Macska-jaj – Sinkovics Gábor publicisztikája

A negyedik stampedli grappa is lecsúszott.

„Vitobacsi”, a rendszeres internetes hozzászóló egyre dühösebben kortyolta az italt, és leste a tévét. Az olasz futballválogatott kétségbeesetten támadott, ám a svédek mintha kínkeservvel összeszerelt Ikea-bútorokkal pakolták volna tele a saját tizenhatosukat; sehol egy rés, sehol egy három centiméternyi szabad terület. A meccs a hajrához közeledett, és „Vitobacsi” fejében először fordult meg az a szörnyű gondolat, hogy nem nyernek az olaszok, és így szégyenszemre nem jutnak ki az oroszországi világbajnokságra. A negyvenes éveinek végén járó férfi Buda
legeslegtetején lakik, abban a házban, amelyikben korábban Cicciolina éldegélt. „Vitobacsi” annak idején öt évig dolgozott Rómában, és szorgalmas, derék magyarként Diva-Futura néven szerény sztriptízbárt üzemeltetett. Amikor beindult az üzlet, és estéről estére telt házzal ment a műsor, az idegenlégiós lányokat nagyon kedvelték a vendégek.

Imádott Rómában élni, rajongott Itáliáért.

Amikor a játékvezető lefújta a Olaszország–Svédország vb-pótselejtező gól nélküli döntetlennel végződő visszavágóját, „Vitobacsi” döbbent tekintettel állt fel a fotelból, és leste a földre rogyó kék mezeseket, hallgatta a lelátó dühödt moraját, és arra gondolt, hol van már az az idő, amikor Roberto Baggio, Paolo Maldini, Demetrio Albertini futballozott azúrkék szerelésben. Amikor még klasszisok alkották a válogatottat és a sztárklubokat – ma pedig az Inter és a Juve legjobbja már argentin, a Milanból pedig talán egy futballistát sem ismer. Amikor az olasz főváros Olgiata nevű luxuskerületében élt, persze meccsre is járt, de nem a Lazio vagy az AS Roma stadionjába, hanem a Tivoli kerületben szereplő, sokadosztályú Lupa Roma találkozóira. Úgy érezte, ez az ő csapata.

Rég volt.

Most haragudott az olaszokra, úgy érezte, hogy őt is cserbenhagyták, akárcsak a magyarok. Bosszúból nem Gianni Morandi zenéjét hallgatta, hanem a Franz Ferdinand lemezét. S miközben szólt a lélekemelő rock, „Vitobacsi” becsukta a szemét, s látta maga előtt Marco Tardelli átszellemült arcát, ahogy fut, rohan ki a világból a Bernabéu-stadion szent gyepén a '82-es vb döntőjében a nyugatnémeteknek rúgott második olasz gól után. Azt a finálét a brazil Coelho vezette, de még miatta sem szeretett bele a névrokon híres író, Paulo Coelho életbölcsességeibe, hanem inkább Michel Houellebecqet olvasott.

„Gyere enni, kész a körömpörkölt!” „Vitobacsi”, hogy lenyugodjon, körbejárta a házat, ami önmagában is embert próbáló feladat volt, s közben megszámolta az unott képpel heverésző macskákat, megvolt mind a tizenhárom. A felesége kiabálása valamelyest magához térítette. Ment vacsorázni, és egy pillanatra átfutott a fején, hogy éjjel tizenegykor körömpörköltet enni nem szerepel az egészséges táplálkozás szakkönyvében. Gyönyörű asszonnyal élt, és büszkén sétált vele az utcán, a piacon vagy a tengerparti plázson. Amikor fiatalabbak voltak, mondta a párjának, hogy futballozzon, hiszen ez a jövő sportja, a női labdarúgás, és játszhatna például söprögetőt, két férfias, kemény bekk között. De a felesége inkább otthon söprögetett, szombatonként pedig porszívózott.

„Vitobacsi” nehezen aludt el azon az éjszakán.

Másnap, hogy teljen az idő, nekiült a számítógépes tankjátékának, amelyben egészen meghökkentő módon amerikai és orosz ellenfelekkel játszott – kész világháború volt ez. Napközben újra megszámolta a macskákat. Szerette az állatokat, nem sajnálta tőlük a drága kosztot, a rendszeres orvosi ellátást és a hasvakarantyút. Este aztán újra ott ült a tévé előtt, és megnézte a magyar válogatott Costa Rica elleni barátságos találkozóját. Ebben sem volt sok öröme. Hajlott rá, hogy párhuzamot vonjon az egyaránt válságban lévő olasz és magyar futball között, de aztán eszébe jutott, hogy a híresnek aligha nevezhető Crotone meccsein több a néző, mint egy teljes fordulóban az összes mérkőzésen itthon. Nem volt benne indulat, amikor a lassúbb, körülményes, unalmas passzolgatást nézte, és ez volt a legszomorúbb.

