Enyém? Tiéd? Övék! – Malonyai Péter publicisztikája

Szurkolói tiltakozás fűszerezte a Bundesliga hétközi fordulóját, Brémában és Münchenben az első húsz percben csend ülte meg a lelátót, és transzparensek adták tudtul, hogy a drukkereknek elegük van abból, hogy a futballban csak a pénz számít. Aktuálisan az verte ki a biztosítékot, hogy csekély kivételtől eltekintve a Bundesliga meccseinek többségére fizetős kereskedelmi tévécsatorna tehette rá a kezét. A brémai vásznon ez állt: „A futball az enyém és a tiéd, nem pedig a (...) fizetős tévéé.” A kipontozott rész a nyomdafestéket nem tűri, ám az indulatoknak megfelel. Münchenben pedig azt üzenték a nézők: „Hallani fogtok rólunk. Vagy nem.”

Mit mondjak, nem kis naivitás kell ahhoz, hogy a lelátó népe elhiggye, tehet valamit a pénz hatalma ellen. Például Németországban, ahol egyre kisebb a támogatása a Bundesliga két osztályában szentírásnak számító 50+1-es szabálynak. A lényeget mondom csak: akármekkora a tulajdonrésze egy-egy támogatónak, 50+1 százalékos szavazati joggal rendelkezik a klub. A két kivétel a Wolfsburg és a Bayen Leverkusen, ahol a Volkswagen és a Bayer cég úgymond alapító atya, tehát nem ideiglenes befektető. Nos, a legutóbbi szavazáson a 36 érdekelt klub közül 16 elvetette volna a szabályt, tehát a kétharmados többséghez már csak 8 szavazat hiányzik. Tartok tőle, hogy nem sokáig.

De vissza a nézőkhöz, írhatnak akármit a drapériákra, hallgathatnak akár a kezdő sípszótól a lefújásig, nem hiszem, hogy mehetnek valamire. És persze nem csupán Németországban. Ha ott nem, másutt ugyan miért érhetne el eredményt a polgár? A németeknél ugyanis a meccseken átlagban 90 százalékos ház van, és a pénz hatalma ellen indított internetes oldalt 2800 szurkolói csoport írta alá. Nem egyén – csoport.

Az egészben az a szép, hogy – visszatérve az alaphoz, a kereskedelmi televíziózáshoz – a különféle társaságok éppen a drukkerekre építve igyekeznek megszerezni a közvetítési jogokat. Igen, kérem, a nézettség – ez minősít mindent, miközben senkit sem érdekel, hogy akkor közvetítik-e a meccseket, amikor a népnek ideális.

Az elmúlt hétvégén, például, az angol Premier League-ben egy mérkőzés 13.30 órakor kezdődött, a spanyoloknál volt egy 12 órás és két 13 órás meccs. Nyilván azért, mert rangosabb csatáknak jutottak a nézőbarát időpontok. Ki ne tudná, hogy ebédidőben a terített asztal megszokottabb családi környezet, mint a labdabirtoklásról, kaput el- és nem találó lövésekről szóló riporteri okosság? De hát a tévé többet ér, mint a drukker, akár kimegy, akár bekapcsol. Hogy ne menjünk messzire, a mi kis bajnokságunkban 2016-ban a tucatnyi klubnak együttvéve csaknem 13 milliárd forint jutott a közvetítések jóvoltából.

Vagy ott van a Bajnokok Ligája. Ha a kisiskolás csúcsfutballt lát, könnyebben rabja lehet a játéknak, ám másnap iskola, és kérdés, megengedi-e a szülő, hogy a 21 órás meccsek miatt az életkorának megfelelőnél jóval később feküdjön le a gyerek. Igaz, a mostani szezontól már 19 órás mérkőzések is vannak, ami azért enyhítés, de ha az alváskutatókra hallgatok, és a megállapításukra, hogy egy-egy iskoláskorú (6–14 éves) gyereknek 9-12 óra alvás kell, nem irigylem a hagyományos pedagógiai elveket valló szülőket.

Hatalmas a harc egy-egy topbajnokság közvetítési jogaiért, a különféle csatornák igazán nem sajnálják a pénzt azért, hogy egyeduralkodók, de legalább társkirályok legyenek egy-egy mezőnyben, és persze egyértelműen azt várják, hogy mindenki őket nézze, akit csak érdekel a sport. Azt persze nem hangsúlyozzák, hogy miközben a mellüket verik, nézők ezreit, tízezreit, ha nem százezreit zárják ki a nagy hangon kínált élvezetből. Mert, ugyebár, szolgáltatója válogatja, hogy éppen benne van-e a kínálatában egy-egy topbajnokságos csatorna, így aztán szerencse dolga, hogy én, te, ő látok, látsz, lát-e meccseket belőle. Tőlem így hátrált ki az angolok után a spanyolok futballja is, aligha hiszem, hogy akad a pénzcsinálók (így mondják) között egyetlen is, akit ez érdekel. Váltsak szolgáltatót, fizessek többet, fizessek külön – ilyeneket tanácsolna, ha mégis eszébe jutna, hogy a néző nem csupán statisztikai adat.

