Nőjön a bajusz! – Sinkovics Gábor publicisztikája

Lefogták és lecibálták róla a nadrágot.

A túlerő legyőzte, leteperte és védekezésképtelenné tette. A fiú ott feküdt hason az ágyon, körötte, mögötte röhögcsélő, izgatott társai. Egy pillanatra átfutott a fején, hogy kiabálni, üvölteni kellene, de aztán meggyőzte magát. Mégsem mutatkozhat gyávának a közösségben. Tehetetlenül várta, mi történik. Aztán a hahotázás erősödött, a kezek még erősebben markolták és nyomták le őt, és egyszer csak éles fájdalmat érzett a fenekénél. Egy pillanatra hátrafordította a fejét, és azt látta, hogy előbb egy fogkefe, majd egy üveg hatolt belé gurgulázó nevetés kíséretében. A beavatási szertartás néhány perc múlva véget ért. A fiút elengedték, ám jött a következő áldozat. Újabb fogkefe, újabb üveg.

Hangulatjelentés a gyerekkorból.

Nem leszünk tőle vidámak. Pedig elintézhetnénk azzal, hogy gyerekcsíny. Csakhogy ezúttal csaknem tragédiába torkollott az akció. Az egyik megszégyenített fiú felment a háztetőre, kisétált az épület széléig, és bámulta a mélységet. Zavarodottan, feldúlt lelkiállapotban. Hogy mi játszódhatott le a fejében, ott, az élet és halál határán egyensúlyozva, csak sejteni lehet. A túlerő harsogva, hahotázva, egymást biztatva áldozattá tette őt.

Csaknem halálos áldozattá.

Hangulatjelentés a gyerekkorból.

És hangulatjelentés egy hazai U13-as futballcsapat edzőtáborából. Néhány héttel ezelőtt történt, és az esemény, nem akarták ugyan, de kitudódott. Kétségbeesett szülők meséltek gyerekeik szenvedéséről, a fogkefe és az üveg által szerzett rettenetes élményről. Senki sem akar beszélni arról, ami az edzőtáborban történt. Pedig ügy lett belőle, a klubon belül legalábbis. A „beavatás” híre eljutott a vezetőkig, a legfelső szintre is, azonnali vizsgálatot rendeltek el, felelőst vagy felelősöket kerestek. De senki sem akarta bevonni a közvéleményt, a sajtót – jobbnak tűnt hallgatni. Talán azért is, mert az egyik fogkefeharcos a korábbi nagy-nagy közönségkedvenc fia volt, aki a jelek szerint nemcsak a pályán, hanem a balhék során is kiváló szervezőnek bizonyul. Kis ország a mienk, így aztán az interneten is csak terjedt és terjedt a gusztustalan ügy. Jöttek a kommentek, a hozzászólások, és senki sem volt, aki gyerekcsínyre hivatkozva felmentette volna az elkövetőket.

A fiú ott, a háztetőn, ugrásra készült.

A szégyenérzet csaknem a halálba kergette. Ezen túllépni, ezt néhány ejnye-bejnyével elintézni aligha lehet. És persze okkal kérdezheti bárki, hol volt az edző, hol voltak a csapatvezetők, amikor mindez történt. Ne legyünk álszentek, nem egyedi esetről van szó. Rémtörténeteket hallani arról, mi zajlik az akadémiák falai között, milyen hagyományuk van a beavatási szertartásoknak.

A némelyek által jópofa csínytevésnek tartott, ám valójában szégyenteljes esetek nem új keletűek. Az idősebbek régebben is mindig meg akarták mutatni, ki az úr a háznál. Akik mindezt elszenvedték, elszenvedik, gyakran életre szóló lelki sebet szereztek, szereznek. Azt, hogy mit tettek, tesznek a nagyok, rendszerint tudták, tudják az edzők, a nevelők, ám nagyon sokszor szemet hunytak, hunynak felette, így kaptak, kapnak szinte biztatást a folytatásra a galádságot elkövetők.

Tudom, azelőtt más világ volt, egyszerűbb és jóval korlátoltabb. Mi örültünk egy Ecseri piacon vett használt, kopott, igazi Levi'snek vagy Wranglernek, egy a Kálvin tér valamelyik kapualjában vett jugoszláv gyártmányú Led Zeppelin-lemeznek.

És mindenekelőtt örültünk a labdának, az edzésnek, a csapatnak, amelyhez tartoztunk.
A lázadás iránti vágy ott volt, ott dolgozott bennünk, Jean Baudrillard francia filozófus azt írta a nyolcvanas évek ifjúságáról, a reagani generációról: „Ez a nemzedék mindenestül a média, a reklám és az informatika körül forog. Ez a nemzedék nem gyötrő vitákban tagadta meg az előzőt, egyszerűen kitörölte, elfeledte és felmentette…”

Pedig akkor még az informatika gyerekcipőben járt, ma viszont mindent átitat. Virtuális világ, harci játékok, a számítógép folyamatos bámulása, a telefon istenítése.

