Bolhapiactúra – Csinta Samu publicisztikája

Most, hogy jószerével még be sem pattintották a golyóstoll hegyét, máris felugrik a hírfolyamban az aláíráson készült protokollfotó, a személyesített mez előterében a siker garanciáját hordozó ujjtartással az új szerzemény, nos, ez az egész már nem olyan. Oda a futballidények szüneteinek remek társasjátéka, a söröskorsókkal körülbástyázott játékosbörze, ahová tízpercenként robbant be egy-egy kellően „motivált” hírhozó, és szállította a legújabb füleseket. Hittünk is nekik, meg nem is, miközben fel sem vetődött az a pragmatikus szempont, hogy ugyan mi történhetett volna az elmúlt tíz percben. Mert mindig történt valami, ingerszegény világunkban az is erős izgalmi állapotot volt képes generálni, hogy a megváltóként várt középpályás elindult saját kisvárosából a mi kisvárosunk felé. Az meg újabb hosszú polémiát volt képes kiváltani, hogy a szakadó hóban, a hozzávetőlegesnek is csak jóindulattal nevezhető úttakarítás körülményei között vajon mikor ér ide.

A híre persze már YouTube nélkül is bőven itt volt. Ellenőrizhetetlenül is szavahihetőnek tartott, de minimum jól mesélő emberek varázsoltak elénk csodálatos futballjeleneteket, bravúros cselsorozatokat, káprázatos védéseket. Nem mellékesen olyan jólértesültségekkel fűszerezve, mint hogy a fővárosi nagycsapat is vitte volna már, de végül úgy döntöttek, hogy korábbi érdemeire való tekintettel még egy idényre megtartják a kiöregedőben lévő egykori válogatottat. Addig a kiszemelt utód hadd erősödjön nálunk még egy kicsit, ahol tudvalevőleg kenyérrel eszik a futballt, ahol még az a menthetetlen alkoholistának tartott kapus is talpra állt, emlékeztek, nem…?

Aztán jövő ilyenkorig sok mindent történhet még, tolja a többi közé söröspoharát egy másik valaki, aki eskü alatt állítja, hogy az új üdvöske idejövetelében fellelhető női elemet sem érdemes elhanyagolni. Az a szőke, tudjátok, a nagynénjétől hallotta a feleségem, hogy ismerik egymást a futballistával, sőt, a meccsén is látták már. A fantázia és az irigység szabadon szárnyal, a sörízű férfi-ízetlenkedések sorát a könyvelő szakítja meg, aki nem az egy deci Kevertjével érdemelt ki respektet, hanem azzal, hogy szakmájához méltó módon, korát bőven megelőzve táblázatba foglalta az elmúlt évtized helyi futballtörténelmének gazdasági hátterét. Sőt, ezeket a táblázatokat mindig magánál hordja bőrutánzat aktatáskájában, akár a klasszikus nagymama, akinek véletlenül mindig kéznél van legalább negyven fotó az unokákról. Ez már komoly dolog, illik elhallgatva odafigyelni. Valaki zsebkendőjével letörli a sörnyomokat az asztalról, mégiscsak iratkiteregetés következik. Számsoroktól káprázik a szem, csak kevesen értik, legfeljebb azt, hogy várhatóan ennyi meg ennyi lesz a fizetése, plusz a prémiumok és a soron kívüli autókiutalás. Ilyenkor fel-felszakad egy „b…a meg, én fél évig dolgozom ennyi pénzért”, mire rögtön a fejére zúdul mindenki, hogy menj el, te, mikor tudod úgy csavarni a szabadrúgást. És mivel ezzel nincs is mit vitatkozni, már húzza is be a fejét a populárdemagóg közbeszóló. Azt pedig már végképp senki sem meri minősíteni, hogy a lelépési díj egyik tétele tehervagonnyi első osztályú krumpli, legfeljebb annyit jegyez meg valaki életszerűen, hogy annyit nem is lehet megenni, abból szeszfőzésre is kell, hogy fussa. A figyelmet egy ideig szilánkosra zúzza a helyi sebészfőorvosnak ebben az órában már bármikor esedékes asztal alá zuhanása, ahonnan igen nehéz visszatalálni az értelmes futballmegváltás medrébe, főleg hogy a záróra is fenyeget. Hacsak újabb hírnök nem esik be, aki az első életmentő pohár után világgá zihálja: megérkezett!

