hogy egyszer a BL-, KEK-, EHF-kupa- és Szuperkupa-győztes klub mezét viseljék. Ám nem ilyen körülmények között, nem ilyen áron. Abban pedig csak reménykedhetnek, hogy húszéves koruk után is játszhatnak a Dunaferr NK nevű, patinás, jobb sorsra érdemes csapatban.