Örüljünk, hogy vannak, akik még futballoznak a gyerekek közül.

És örüljünk, hogy közösséghez tartoznak, edzésre járnak, megmozgatják a testüket, és álmaik vannak. És tudjuk, hiszen átéltük tízszer-hússzor, hogy milyen elfogadtatnia magát az embernek egy új közösségben. Ez az élet rendje, megítélnek, beskatulyáznak, lesznek, akik szimpatizálnak veled, és olyanok is, akik ki nem állhatnak. A futballcsapat ráadásul sajátos közeg, szinte semmi köze a haveri társasághoz, ott célokért, pontokért, sikerekért küzdenek együtt, vállvetve, egymást kisegítve. És természetes, hogy kialakul a hierarchia.

Sztárok és zongoracipelők.

Hátvédek és csatárok. Alapemberek és cserejátékosok. Amikor a szóban forgó klub U13-as gárdája a közelmúltban edzőtáborozni indult, aligha gondolták a keret tagjai, milyen véget ér majd közös kirándulásuk. Pedig tökéletes programnak tetszett: edzés délelőtt, edzés délután, közös kikapcsolódás, finom kaja reggel, délben, este és persze a jókedvű viháncolás, nagy dumálások Cristiano Ronaldo legújabb frizurájától és barátnőjéről, Neymar „árulásáról”, a pénzsóvárságról és mindenekelőtt a csajokról. Mert 13 évesen már igenis fontos a lányok társasága, közelsége. Igazi motivációt jelenthet.

Felejthetetlen lehet egy ilyen közös élmény.

Nem véletlenül alkalmazzák a felnőttek is csapatépítő tréning néven.

De most maradjunk a gyerekkornál! Kinek a felelőssége megakadályozni például a gólyatábori erőszakot? Az elmúlt időszakban nem kevés indulatot kavart egy-egy ilyen ügy. És az áldozatok ott és akkor is hallgattak, a szégyenérzet sokáig erősebb volt az igazságérzetnél. Meg lehet-e egyáltalán akadályozni a hasonló eseteket? És felvetődik a kérdés: mit csináljon az edző, aki szembesül egy ilyen afférral, akinek tudomására jut, hogy a csapatában az erősebb fiúk legyűrték, megalázták a kisebbeket? Mintha William Golding regénye, A legyek ura kelt volna életre.

Mintha Röfi szemüvegét vették volna el. Az élet már csak olyan, hogy harcolni kell, megvédeni magunkat. Talán tízéves lehettem, amikor valamelyik osztálytársam kihívott egy bokszmeccsre. Ideális ellenfél voltam, apró, vékonyka, elálló fülű, rémült tekintetű, álmodozó gyerek. Elmentem, mert nem akartam gyávának tűnni. Mentem, holott tudtam, hogy nem sok esélyem van. Anyám sok-sok évvel később mesélte, hogy titokban utánam jött, mert valahonnan megtudta, mire készülök. Messziről leste, ahogy a szentendrei Templom téren magam elé emelem vékonyka kis kezemet.

Vajon megbocsátottak-e egymásnak a támadók és a beavatottak?

Tudnak-e azóta igazi csapatként működni, naponta együtt edzeni, vidáman, felszabadultan, egy klubért, egy címerért küzdeni? Vajon milyen világképük lehet ezeknek a 12-13-14 éves fiúknak – a Z-generáció tagjainak? Kik a példaképeik, már persze Cristiano Ronaldón kívül. Olvasnak-e még egyáltalán könyvet, és ha nem lenne kötelező olvasmány, tudnák-e, ki volt Nemecsek Ernő? És ha példaképet választanak, vajon a kereskedelmi televíziók „agysorvasztó” kamu valóságshow-iból, dalversenyeiből veszik?

De túl messzire kanyarodtunk az edzőtáboroktól.

Az épülettől, amelynek tetejéről egy fiú csaknem levetette magát. Hivatalosan nem lett ügy – hivatalosan nem született ítélet.

Látszólag megnyugodott mindenki, a csapat a bajnoki címért küzd.

A gyerekek szép lassan felnőnek. Jean-Paul Sartre azt írta az Egy vezér gyermekkora című regényében az ifjú főhősről: „Szerette volna felfedezni saját arcán azt az áthatolhatatlanul kemény kifejezést, ám a tükörből csak csinos, konok arcocska nézett vissza rá, aki távolról sem volt elég félelmetes, bajuszt kell növesztenem, határozta el magában…”

Nőjön a bajszotok, fiúk!

