Az utolsó gavallér – Csillag Péter publicisztikája

A napokban temették el a kolozsvári Házsongárdi temetőben a futball utolsó gavallérját.

„Ultimul cavaler al fotbalului romantic...” A Szoboszlay Miklós nevéhez tapadt állandó jelzőt a történetét feldolgozó, 2016-ban megjelent román nyelvű könyv címe a romantikus szóval egészíti ki, pedig a 93 évesen elhunyt szászvárosi sportember elsősorban nem a romantikus futball képviselője volt, hanem a tisztességes életé.

„Csak azért, mert én alsószentmihályfalvi Szoboszlay, földjétől megfosztott birtokos sarja vagyok, mert nagyapám felakasztotta magát, nagyanyám pedig megőrült, nem ítélhetem el a románokat – magyarázta tíz-egynéhány éve az őt Joliot-Curie utcai otthonában felkereső történelem szakos egyetemi hallgatónak. – Az egy más tragédia, én azt nem tudom a román csapat vezetőinek vagy másnak a nyakába varrni. Előfordul, hogy magyarok, románok egymást esszük meg. De mit várjunk attól, akinek jogos a tüntetnivalója?”

Türelmet, megértést, elfogadást aligha. És mégis, a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium egykori diákja, akinek családját a Trianon utáni évek keserves tragédiákkal terhelték, aki a román bürokrácia világában újra és újra szembesült a magyar származása miatt elé tornyosuló akadályokkal, akinek a nevét a bukaresti sportvezetők önkényesen írták át Szoboszlayról Sabaslaura, képes volt emelt fővel és legfőképpen harag nélkül viselni a 20. század viharait. „Nem akarjuk megérteni, hogy náluk is, nálunk is vannak becsületes és kevésbé becsületes emberek. Bennem a románok is értékelték, hogy jó magyar vagyok” – visszhangzik fülemben most is erős, határozott hangja, és bevillan a magyar–román kölcsönös tiszteletről szóló, példabeszédbe illő történet Hatieganu professzorral folytatott társalgásairól. Még javában dúlt a világháború, amikor 1943-ban Kolozsvárra sodorta az élet a középiskolás diákot, aki érettségi után a Ferar, majd a román értelmiség reprezentánsának számító Universitatea kapusa lett. Az U díszelnöke akkoriban az európai hírű belgyógyász professzor, Iuliu Hatieganu volt (az ő nevét viseli manapság a kolozsvári orvosi egyetem és a Babes-Bolyai Tudományegyetem sportparkja), találkozásaik alkalmával a Magyarderzsén született orvostekintély és a futballcsapat ifjú kapusa könnyen megtalálta a közös hangot: Hatieganu doktor színtiszta magyarsággal, Szoboszlay kapus kifogástalan románsággal szólt a másikhoz...

„Ilyenek voltak a relációk” – mosolygott Miklós bácsi, valahányszor szóba került a különleges udvariassági gesztus, amelyet tekinthetünk akár élete üzenetének is. Ha szálfa termetével, idős korában is edzett alakjával megjelent a romániai forradalom kulcsdátumát viselő 21 Decembrie 1989 bulvár, vagy ahogy sokan ma is hívják, a Magyar utca sarkán, sétájában a legtöbbször az unitárius kollégiumig sem jutott el anélkül, hogy ne állítsa meg valaki egy-két baráti szóra, vagy köszönjön rá az utcai forgatagban. Kalapját is megemelték volna előtte kedves ismerősei, de kalapot már nemigen hord a mai ember, csupán az öreg tréner városi tisztelete varázsolt személye köré valami régimódi eleganciát, egy tovatűnt világ elfeledett alakjaival, fekete-fehér fényképekről ismert, finom modorú úriemberekkel és kisasszonyokkal, az illem, a rend, a becsület talán sohasem létezett törvényének emlékével. Derűs kisugárzása, gerinces jelleme, humorral átszőtt beszéde eleven színt adott a múltjából kimerevedett fotóknak is, a műtermi környezetben zsebre dugott kézzel feszítő szőke kisfiúénak, az edzőpályán szálegyenes tartással fejen álló futballistáénak vagy éppen a volt játékostársaival a kerti asztalnál teli tüdőből éneklő öregúrénak. „Amelyik csapat nem tud együtt nótázni, nem is igazi csapat” – vallotta. Történetei megidézték az erdélyi nagyváros valamikori nyüzsgő hétköznapjait, a háború utáni évek megfakult futballképeit, amikor még a svájcisapkás Szoboszlaynak tapsolt egy-egy látványos vetődés után a sétatéri sportpályán az U közönsége, éppen úgy, mint később Marosvásárhelyen a Dermagand, majd Bukarestben a CS Armatei tábora. Vagy elképzelhetjük az Üllői úti stadion ódon fatribünjén összesereglő 15 ezer drukkert, aki 1948 októberében a Magyarország B–Románia B mérkőzés résztvevőit köszönti, köztük a vendégek cserekapusát, a pályafutása legkülönösebb meccsére készülő 23 éves magyar fiatalembert. „Néha szemerkélni kezd az eső is, és az állóhely közönsége a fedett lelátókat foglalja el – olvassuk a Népsport tudósítását. – A bejárat felett román és magyar, valamint vörös zászlókat lenget az egyre erősödő szél. Virágcserék, kölcsönös üdvözlések és a himnuszok után áll fel a két csapat.” Hetven év sem törölte el a fenti pillanat emlékét a valamikori futballkapusban, a közelmúltban is élénken idézte fel a skizofrén pesti élményt: „A magyar Himnusz alatt egyik lábamról a másikra álltam a meghatottságtól.” A szünetben elérkezett az ő ideje, 3:0-s hazai vezetésnél becserélték, igaz, egy gól neki is jutott: hiába védte ki Kocsis Sándor közeli lövését, Mészáros József, a Ferencváros csatára berúgta a kipattanó labdát. Az erdélyi magyar kapus válogatott statisztikájában így abszurd módon egyetlen 4:0-s magyar győzelem szerepel.