Kiveszett belőle a szenvedély.

Az olaszok kiesése, már nem is annyira váratlan kudarca annyira felkavarta, mint a magyar válogatott mélyrepülése. Haragudott a futballistáinkra, hogy ezt tették vele, hogy kiölték belőle a gyomorgörcsöt, a feszült, semmihez sem hasonlítható, meccsek előtti várakozást. Amikor az apja még élt, együtt jártak bajnoki találkozókat nézni, a válogatottnak szurkolni. Varázsa, különleges hangulatuk volt azoknak a programoknak, készültek rá, esélyt latolgattak és felfokozott állapotba kerültek.

Hol és mikor tűnt el belőle a rajongás?

Sokszor gondolkodott ezen, talán többet is, mint kellett volna. Gyerekkora meghatározó élményei közé tartozott a már említett 1982-es spanyolországi világbajnokság. Különösen Kiss Laci játéka és Salvador ellen szerzett három gólja volt rá nagy hatással, no meg Tardelli mellett Paolo Rossi, aki gyakorlatilag a világbajnoki címig vezette az olasz csapatot. Onnantól kezdve élete részévé vált a szurkolás, a meccsre járás, a sportújságok olvasása. Aztán valami megtört, elszakadt benne a futballal kapcsolatban a 2010-es dél-afrikai vb-n. Először is idegesítette őt a folyamatos zümmögés, a vuvuzela hangja. Aztán a meccsek! De milyen meccsek voltak azok! A legtöbb unalmas tilitolival telt, biztonsági játékkal, csak ki ne kapjunk jelszóval. S ugyanezt élte át az olaszok ezüstérme ellenére az ukrán-lengyel rendezésű Európa-bajnokságon, majd a következő, brazíliai tornán és tavaly, Franciaországban a legutóbbi kontinensviadalon.

Sablonmérkőzések, sablonmegoldások.

Mintha kihalt volna a szépség a labdarúgásból – ezt állapította meg újra és újra, ahogy ásítozva leste a találkozókat. Nemcsak a látványosság tűnt el azonban a játékból, hanem egyre kevesebb az egyéniség is. Szorgalmas, atletikus képzettségű iparosok alkotják a csapatokat, sehol egy ötlet, egy váratlan csel, egy különleges megoldás. Ilyenkor mindig arra gondolt, kész szerencse, hogy Lionel Messi, Cristiano Ronaldo és Neymar épp most aktív, ha ők sem lennének, nyugodtan beszélhetnénk a futball ipari forradalmáról.

Iparosok, legendás mezekben.

A Magyarország–Costa Rica mérkőzés lefújásakor „Vitobacsi” rosszkedvűen járta körbe a házat. Már vacsorázni sem volt kedve. Azt mondta magában, ha másnap azt olvassa valahol a magyar futballal kapcsolatban, hogy: „Minden jó, ha a vége jó”, meg hogy: „Vannak biztató jelek…”, akkor soha többet nem néz magyar focit. Unta már a mellébeszélést, a dolgok „elkenését”, a magyarázkodást, a kifogáskeresést. Unta-unja azt is, hogy idegenlégiósokat kell bámulnia szinte az összes hazai csapat mezében. Lefekvés előtt pedig a Xanax tabletta beszedése helyett meghallgatta Harold Budd idegnyugtató finom zongoramuzsikáját.

Hová lettetek, drága magyar és olasz fiúk?

Hová lettetek, Nyilasik, Váradyk, Ebedlik, Törőcsikek, Détárik, Tottik, Del Pierók, Inzaghik, Gattusók? Amikor három nappal később kissé lenyugodva „Vitobacsi” ismét létszámellenőrzést tartott a macskái között, furcsa gondolata támadt: tizenhárom macska – lehet, hogy szerencsétlenséget jelent. Miért pont tizenhárom? Ezért aztán másnap, séta közben felnyalábolt egyet az út szélén kuporgó cicák közül, és az új szövetségi kapitány tiszteletére rögtön el is nevezte Georges Leekensnek. „Vitobacsi” boldogan vitte haza az új családtagot, és közben arra gondolt, hogy a belgának köszönhetően jövőre talán minden más lesz, talán minden jobb lesz.

„Diszizdöbeginning-ofebjutifulfrendsip.”

Ez egy gyönyörű barátság kezdete.