A túlerő legyőzte, leteperte és védekezésképtelenné tette. A fiú ott feküdt hason az ágyon, körötte, mögötte röhögcsélő, izgatott társai. Egy pillanatra átfutott a fején, hogy kiabálni, üvölteni kellene, de aztán meggyőzte magát. Mégsem mutatkozhat gyávának a közösségben. Tehetetlenül várta, mi történik. Aztán a hahotázás erősödött, a kezek még erősebben markolták és nyomták le őt, és egyszer csak éles fájdalmat érzett a fenekénél. Egy pillanatra hátrafordította a fejét, és azt látta, hogy előbb egy fogkefe, majd egy üveg hatolt belé gurgulázó nevetés kíséretében. A beavatási szertartás néhány perc múlva véget ért. A fiút elengedték, ám jött a következő áldozat. Újabb fogkefe, újabb üveg.

Hangulatjelentés a gyerekkorból.

Nem leszünk tőle vidámak. Pedig elintézhetnénk azzal, hogy gyerekcsíny. Csakhogy ezúttal csaknem tragédiába torkollott az akció. Az egyik megszégyenített fiú felment a háztetőre, kisétált az épület széléig, és bámulta a mélységet. Zavarodottan, feldúlt lelkiállapotban. Hogy mi játszódhatott le a fejében, ott, az élet és halál határán egyensúlyozva, csak sejteni lehet. A túlerő harsogva, hahotázva, egymást biztatva áldozattá tette őt.

Csaknem halálos áldozattá.

Hangulatjelentés a gyerekkorból.

És hangulatjelentés egy hazai U13-as futballcsapat edzőtáborából. Néhány héttel ezelőtt történt, és az esemény, nem akarták ugyan, de kitudódott. Kétségbeesett szülők meséltek gyerekeik szenvedéséről, a fogkefe és az üveg által szerzett rettenetes élményről. Senki sem akar beszélni arról, ami az edzőtáborban történt. Pedig ügy lett belőle, a klubon belül legalábbis. A „beavatás” híre eljutott a vezetőkig, a legfelső szintre is, azonnali vizsgálatot rendeltek el, felelőst vagy felelősöket kerestek. De senki sem akarta bevonni a közvéleményt, a sajtót – jobbnak tűnt hallgatni. Talán azért is, mert az egyik fogkefeharcos a korábbi nagy-nagy közönségkedvenc fia volt, aki a jelek szerint nemcsak a pályán, hanem a balhék során is kiváló szervezőnek bizonyul. Kis ország a mienk, így aztán az interneten is csak terjedt és terjedt a gusztustalan ügy. Jöttek a kommentek, a hozzászólások, és senki sem volt, aki gyerekcsínyre hivatkozva felmentette volna az elkövetőket.

A fiú ott, a háztetőn, ugrásra készült.

A szégyenérzet csaknem a halálba kergette. Ezen túllépni, ezt néhány ejnye-bejnyével elintézni aligha lehet. És persze okkal kérdezheti bárki, hol volt az edző, hol voltak a csapatvezetők, amikor mindez történt. Ne legyünk álszentek, nem egyedi esetről van szó. Rémtörténeteket hallani arról, mi zajlik az akadémiák falai között, milyen hagyományuk van a beavatási szertartásoknak.

A némelyek által jópofa csínytevésnek tartott, ám valójában szégyenteljes esetek nem új keletűek. Az idősebbek régebben is mindig meg akarták mutatni, ki az úr a háznál. Akik mindezt elszenvedték, elszenvedik, gyakran életre szóló lelki sebet szereztek, szereznek. Azt, hogy mit tettek, tesznek a nagyok, rendszerint tudták, tudják az edzők, a nevelők, ám nagyon sokszor szemet hunytak, hunynak felette, így kaptak, kapnak szinte biztatást a folytatásra a galádságot elkövetők.

Tudom, azelőtt más világ volt, egyszerűbb és jóval korlátoltabb. Mi örültünk egy Ecseri piacon vett használt, kopott, igazi Levi'snek vagy Wranglernek, egy a Kálvin tér valamelyik kapualjában vett jugoszláv gyártmányú Led Zeppelin-lemeznek.

És mindenekelőtt örültünk a labdának, az edzésnek, a csapatnak, amelyhez tartoztunk.
A lázadás iránti vágy ott volt, ott dolgozott bennünk, Jean Baudrillard francia filozófus azt írta a nyolcvanas évek ifjúságáról, a reagani generációról: „Ez a nemzedék mindenestül a média, a reklám és az informatika körül forog. Ez a nemzedék nem gyötrő vitákban tagadta meg az előzőt, egyszerűen kitörölte, elfeledte és felmentette…”

Pedig akkor még az informatika gyerekcipőben járt, ma viszont mindent átitat. Virtuális világ, harci játékok, a számítógép folyamatos bámulása, a telefon istenítése.

