Töltelék – Malonyai Péter publicisztikája

Néhány évvel ezelőtt a fourfourtwo.hu felmérést készített arról, hogy fontos-e manapság a klubhűség. Nyolcvan futballistát, nem csupán az élvonalban játszókat, hanem még megyei másodosztályúakat is kérdeztek meg, az eredmény aligha váratlan. A válaszolók közül 51 szerint ez ma már egyáltalán nem fontos, 14-en azt mondták, hogy nem nagyon, míg 8-an úgy, hogy félig-meddig (8), a többiek szerint a nagyon fontos (3) és az abszolút fontos (4), tehát az érzelmekhez legközelebb eső vélemény csak töltelék volt.

A lényeget – és ez sem újdonság – az egyik NB I-es játékos fogalmazta meg, semmi új, de kiindulópontnak érdemes idézni: „Ma már más időket élünk, a klubhűség kihalt. Azt mondom sajnos, igaz, én is már a negyedik magyar csapatban játszom. A futball sokat változott az elmúlt negyven-ötven évben, igazi üzlet lett. Mindenkinek, így a játékosoknak is."

Nincs ezzel semmi baj, a világ változik, az érdekes az, hogy ugyanakkor a nyelvben még mindig klubként tartjuk számon a sportvállalkozásokat. Amelyek a meghatározás szerint „hasonló foglalkozású, érdeklődésű vagy műveltségű embereknek a társadalmi élet, közös szórakozás, ismeretszerzés, sport céljára szolgáló társasága, szervezete". Az eredet természetesen angol, amely nyelvben a „club" szó golfütőt is jelent, nem véletlenül.

Mindez persze a hőskorra jellemző, manapság egy-egy futballistát aligha tartanak számon klubtagként, egyértelműen alkalmazottakról van szó, munkavállalókról, így a definícióból csupán a „hasonló foglalkozású" és a „sport céljaira szolgáló" kitétel az aktuális.

Az érzelmi háttér nem érdekes, hiszen az összetrombitált „munkások" egyértelműen a siker jegyében végzik a dolgukat, a győzelem alapvetően feltételezi a szó klasszikus értelmében vett közösség meglétét. Mondják is úton-útfélen a nyertesek, hogy mennyire nagyszerű társaság ők, egy mindenkiért, mindenki egyért, és így tovább, és így tovább.

Annyi változatlan, hogy a sikert valóban együtt érhetik csak el, s leginkább akkor, ha akad közöttük vezér, esetleg vezérek. Meggyőződésem, hogy a magyar futballválogatott két esztendővel ezelőtti emlékezetes Európa-bajnoki menetelésében főszerepe volt Gera Zoltán, Juhász Roland és Király Gábor jelenlétének. Nem voltam testközelben a csapatnál, de úgy képzelem, hogy ők a megszolgált tekintélyükkel, támadhatatlan (játékos)múltjukkal magától értetődően vitték a zászlót a csapat fölött, el tudták hitetni a fiatalabbakkal, hogy a franciaországi torna olyan lehetőség, amelyet mindenképpen meg kell ragadniuk. Együtt. És egymásért. Elképzelésemet erősíti: amikor Gera egyedül maradt, kevéssé hatott a mágia, most pedig, hogy már ő is kiszállt, vannak kételyeim a jövőt illetően. Mert vezér nélkül nem megy.

A klubhűség különleges valami, olyan mint a fehér holló, szívesen húzzuk elő, amikor valami szívet melengetőre vágyunk a futballüzlet világából. Régi nagyjaink közül Orth György neve egyértelműen az MTK-val fonódik össze, Sárosi Györgyé a Fradival, Schlosser esete különleges (FTC, MTK), és igazán békebeli, hiszen sértődésből igazolt az MTK-hoz (az álamatőr világ lehetőségeit most hagyjuk). De Bozsik József, Puskás Ferenc (Bp. Honvéd), Nyilasi Tibor (Ferencváros), Törőcsik András (Újpesti Dózsa) és Détári Lajos (Bp. Honvéd) is egy klubhoz köthető emlékeinkben, függetlenül attól, hogy Puskás, Nyilasi, Törőcsik és Détári máshol fejezte be pályafutását.