Szoboszlay Miklós neve talán nem mond sokat magyarországi futballkörökben (még ha olvasóink a kilencvenes években lapunk erdélyi tudósítójaként is találkozhattak vele), korosztályában és környezetében azonban kivételes megbecsültségnek örvendett, mesteredzői és Kolozs megyei díszpolgári címét számon tartotta a közvélemény. Az erdélyi magyar sajtó a kolozsvári labdarúgás nagy öregjeként búcsúzott tőle, január 2-i halálhíréről a bukaresti sportmédia is beszámolt, kiemelve, hogy ő volt a legelső Steaua–Dinamo rangadó utolsó túlélője (1948. november 21-én védte az akkoriban CSA néven szereplő katonacsapat kapuját), a szívéhez közel álló kolozsvári klub, az Universitatea pedig díszes megemlékezést szervezett stadionjához. A hatvanas évek elejétől negyedszázadon keresztül dolgozott a „piros sapkások”, vagyis az U különböző edzői pozícióiban, szakmai véleményét még az elmúlt években is rendszeresen kikérték, reszketeg lábakkal is járt ki hóban-fagyban a serdülők, ifisták tréningjeire, lesni, hátha felbukkan köztük egy újabb tehetség. Mint annak idején a keze alatt dolgozó, 55-szörös román válogatott Ioan Sabau, a hatszoros román válogatott, a kilencvenes években a Videotonnál is megforduló Muzsnay Zsolt vagy éppen lapunk 81 éves olvasószerkesztője, a brassói születésű csatár, a valamikor az Universitateát és az UTA Aradot erősítő Oroszhegyi Károly.

Valahányszor Kolozsvárra sodort az élet az elmúlt években, sohasem mulasztottam el becsöngetni a Joliot-Curie utcai gangos házba. Olyankor Miklós bácsi a foteljébe ültetett, és szinte türelmetlen kíváncsisággal kérdezte a magyarországi híreket, érdeklődött a válogatott helyzete, az NB I eseményei, a magyar futball ügyei felől, és persze mesélt, mesélt. Szépen, választékosan, pontosan szőtte mondatait, ügyelt arra, hogy soha egy fél szóval se sértsen meg senkit, amit mondott, mégis egy széles látókörű, éles szemű ember erős, kiérlelt és velős véleménye volt.

Készült a halálra, férfiasan és józanul. Amikor legutóbb, szeptember végén nála jártam, sajátos jó kedélyével mesélte, hogy családja dolgát megkönnyítendő már nemcsak a sírhelyét váltotta meg, de titokban a koporsóját is megrendelte. A temetkezési vállalkozónak úgy mondta, egy közeli hozzátartozójának lesz a darab, a boltos pedig visszakérdezett, mégis, milyen méretre lenne szükség, mekkora az illető. Mire ő határozott mozdulattal magára mutatott: „Nézzen rám, éppen ekkora...”

Miközben kísért ki az ajtóhoz, megjegyezte, mostanában esténként már nem hagyja a kulcsot a zárban. „Gondolnom kell arra, hogy könnyebb legyen kívülről kinyitni, ha egyszer nagyon szépet álmodnék” – tette hozzá csendesen. Léptei alatt recsegett az előszoba parkettája, odakint őszi napfény aranyozta be a régi kolozsvári ház gangját, a szomszéd kipakolt muskátlijai üdén piroslottak a betonon. Miklós bácsi tiszta tekintettel a szemembe nézett, férfiasan megszorította a kezem, és a szokottnál is nyugodtabb mosollyal bocsátott utamra.