Kapálgatás – Malonyai Péter publicisztikája

Meglehetősen sokszor hallom, olvasom az edzőktől egy-egy vereség után, hogy sokat kivett a fiúkból az előző meccs. Mint a kudarc okát emlegetik, ám ez nem több mentegetőzésnél. Most hagyjuk, hogy a legkézenfekvőbb, mi több, logikus magyarázat, hogy jobb volt az ellenfél, fontosabb, hogy a topcsapatoknál rengeteg a jó játékos, és ugyebár ott van napjaink egyik divatos varázsszere: a rotáció.

Magyarán körforgás, hogy tompítsam az idegen szavak nálunk létező misztikumát, pontosabban az az elképzelés, amely szerint minél több játékosom van, annál jobb, hiszen cserélgethetem őket. Ezernyi okból. Hogy igazodjak az ellenfélhez, hogy meglepjem, hogy mindenki megdolgozzon a pénzéért, és így tovább, és így tovább. És persze akkor is, sőt, leginkább akkor, ha – maradva a kiindulópontomnál – sokat kivett a fiúkból az előző meccs.

Bevallom, bármennyire is elfogadom, hogy nagyon sokat változott a (sport)világ az elmúlt évtizedekben (is), én mindig sajnálom azokat a futballistákat, akik kimaradnak a kezdőcsapatból, még ha az oly korszerű rotáció jegyében is.

Én még ott tartok, hogy ülnek a játékosok az öltözőben, és izgatottan várják, hogy az edző kihirdesse, kik léphetnek pályára aznap. Aki bekerül a csapatba, boldog, aki kimarad, mélységesen csalódott, de igyekszik jó képet vágni a dologhoz. Hogy aztán a kispadon vagy a lelátón mi erősebb benne, a többiekért a drukk vagy a kívánalom, hogy a vetélytárs leszerepeljen, sohasem tudjuk meg, lásd még az örök nyilatkozatfordulatot: az a fontos, hogy nyerjen a csapat.

Azért akad, aki hangot ad a csalódásának. Amikor Ottmar Hitzfeld még a kilencvenes évek végén a Bayern Münchenhez került, s rendre a rotációra esküdve állította össze a csapatát, arra hivatkozva, hogy így mindig pihenhet néhány játékosa, a középpályás Thorsten Fink előbb leszögezte, hogy az elgondolás nem rossz, majd előállt a frankóval. Nem értette, hogy miért éppen neki kell mindig pihennie, nem látta sok értelmét, hogy felváltva ül a kispadon és a lelátón. Csalódottságában megemlítette, hogy ha nincs rá szükség, akkor inkább elmegy Münchenből. Ehhez képest a Bayerntől vonult vissza, később edző lett (arról nincs hír, rotál-e a csapatainál).

Sokan mondják, hogy a rotáció úgymond, túllihegett megoldás. Többnyire José Mourinhóval példálóznak, aki 2010-ben triplázott az Interrel (bajnokság, kupa, Bajnokok Ligája), miközben tizennégy játékost foglalkoztatott az idényben. A portugál edző milánói példája ugyanakkor nem bizonyíték, hiszen korábban a Chelsea-nél Arjen Robben éppen a rotáció miatt kelt ki ellene, elmondva, ha sokáig nem játszik, az csalódottá teszi, nem elégíti ki, hogy csak ül a padon, és felveszi a fizetését.

Persze régebben sem tizenegy játékossal játszották végig a csapatok az idényt, ám mindenhol létezett egy szinte állandó kezdőcsapat. Az edző felelősségét pedig növelte, hogy például a magyar bajnokságban csak 1968-től létezik a csere. Amikor a Ferencváros 1967-ben bajnokságot nyert, 18 futballistát szerepeltetett, ám a legtöbbet a Géczi – Novák, Mátrai, Szűcs, Páncsics – Juhász, Rákosi – Szőke, Varga, Albert, Katona társaság játszott, a többi hét futballistának összesen 28, tehát átlagban négy meccs jutott. Kétségtelen, nem volt annyi mérkőzés, mint ma, de élhetett volna a ma divatos rotációval az edző, Lakat Károly, hiszen a kevesebbet játszók (Branikovits, Fenyvesi, Havasi, Horváth L., Karába, Rátkai, Takács B.) sem voltak akárkik, ám ő csak akkor nyúlt hozzájuk, ha rákényszerült.

Más kérdés, hogy kezdőcsapatból kimaradók is megmutathatták magukat hétről hétre. Létezett ugyanis a tartalékbajnokság, mérkőzései előmeccsként szerepeltek a programban a nagyok meccseit megelőzően – ezrek kísérték figyelemmel. Amikor, például, 1968-ban a Ferencváros 18 ezer néző előtt 2:1-re kikapott Dunaújvárosban a Kohásztól, a második csapatok meccsére már összegyűltek 12 ezren. Megjegyzendő, a két csapatban kilenc olyan futballista lépett pályára, akik ismert NB I-es futballisták voltak, lettek.