Ezalatt a vörös színű cirmos riadtan belevájta körmeit a vállába.

„Vitobacsi”, a rendszeres internetes hozzászóló egyre dühösebben kortyolta az italt, és leste a tévét. Az olasz futballválogatott kétségbeesetten támadott, ám a svédek mintha kínkeservvel összeszerelt Ikea-bútorokkal pakolták volna tele a saját tizenhatosukat; sehol egy rés, sehol egy három centiméternyi szabad terület. A meccs a hajrához közeledett, és „Vitobacsi” fejében először fordult meg az a szörnyű gondolat, hogy nem nyernek az olaszok, és így szégyenszemre nem jutnak ki az oroszországi világbajnokságra. A negyvenes éveinek végén járó férfi Buda
legeslegtetején lakik, abban a házban, amelyikben korábban Cicciolina éldegélt. „Vitobacsi” annak idején öt évig dolgozott Rómában, és szorgalmas, derék magyarként Diva-Futura néven szerény sztriptízbárt üzemeltetett. Amikor beindult az üzlet, és estéről estére telt házzal ment a műsor, az idegenlégiós lányokat nagyon kedvelték a vendégek.

Imádott Rómában élni, rajongott Itáliáért.

Amikor a játékvezető lefújta a Olaszország–Svédország vb-pótselejtező gól nélküli döntetlennel végződő visszavágóját, „Vitobacsi” döbbent tekintettel állt fel a fotelból, és leste a földre rogyó kék mezeseket, hallgatta a lelátó dühödt moraját, és arra gondolt, hol van már az az idő, amikor Roberto Baggio, Paolo Maldini, Demetrio Albertini futballozott azúrkék szerelésben. Amikor még klasszisok alkották a válogatottat és a sztárklubokat – ma pedig az Inter és a Juve legjobbja már argentin, a Milanból pedig talán egy futballistát sem ismer. Amikor az olasz főváros Olgiata nevű luxuskerületében élt, persze meccsre is járt, de nem a Lazio vagy az AS Roma stadionjába, hanem a Tivoli kerületben szereplő, sokadosztályú Lupa Roma találkozóira. Úgy érezte, ez az ő csapata.

Rég volt.

Most haragudott az olaszokra, úgy érezte, hogy őt is cserbenhagyták, akárcsak a magyarok. Bosszúból nem Gianni Morandi zenéjét hallgatta, hanem a Franz Ferdinand lemezét. S miközben szólt a lélekemelő rock, „Vitobacsi” becsukta a szemét, s látta maga előtt Marco Tardelli átszellemült arcát, ahogy fut, rohan ki a világból a Bernabéu-stadion szent gyepén a '82-es vb döntőjében a nyugatnémeteknek rúgott második olasz gól után. Azt a finálét a brazil Coelho vezette, de még miatta sem szeretett bele a névrokon híres író, Paulo Coelho életbölcsességeibe, hanem inkább Michel Houellebecqet olvasott.

„Gyere enni, kész a körömpörkölt!” „Vitobacsi”, hogy lenyugodjon, körbejárta a házat, ami önmagában is embert próbáló feladat volt, s közben megszámolta az unott képpel heverésző macskákat, megvolt mind a tizenhárom. A felesége kiabálása valamelyest magához térítette. Ment vacsorázni, és egy pillanatra átfutott a fején, hogy éjjel tizenegykor körömpörköltet enni nem szerepel az egészséges táplálkozás szakkönyvében. Gyönyörű asszonnyal élt, és büszkén sétált vele az utcán, a piacon vagy a tengerparti plázson. Amikor fiatalabbak voltak, mondta a párjának, hogy futballozzon, hiszen ez a jövő sportja, a női labdarúgás, és játszhatna például söprögetőt, két férfias, kemény bekk között. De a felesége inkább otthon söprögetett, szombatonként pedig porszívózott.

„Vitobacsi” nehezen aludt el azon az éjszakán.

Másnap, hogy teljen az idő, nekiült a számítógépes tankjátékának, amelyben egészen meghökkentő módon amerikai és orosz ellenfelekkel játszott – kész világháború volt ez. Napközben újra megszámolta a macskákat. Szerette az állatokat, nem sajnálta tőlük a drága kosztot, a rendszeres orvosi ellátást és a hasvakarantyút. Este aztán újra ott ült a tévé előtt, és megnézte a magyar válogatott Costa Rica elleni barátságos találkozóját. Ebben sem volt sok öröme. Hajlott rá, hogy párhuzamot vonjon az egyaránt válságban lévő olasz és magyar futball között, de aztán eszébe jutott, hogy a híresnek aligha nevezhető Crotone meccsein több a néző, mint egy teljes fordulóban az összes mérkőzésen itthon. Nem volt benne indulat, amikor a lassúbb, körülményes, unalmas passzolgatást nézte, és ez volt a legszomorúbb.