Örüljünk, hogy vannak, akik még futballoznak a gyerekek közül.

És örüljünk, hogy közösséghez tartoznak, edzésre járnak, megmozgatják a testüket, és álmaik vannak. És tudjuk, hiszen átéltük tízszer-hússzor, hogy milyen elfogadtatnia magát az embernek egy új közösségben. Ez az élet rendje, megítélnek, beskatulyáznak, lesznek, akik szimpatizálnak veled, és olyanok is, akik ki nem állhatnak. A futballcsapat ráadásul sajátos közeg, szinte semmi köze a haveri társasághoz, ott célokért, pontokért, sikerekért küzdenek együtt, vállvetve, egymást kisegítve. És természetes, hogy kialakul a hierarchia.

Sztárok és zongoracipelők.

Hátvédek és csatárok. Alapemberek és cserejátékosok. Amikor a szóban forgó klub U13-as gárdája a közelmúltban edzőtáborozni indult, aligha gondolták a keret tagjai, milyen véget ér majd közös kirándulásuk. Pedig tökéletes programnak tetszett: edzés délelőtt, edzés délután, közös kikapcsolódás, finom kaja reggel, délben, este és persze a jókedvű viháncolás, nagy dumálások Cristiano Ronaldo legújabb frizurájától és barátnőjéről, Neymar „árulásáról”, a pénzsóvárságról és mindenekelőtt a csajokról. Mert 13 évesen már igenis fontos a lányok társasága, közelsége. Igazi motivációt jelenthet.

Felejthetetlen lehet egy ilyen közös élmény.

Nem véletlenül alkalmazzák a felnőttek is csapatépítő tréning néven.

De most maradjunk a gyerekkornál! Kinek a felelőssége megakadályozni például a gólyatábori erőszakot? Az elmúlt időszakban nem kevés indulatot kavart egy-egy ilyen ügy. És az áldozatok ott és akkor is hallgattak, a szégyenérzet sokáig erősebb volt az igazságérzetnél. Meg lehet-e egyáltalán akadályozni a hasonló eseteket? És felvetődik a kérdés: mit csináljon az edző, aki szembesül egy ilyen afférral, akinek tudomására jut, hogy a csapatában az erősebb fiúk legyűrték, megalázták a kisebbeket? Mintha William Golding regénye, A legyek ura kelt volna életre.

Mintha Röfi szemüvegét vették volna el. Az élet már csak olyan, hogy harcolni kell, megvédeni magunkat. Talán tízéves lehettem, amikor valamelyik osztálytársam kihívott egy bokszmeccsre. Ideális ellenfél voltam, apró, vékonyka, elálló fülű, rémült tekintetű, álmodozó gyerek. Elmentem, mert nem akartam gyávának tűnni. Mentem, holott tudtam, hogy nem sok esélyem van. Anyám sok-sok évvel később mesélte, hogy titokban utánam jött, mert valahonnan megtudta, mire készülök. Messziről leste, ahogy a szentendrei Templom téren magam elé emelem vékonyka kis kezemet.

Vajon megbocsátottak-e egymásnak a támadók és a beavatottak?

Tudnak-e azóta igazi csapatként működni, naponta együtt edzeni, vidáman, felszabadultan, egy klubért, egy címerért küzdeni? Vajon milyen világképük lehet ezeknek a 12-13-14 éves fiúknak – a Z-generáció tagjainak? Kik a példaképeik, már persze Cristiano Ronaldón kívül. Olvasnak-e még egyáltalán könyvet, és ha nem lenne kötelező olvasmány, tudnák-e, ki volt Nemecsek Ernő? És ha példaképet választanak, vajon a kereskedelmi televíziók „agysorvasztó” kamu valóságshow-iból, dalversenyeiből veszik?

De túl messzire kanyarodtunk az edzőtáboroktól.

Az épülettől, amelynek tetejéről egy fiú csaknem levetette magát. Hivatalosan nem lett ügy – hivatalosan nem született ítélet.

Látszólag megnyugodott mindenki, a csapat a bajnoki címért küzd.

A gyerekek szép lassan felnőnek. Jean-Paul Sartre azt írta az Egy vezér gyermekkora című regényében az ifjú főhősről: „Szerette volna felfedezni saját arcán azt az áthatolhatatlanul kemény kifejezést, ám a tükörből csak csinos, konok arcocska nézett vissza rá, aki távolról sem volt elég félelmetes, bajuszt kell növesztenem, határozta el magában…”

Nőjön a bajszotok, fiúk!