A rotáció áldozatainak már akkor sem ment könnyen, hogy megemésszék háttérbe szorulásukat. Ma talán még nehezebb, rengeteg múlik azon, fel vannak-e készítve rá, hogy emelt fővel fogadják a mellőzést, még ha szakmai, mi több, tudományos indokai is vannak, esetünkben a rotáció. Ennek fényében olvastam érdeklődéssel Paunoch Péter blogját az internetes oldalunkon. A játékosügynökként is ismert szakember a Benfica példáját hozza fel, ahol az utánpótlásban elsősorban a nevelésre helyezik a hangsúlyt. Olyan értékeket igyekeznek átültetni a gyerekekbe, amelyek nem csupán a futballpályán hasznosíthatók: ilyen az integráció képessége, a tisztelet, a szolidaritás, a felelősségvállalás, az igazságosság, a tolerancia. Mindezek hasznára lehetnek a fiataloknak akkor is, amikor éppen nem kerülnek be a csapatba. Mert egy dolog, hogy az edző a rotáció elkötelezett híve, és egy másik, hogy miként tűrik mindezt a játékosai.

Kétségtelen, a legjobb csapatoknak nagyon sok találkozón kell helytállniuk bajnokságról bajnokságra, a játékosok meglehetősen kizsigerelve jutnak el egy-egy idény végére. Nem vonva kétségbe a tényt, a teniszezők példája jut az eszembe. Nekik nincs esélyük rá, hogy lecseréljék magukat, ráadásul a meccseik többnyire tovább tartanak kilencven percnél. A jelenlegi szezonban, például, Roger Federer 46, Novak Djokovics 55 mérkőzést számlál egyesben, ami finoman szólva sem kevés. És vegyük hozzá, hogy a teniszezők folyamatosan úton vannak, röpülnek innen oda, onnan ide, az utazás önmagában is fárasztó, ám nekik gyakran az időeltolódás átkával is meg kell küzdeniük (jet lag).

Mégis rendre megoldják valahogy, visszatérően igazolják klasszisukat. Ezt hívják szakmának. Amire, ugyebár, a futballban összehasonlíthatatlanul többet hivatkoznak, mégsem képesek rá a felkent szakemberek, hogy folyamatosan szinten tartsák csapatuk formáját. Szívesebben indulnak ki abból, hogy a sok mérkőzés bizony meglehetősen fárasztó, mint hogy azon törnék a fejüket, mi a teendő, hogy a rájuk bízott ifjak visszatérően frissek legyenek a következő fellépésen.

Mintha megijesztené őket, hogy a program valóban roppant sűrű. Meglehet, szigorú vagyok, de olyan ez, mint az idény eleji forma (hogy újabb edzői kifogást húzzak elő). Hogy mikor játszik a csapat, tudható jó előre, a mesternek pedig az a dolga, hogy akkorra valamennyi játékosa képes legyen a legjobbjára, de legalábbis a közelében járjon. Ebből kiindulva édesmindegy, hogy a fellépés az első vagy a huszadik fordulóban aktuális, téli fagyban vagy nyári hőségben, illendő készen állni a megméretésre, amikorra kell. Majd' azt írtam, erre szerződött mindenki egy-egy klubnál, de leginkább az edző.

Ahogy figyelem a világ futballvezéreinek törekvéseit, jó az esély arra, hogy még a jelenleginél is több lesz a meccs. A Nemzetek Ligája, ugyebár, már létezik, s ahogy olvasom, hamarosan újra három nemzetközi kupasorozat lesz az európai futballban, mindegyikben 32-es főtáblával, ami, ugyebár, jócskán megnöveli a mérkőzések számát, de sebaj, hiszen minden bizonnyal az üzleti haszon is jelentősen nő (reklám, marketing, tévéjogok stb.). Mert alapvetően erről van szó. Hogy visszatérően a futballisták bőrére megy a vásár, magától értetődik, artisták nélkül nem létezhet a cirkusz. És gondolom, rotáció nélkül sem, már csak azért sem, mert ködösítésnek sem utolsó. „Kidolgoztuk a rotációs filozófiánkat” – mondta például Antonio Conte még a Juventus edzőjeként. Mi tagadás, remekül hangzik, Platón, Hegel, Kant magasságába emeli, hogy rúgják a labdát.

Miközben a sport és benne a futball „filozófiája” – hogy Conténál maradjak – roppant egyszerű. Ha nyertél, minden rendben van, minden stimmel, megengedem, még a rotáció is. Aminek esetleg akkor is hasznát veheti az edző, ha már nincs semmi a tarsolyában, és menesztik.

Lásd még: rotációs kapa.

Na, látják, az aztán tényleg komoly egy eszköz.