Kiveszett belőle a szenvedély.

Az olaszok kiesése, már nem is annyira váratlan kudarca annyira felkavarta, mint a magyar válogatott mélyrepülése. Haragudott a futballistáinkra, hogy ezt tették vele, hogy kiölték belőle a gyomorgörcsöt, a feszült, semmihez sem hasonlítható, meccsek előtti várakozást. Amikor az apja még élt, együtt jártak bajnoki találkozókat nézni, a válogatottnak szurkolni. Varázsa, különleges hangulatuk volt azoknak a programoknak, készültek rá, esélyt latolgattak és felfokozott állapotba kerültek.

Hol és mikor tűnt el belőle a rajongás?

Sokszor gondolkodott ezen, talán többet is, mint kellett volna. Gyerekkora meghatározó élményei közé tartozott a már említett 1982-es spanyolországi világbajnokság. Különösen Kiss Laci játéka és Salvador ellen szerzett három gólja volt rá nagy hatással, no meg Tardelli mellett Paolo Rossi, aki gyakorlatilag a világbajnoki címig vezette az olasz csapatot. Onnantól kezdve élete részévé vált a szurkolás, a meccsre járás, a sportújságok olvasása. Aztán valami megtört, elszakadt benne a futballal kapcsolatban a 2010-es dél-afrikai vb-n. Először is idegesítette őt a folyamatos zümmögés, a vuvuzela hangja. Aztán a meccsek! De milyen meccsek voltak azok! A legtöbb unalmas tilitolival telt, biztonsági játékkal, csak ki ne kapjunk jelszóval. S ugyanezt élte át az olaszok ezüstérme ellenére az ukrán-lengyel rendezésű Európa-bajnokságon, majd a következő, brazíliai tornán és tavaly, Franciaországban a legutóbbi kontinensviadalon.

Sablonmérkőzések, sablonmegoldások.

Mintha kihalt volna a szépség a labdarúgásból – ezt állapította meg újra és újra, ahogy ásítozva leste a találkozókat. Nemcsak a látványosság tűnt el azonban a játékból, hanem egyre kevesebb az egyéniség is. Szorgalmas, atletikus képzettségű iparosok alkotják a csapatokat, sehol egy ötlet, egy váratlan csel, egy különleges megoldás. Ilyenkor mindig arra gondolt, kész szerencse, hogy Lionel Messi, Cristiano Ronaldo és Neymar épp most aktív, ha ők sem lennének, nyugodtan beszélhetnénk a futball ipari forradalmáról.

Iparosok, legendás mezekben.

A Magyarország–Costa Rica mérkőzés lefújásakor „Vitobacsi” rosszkedvűen járta körbe a házat. Már vacsorázni sem volt kedve. Azt mondta magában, ha másnap azt olvassa valahol a magyar futballal kapcsolatban, hogy: „Minden jó, ha a vége jó”, meg hogy: „Vannak biztató jelek…”, akkor soha többet nem néz magyar focit. Unta már a mellébeszélést, a dolgok „elkenését”, a magyarázkodást, a kifogáskeresést. Unta-unja azt is, hogy idegenlégiósokat kell bámulnia szinte az összes hazai csapat mezében. Lefekvés előtt pedig a Xanax tabletta beszedése helyett meghallgatta Harold Budd idegnyugtató finom zongoramuzsikáját.

Hová lettetek, drága magyar és olasz fiúk?

Hová lettetek, Nyilasik, Váradyk, Ebedlik, Törőcsikek, Détárik, Tottik, Del Pierók, Inzaghik, Gattusók? Amikor három nappal később kissé lenyugodva „Vitobacsi” ismét létszámellenőrzést tartott a macskái között, furcsa gondolata támadt: tizenhárom macska – lehet, hogy szerencsétlenséget jelent. Miért pont tizenhárom? Ezért aztán másnap, séta közben felnyalábolt egyet az út szélén kuporgó cicák közül, és az új szövetségi kapitány tiszteletére rögtön el is nevezte Georges Leekensnek. „Vitobacsi” boldogan vitte haza az új családtagot, és közben arra gondolt, hogy a belgának köszönhetően jövőre talán minden más lesz, talán minden jobb lesz.

„Diszizdöbeginning-ofebjutifulfrendsip.”

Ez egy gyönyörű barátság kezdete.

Ezalatt a vörös színű cirmos riadtan belevájta körmeit a vállába.