A játékos-adásvétel piacán járatos ismerősöm mosolyogva hallgatja az emlékidézést, bár számára csak a sör, illetve a krumpli piaci értéke ácsol keskeny hidat múlt és jelen közé. Történetei neki is vannak, bár korántsem ennyire érdekesek, illetve nem tudom másként hallgatni őket, csak úgy, mint ha egy minden kontrollt, józanságot, olvasói értelem iránti minimális tiszteletet is elvető bulvárlapot olvasnék. Láncait vesztő világ köszön vissza, amelynek számszerűsített vonzataira Rejtő öröknek hitt érvényű mondása – „Ekkora összeg csak számtanpéldában van” – is kevésnek tűnik. Egy pályafutás első botladozásaitól a máig terjedő dokumentálódás lehetőségeinek korában, amikor klubok és befektetők nem pusztán jó szemű játékosmegfigyelők véleményére hagyatkozva fizetnek ki felfoghatatlan összegeket, ő videót mutat. A csalás, a hamisítás iskolapéldáját. Egymás mellett futó felvételek teszik nyilvánvalóvá, hogy egy szabadrúgás elvégzésekor még az egyik földrészen hagyta el a játékos lábát a labda, de már egy másikon csapódik a felső sarokba. Szép munka, a szakember minden bizonnyal mindent elkövetett az ügy érdekében, egy-két apróságot azonban képtelenség volt eltüntetni a képről. Az máris nyilvánvaló, hogy életveszélyes üzem ez, senkinek sincs könnyű dolga. Pláne az eurószázmilliós téthez képest, amely nemcsak elképesztő haszonnal kecsegtet, de a hatalmas bukás veszélyével is fenyeget.

A rabló-pandúr játék persze nem csak a videohekkelések visszaszorítása terén fut szünet nélkül. Ma már például tudom, hogy semmi okom sem lenne meglepődni, ha egy jó nevű játékosmenedzser a WhatsApp alkalmazás segítségével hívna fel. Ez nem a mobiltelefon-költségek megtakarításáról szól, hanem annak a szabálynak a kijátszásáról, hogy a vásárolni szándékozó és a játékos nem tárgyalhat addig, amíg az eladó klub nem ad engedélyt rá. Mert egy ügynök vagy klubvezető e-mail-címe, munkahelyi telefonszáma bármikor megváltozhat, a WhatsApp-fiókja azonban nem.
Immár azt is tudom, hogy a sportszergyártókkal kötött megállapodások napjaink futballjának egyik legnagyobb tévhitét hordozzák magukban, amely szerint a sztárigazolások ára napok alatt visszajön a mezeladásokból. Amikor kiképeztek afelől, hogy az egyesületek éves díjat kapnak a sportszergyártóktól, a dresszek értékesítésének jövedelméből viszont csak 10-15 százaléknyit látnak, mérhetetlen naivitásom újabb bizonyítékát szolgáltattam: akkor miért nem a klubok gyártják a mezeket, és zsebelik be a teljes jövedelmet? Ismerősöm kedves gyengeelméjűek számára kifejlesztett mosolyt eresztett meg: mert azok nem sportszergyártók. Bővebben: nincs kiépített elosztóhálózatuk, amelynek révén milliókhoz juthatna el a termék, mert egyszerűen nincs rá pénzük. Klubok versus sportszergyártók, azaz kisvállalkozás kontra multimamut, ilyen egyszerű a képlet.

Inkább maradjunk itthon, jobb az nekünk. Még akkor is, ha mindjárt azzal szembesülünk, hogy idény közbeni játékosbevásárlásaink alig különböznek egy hétvégi bolhapiactúrától. Csapataink tárgyalásai csak az európai piac január végi bezárását követően nyernek tényleges tétet, mert csak az kényszerül rá a magyar, román, bolgár piac jelentősebb pásztázására, aki addig nem kel el több pénzt, nagyobb kihívást, ruganyosabb ugródeszkát kínáló bajnokságban. Kicsit olyan az egész, mint amikor apró hibás termék esetében próbáljuk harsány határozottsággal képviselni vásárlói érdekeinket. Így mindjárt az is érthetőbb, a környékbeli szövetségek miért tolták ki február közepéig az átigazolási periódus határidejét.