És ha már Nyilasi, érdemes felidézni emlékeit arról, hogy az ő idejében (hetvenes, nyolcvanas évek) mit jelentett a klubélet a Fradiban: „Azt, amit a szó maga is jelent. A klubházban ugyanis tényleg zajlott az élet. Az edzések előtt és végén senki sem hazasietett, hanem oda, ahol volt biliárdasztal, sakkasztal, kártyaasztal, sok-sok fotel és büfé. Hierarchikus rendben mindenkinek megvolt a maga helye, megvolt a régi nagyoknak, mint Rudas Feri bácsiék, megvolt az akkori sztároknak, mint Albert Flóriánék és megvolt nekünk, tanoncoknak. Tanoncoknak neveztük magunkat, akik az inaséveiket töltik ebben a történelem és a hagyományok szervezte rendben. Rettentő boldogok voltunk, örültünk, ha az idősebbek hozzánk szóltak, elküldtek valamiért, részesei voltunk a Fradi-családnak. Aztán néha még diszkó is volt a klubház emeletén, amit érdekességként megemlítek, az akkori elnök fia vezetett. A futballisták mellett persze ott voltak a klub többi sportolói, atléták, tornászok, tényleg olyan volt, mint egy hatalmas család. Nem is kívántunk mi sehová sem járni, minden pillanatunkat kitöltötte a Fradi."

Ilyesmiről ma már aligha lehet szó, még azzal is gond van sokszor, hogy létezzék némi hierarchia az öltözőben. Mármint valós, a futballista és az ember valódi, örök érvényű értékein alapuló. A klubhűség is tekintélyt ad, remélem, napjainkban is – azért csak remélem, mert félek attól, hogy az ifjak néha-néha megmosolyogják azokat, akik nem váltották aprópénzre a tehetségüket.

Internetes oldalunkon májusban idéztük az amerikai Bleacher Report 2011-es összeállítását azokról a futballistákról, akik a hűségükkel is rászolgáltak a hírnévre. A kép hét esztendő alatt változott, de Lev Jasin (Dinamo Moszkva), Carles Puyol (Barcelona), Tony Adams (Arsenal), Franco Baresi (Milan), Paolo Maldini (Milan), Paul Scholes (Manchester United), Ryan Giggs (Manchester United), Francesco Totti (Roma), Jamie Carragher (Liverpool), Gary Neville (Manchester United), Jack Charlton (Leeds), Alessandro Costacurta (Milan), Guiseppe Bergomi (Inter), Igor Akinfejev (CSZKA Moszkva), Andrés Iniesta (Barcelona), Lionel Messi (Barcelona), Sergio Busquets (Barcelona), Marcel Schmelzer (Dortmund), Markel Susaeta (Athletic Bilbao), Thomas Müller (Bayern München) megőrizte a helyét a listán. Igazán tekintélyes társaság, ám ők a kivételek.

Ami bennünket illett, arra vagyunk példa, hogy nem feltétlenül az üzlet, a piac szempontjai képesek csak szétverni a klasszikus, érzelmeken alapuló klubmodellt. A politika is megteheti. A háború előtt egyértelmű volt, hogy a legnagyobb klubok élén az általuk vezetett társasághoz erősen kötődő urak voltak az első emberek. Gondoljunk csak idősebb és ifjabb Springer Ferencre a Fradinál, Brüll Alfrédra az MTK-nál vagy Aschner Lipótra az Újpestnél. Aztán a háború után, a kommunista diktatúra kiépítésével párhuzamosan (1947–1948) egyre másra tűntek fel a hatalom emberei a klubok élén, kifejezetten politikai szándékkal, s elkezdtek erodálódni a közösségek.

A Ferencvárosnál Münnich Ferenc, Budapest rendőrkapitánya lett az első ember, székfoglalója üzenet, hiszen: „Aki azt mondja, ne vigyünk politikát a sportba, az vagy tudatlan vagy megbízhatatlan elem." Az Újpest elnöke Gerő Ernő közlekedési miniszter, az MTK-nál Vass Zoltán, a Gazdasági Főtanács főtitkára vitte a prímet. De a kor kirakatcsapatának szánt Vasasnál a „legfényesebb" a névsor, s igencsak hosszú: Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Rajk László, Kossa István (díszelnökök), Vass Zoltán, Farkas Mihály (fővédnökök), Kádár János (elnök) – hogy csak a legillusztrisabbakat említsem. Innen már csak egy ugrás volt, hogy a Fradinál 1970-ben Harót János lett az ügyvezető, akit a párt és a szakszervezetek delegáltak, s nem mellékesen Honvéd-szurkoló volt. A klub elnökévé dr. Lénárt Lajos miniszterhelyettest nevezték ki. Mégis hihetőek Nyilasi Tibor emlékei, hiszen egy-egy klubot emberek szolgálnak, és a Fradi esetében a hagyományok különlegesek.

Az eddigiek persze csak magyarázatok a lényeghez képest, mely szerint amikor például a gólját ünneplő futballista teátrális mozdulattal a klubcímerhez kap, bizonyítva, hogy szíve-lelke a klubjáé, éppen olyan, mintha egy-egy hétköznapi munkavállaló a jól végzett munka örömével, vállalata logóját csókolgatva hajtaná álomra a fejét esténként.

Jó éjszakát!