A médiatörvény – ha hiszik, ha nem, és ha jól értem – foglalkozik a témával. Nyakatekert módon, de arról beszél, ha egy-egy kizárólagos közvetítési jog „a hazai közönség jelentős részét – több mint húsz százalékát – kizárja” egy-egy nagy esemény élvezetéből, az bizony törvénysértés. Ha jól értem – ismétlem, mert jogvégzett emberként mondom, kevés a nyakatekertebben megfogalmazott jogszabály a médiáról szólónál. Annyi persze látszik, hogy jócskán van kiskapu, így aztán csak félig vegyük komolyan, hogy a Médiatanács joga meghatározni, mi a „nagy esemény”. Megnéztem a listát, van benne futball, a vb, az Eb, a BL, minden – éppen annyi megszorítással, amennyitől nem teljes a néző joga.

De ha feketén-fehéren fogalmazna a jogalkotó, a drukker akkor sem menne semmire, még a bizonyított jogsértéssel sem. Mert tegyük fel, a bíróság büntetést ró ki a „kizárólagosra”, akármekkora az összeg, a kár nem térül meg, a károsult, a néző marad ott, ahol volt. Nem látta a meccset. Kell-e mondanom, hogy nem ugyanaz, ha kárpótlásul levetítik neki akár itt, akár ott?

Pedig a tévé fontos, hiszen például 2018 első negyedévében a teljes népesség naponta átlagosan még mindig több mint 5 órát töltött a készülékek előtt, 3 perccel többet, mint egy évvel korábban. Ami pedig a sportot illeti, a nézők a nagyobb nyári sportversenyek idején tévézési idejük csaknem húsz százalékát fordítják rájuk, miközben a többség kizárólag csak élőben nézne meccseket, versenyeket.

Mondhatják, hogy telhetetlen vagyok, hiszen akárhány európai bajnokságból zárnak ki, még mindig dúskálhatok a sportban a tévé előtt. Kétségtelen, a múlt és a jelen ég és föld. Vegyük, például, csak október elejét! A hónap első hetében 1968-ban mind-össze két sportműsor volt (Telesport 25 percben és a TFSE–Veszprém női kézilabda bajnoki), 1978-ban négy (Telesport, Bp. Honvéd–Vasas futballbajnoki, Elektromos–Bp. Honvéd férfi kézilabda és Sporthírek 10 percben), 1988-ban – noha épp az olimpia után vagyunk – pedig mindössze három (Celtic–Bp. Honvéd futball BEK-, Békéscsaba–Sakaryaspor futball KEK-összefoglaló, és Csepel Béke-kupa kerékpárosverseny). Ehhez képest illene csendben lennem, és az égig dobálnom a kalapomat, hiszen ma sport sport hátán, majd azt mondtam, unalomig. Nem is vagyok boldogtalan, csak éppen az álszentség bosszant. Mindenütt a nézőre, a drukkerre hivatkoznak a sportban, ám ő számít a legkevésbé. Pontosabban csak akkor számít, ha fizet, a televízióknál mindenképpen.

De nem csak a képernyő környékén történnek „érdekes” dolgok. Még a nyári futball-világbajnokság idején olvastam, hogy a FIFA vizsgálatot indít, mert a vártnál alacsonyabb volt a nézőszám Jekatyerinburgban, az Uruguay–Egyiptom mérkőzésen (1–0). A 33 061 férőhelyes stadionban rendezett meccsre 32 278 jegyet adtak el, a hivatalos nézőszám ennek ellenére csupán 27 015 volt. Hogy született-e szankció az ügyben, és ki volt a bűnös, arról nem szólnak a híradások, mindenesetre én elfogadom Alekszej Szorokinnak, a szervezőbizottság főigazgatójának korántsem üzleti, emberi érvelését: feltehetően a hűvös, csapadékos időjárás rettentette el a szurkolók egy részét.

Ezek után érdemes elgondolkozni azon, hogy kié is a futball. Ha a világszervezet urainak egyáltalán eszükbe jut kikelni az ellen, hogy nem telt meg a stadion, már csak egy lépés, hogy kiparancsolja a drukkereket a lelátóra. Ha az európai szövetségnek sikerült elérnie, hogy fuccs a barátságos meccseknek (Istenben megboldogult Szepesi György sirámát idézve: „Hol vagytok, ti régi szép magyar–osztrákok...?”), minden megtörténhet.

Csak az nem, hogy valóság legyen a brémai transzparens üzenetéből: „A futball az enyém, a tiéd...!” Hiszen már réges-régen és egyre inkább – az övék.