Talán csak az illúziók bánják kissé a világ ilyetén átalakulását. Illetve az illúziók hordozói, akiknek megadatott az idő még belátható távolából jótékony megbocsátással visszatekinteni arra a világra, amely maga is kicsiszolta saját, korlátok közé szorított „tyúklopásait”. A rendszeren többször is rést ütöttek a keleti amatőr világból a nyugati profizmusba ácsingózó nyughatatlanok, mi, magyarok több ponton is bontogattuk azt a falat. És ez az egésznek kölcsönzött egyfajta emberi dimenziót.
Attól még ha tud valaki egy jó átigazolási pletykát, szóljon.

Van egy söre nálam.

A híre persze már YouTube nélkül is bőven itt volt. Ellenőrizhetetlenül is szavahihetőnek tartott, de minimum jól mesélő emberek varázsoltak elénk csodálatos futballjeleneteket, bravúros cselsorozatokat, káprázatos védéseket. Nem mellékesen olyan jólértesültségekkel fűszerezve, mint hogy a fővárosi nagycsapat is vitte volna már, de végül úgy döntöttek, hogy korábbi érdemeire való tekintettel még egy idényre megtartják a kiöregedőben lévő egykori válogatottat. Addig a kiszemelt utód hadd erősödjön nálunk még egy kicsit, ahol tudvalevőleg kenyérrel eszik a futballt, ahol még az a menthetetlen alkoholistának tartott kapus is talpra állt, emlékeztek, nem…?

Aztán jövő ilyenkorig sok mindent történhet még, tolja a többi közé söröspoharát egy másik valaki, aki eskü alatt állítja, hogy az új üdvöske idejövetelében fellelhető női elemet sem érdemes elhanyagolni. Az a szőke, tudjátok, a nagynénjétől hallotta a feleségem, hogy ismerik egymást a futballistával, sőt, a meccsén is látták már. A fantázia és az irigység szabadon szárnyal, a sörízű férfi-ízetlenkedések sorát a könyvelő szakítja meg, aki nem az egy deci Kevertjével érdemelt ki respektet, hanem azzal, hogy szakmájához méltó módon, korát bőven megelőzve táblázatba foglalta az elmúlt évtized helyi futballtörténelmének gazdasági hátterét. Sőt, ezeket a táblázatokat mindig magánál hordja bőrutánzat aktatáskájában, akár a klasszikus nagymama, akinek véletlenül mindig kéznél van legalább negyven fotó az unokákról. Ez már komoly dolog, illik elhallgatva odafigyelni. Valaki zsebkendőjével letörli a sörnyomokat az asztalról, mégiscsak iratkiteregetés következik. Számsoroktól káprázik a szem, csak kevesen értik, legfeljebb azt, hogy várhatóan ennyi meg ennyi lesz a fizetése, plusz a prémiumok és a soron kívüli autókiutalás. Ilyenkor fel-felszakad egy „b…a meg, én fél évig dolgozom ennyi pénzért”, mire rögtön a fejére zúdul mindenki, hogy menj el, te, mikor tudod úgy csavarni a szabadrúgást. És mivel ezzel nincs is mit vitatkozni, már húzza is be a fejét a populárdemagóg közbeszóló. Azt pedig már végképp senki sem meri minősíteni, hogy a lelépési díj egyik tétele tehervagonnyi első osztályú krumpli, legfeljebb annyit jegyez meg valaki életszerűen, hogy annyit nem is lehet megenni, abból szeszfőzésre is kell, hogy fussa. A figyelmet egy ideig szilánkosra zúzza a helyi sebészfőorvosnak ebben az órában már bármikor esedékes asztal alá zuhanása, ahonnan igen nehéz visszatalálni az értelmes futballmegváltás medrébe, főleg hogy a záróra is fenyeget. Hacsak újabb hírnök nem esik be, aki az első életmentő pohár után világgá zihálja: megérkezett!

A játékos-adásvétel piacán járatos ismerősöm mosolyogva hallgatja az emlékidézést, bár számára csak a sör, illetve a krumpli piaci értéke ácsol keskeny hidat múlt és jelen közé. Történetei neki is vannak, bár korántsem ennyire érdekesek, illetve nem tudom másként hallgatni őket, csak úgy, mint ha egy minden kontrollt, józanságot, olvasói értelem iránti minimális tiszteletet is elvető bulvárlapot olvasnék. Láncait vesztő világ köszön vissza, amelynek számszerűsített vonzataira Rejtő öröknek hitt érvényű mondása – „Ekkora összeg csak számtanpéldában van” – is kevésnek tűnik. Egy pályafutás első botladozásaitól a máig terjedő dokumentálódás lehetőségeinek korában, amikor klubok és befektetők nem pusztán jó szemű játékosmegfigyelők véleményére hagyatkozva fizetnek ki felfoghatatlan összegeket, ő videót mutat. A csalás, a hamisítás iskolapéldáját. Egymás mellett futó felvételek teszik nyilvánvalóvá, hogy egy szabadrúgás elvégzésekor még az egyik földrészen hagyta el a játékos lábát a labda, de már egy másikon csapódik a felső sarokba. Szép munka, a szakember minden bizonnyal mindent elkövetett az ügy érdekében, egy-két apróságot azonban képtelenség volt eltüntetni a képről. Az máris nyilvánvaló, hogy életveszélyes üzem ez, senkinek sincs könnyű dolga. Pláne az eurószázmilliós téthez képest, amely nemcsak elképesztő haszonnal kecsegtet, de a hatalmas bukás veszélyével is fenyeget.

A rabló-pandúr játék persze nem csak a videohekkelések visszaszorítása terén fut szünet nélkül. Ma már például tudom, hogy semmi okom sem lenne meglepődni, ha egy jó nevű játékosmenedzser a WhatsApp alkalmazás segítségével hívna fel. Ez nem a mobiltelefon-költségek megtakarításáról szól, hanem annak a szabálynak a kijátszásáról, hogy a vásárolni szándékozó és a játékos nem tárgyalhat addig, amíg az eladó klub nem ad engedélyt rá. Mert egy ügynök vagy klubvezető e-mail-címe, munkahelyi telefonszáma bármikor megváltozhat, a WhatsApp-fiókja azonban nem.
Immár azt is tudom, hogy a sportszergyártókkal kötött megállapodások napjaink futballjának egyik legnagyobb tévhitét hordozzák magukban, amely szerint a sztárigazolások ára napok alatt visszajön a mezeladásokból. Amikor kiképeztek afelől, hogy az egyesületek éves díjat kapnak a sportszergyártóktól, a dresszek értékesítésének jövedelméből viszont csak 10-15 százaléknyit látnak, mérhetetlen naivitásom újabb bizonyítékát szolgáltattam: akkor miért nem a klubok gyártják a mezeket, és zsebelik be a teljes jövedelmet? Ismerősöm kedves gyengeelméjűek számára kifejlesztett mosolyt eresztett meg: mert azok nem sportszergyártók. Bővebben: nincs kiépített elosztóhálózatuk, amelynek révén milliókhoz juthatna el a termék, mert egyszerűen nincs rá pénzük. Klubok versus sportszergyártók, azaz kisvállalkozás kontra multimamut, ilyen egyszerű a képlet.

Inkább maradjunk itthon, jobb az nekünk. Még akkor is, ha mindjárt azzal szembesülünk, hogy idény közbeni játékosbevásárlásaink alig különböznek egy hétvégi bolhapiactúrától. Csapataink tárgyalásai csak az európai piac január végi bezárását követően nyernek tényleges tétet, mert csak az kényszerül rá a magyar, román, bolgár piac jelentősebb pásztázására, aki addig nem kel el több pénzt, nagyobb kihívást, ruganyosabb ugródeszkát kínáló bajnokságban. Kicsit olyan az egész, mint amikor apró hibás termék esetében próbáljuk harsány határozottsággal képviselni vásárlói érdekeinket. Így mindjárt az is érthetőbb, a környékbeli szövetségek miért tolták ki február közepéig az átigazolási periódus határidejét.

Talán csak az illúziók bánják kissé a világ ilyetén átalakulását. Illetve az illúziók hordozói, akiknek megadatott az idő még belátható távolából jótékony megbocsátással visszatekinteni arra a világra, amely maga is kicsiszolta saját, korlátok közé szorított „tyúklopásait”. A rendszeren többször is rést ütöttek a keleti amatőr világból a nyugati profizmusba ácsingózó nyughatatlanok, mi, magyarok több ponton is bontogattuk azt a falat. És ez az egésznek kölcsönzött egyfajta emberi dimenziót.
Attól még ha tud valaki egy jó átigazolási pletykát, szóljon.

Van egy söre nálam.