Harc a létért? – N. Pál József publicisztikája

Meghökkentő, egyben vigasztaló (mert hajszálpontos) mondatokat olvastam a minap e hasábokon Csillag Péter publicisztikájában. Ilyenféléket: „A futball modernizációja, pénzvezérelt átalakulása, végletekig fokozott anyagiassága kialakította a kollektív önzés jelenségét, amelynek lényege, hogy az együtt megharcolt csaták célja az egyéni siker elérése. Nem létezik már közösség a szó hagyományos értelmében, hiszen az áldozatot (a hatalmas, valóban csodálatra méltó áldozatot) nem egymásért, hanem csakis saját magukért hozzák meg a csapattagok.” S még azt is írja a szerző: „Amióta a labdarúgás egyéni sportág lett, a futballisták pontosan tudják, hogy hozzájuk hasonlóan az edző is csak egy a versenyzők közül.”

Mit lehet erre mondani? Aki a futballból él vagy tervez (természetesen igen jól) élni, kézzel-lábbal tiltakozhat e szavak ellen, ha szíve mélyén tisztában van igazukkal, akkor is. Megértem, hisz a modern kor embere az érdekeire vonatkozó információkat a szexualitásnál is intimebb, titkosabb területként kezeli ma már. A „zsebben turkálás” gondolata a „píszi” első sorába való tiltássá lett visszavonhatatlanul – Magyarországon különösen. (Miért alakult így, erről más alkalommal szólnék – talán.)

Ha a bárki által érzékelhető jelenségen túllépek, azt kell mondjam, sokkal tágabb, az immár erősen két évszázados – egyre gyorsuló – modernizáció során részünkké lett folyamat elháríthatatlan törvényéről van szó itt. Az ipari forradalommal, a felvilágosodással kezdődött, aztán a XIX-XX. század fordulójának újdonságaival (automobil, repülés, film, szervezett sport stb.) lódult meg ez a tendencia, amit a hatvanas évek (a televízió tömegessé válása, a globalizáció és egyebek), végképp pedig az 1990 tájéki informatikai forradalom tett mindent meghatározóvá, átformálva a gondolkodást s még az észlelés, a reflexek természetét is talán.

Nincs oly – az életet könnyebbé tenni szánó, a ráció, a szabadság dicséretét hirdető – találmány, idea és gondolat e folyamatban, ami a csodákkal egy időben önnön rontó változatait is (!) ne hívta volna elő. Az autóból kevélységi szimbólum, a repülésből csillagháborús fenyegetés, a híradás gyorsulásából az élet intim pillanatait is kileső internet, az orvoslás magasiskolájából a génmanipuláció lehetősége, az erotika nyilvánosságából pornóüzlet, a tudat felszabadításából kábítószer-kereskedelem, a „mindenütt ott lehetek” ígéretéből meg a virtuális valóság hazug illúziója nőtt ki idővel, amitől – minden jel szerint – képtelenség szabadulni. Aki megveti, az is ragaszkodik e sodorhoz valamiképp, hisz aki „kimarad, lemarad”, s lemaradni senki sem akar.

A sport (a szervezett sport), különösen a futball mint modernizációs jelenség ezt a születési törvényszerűséget („kétértékűséget”) is magán hordozza a kezdetektől. Áldás és átok egyszerre, ahogy Ady a maga magyarságáról mondta egykoron, benne a jobbra vágyó emberi szellem, az öröm, a közösségteremtés óhaja s az individuális sikerre törés agresszivitása egyként megmutatkozik – s ami a lényeg! –, nem egyértelműen szétválasztható módon.

Mert van jó és van rossz, van a sportnak (és bárminek!) „isteni” és „ördögi” része is természetesen. A sportnak az ördögi (szóval a haszon, a pénz vezérelte) korát éljük ma – többnyire – bevallottan is, de lelkünk ama másik, az isteni felére is emlékezik minduntalan. Az eredeti szándék ideáját őrző, a kötődést érdek nélkül képviselő – még létező – szurkoló lelke egészen biztosan, egy-egy, az új idők új parancsa elől menekülni képtelen játékos, edző, vezető, egyéb ember pedig úgy beszél (lehet, hittel, de inkább csak hiszi, hogy így kell beszélnie), mintha emlékezne reá. Így lett a kollektivitásból individualitás az utóbbi évtizedek során – szinte észrevétlenül.

Se vége, se hossza a jeleneteknek, midőn a frissen igazolt játékos elmondja: élete álma volt e klub. Nem igaz ez persze, ha hiszi, akkor se általában, de mindenki tudja, így kell ezt mondani. A szó elhangzik, a szurkoló reménykedni akar, majd átkozódik, változást követel, s ha van változás, a rendre eljövő újabb csalódásig megint reménykedni fog. Csak a már említett áldás-átok törvénynek a logikáját nem képes tudomásul venni soha, s azt sem, hogy másfele megy a világ, mint amerre ő igyekezne.

Márpedig a világ arra megy, amit Csillag Péter szavai is jeleznek egyértelműen. Azt, hogy a továbblépést tervező játékos – elsősorban és mindenekfelett! – „fejlődni” akar, nem kell komolyan venni, a cél mindig az egyéni siker – végső soron a több vagy a még „kivenni” remélt lehetséges legtöbb pénz – természetesen, amit muszáj előírásszerűen „megérteni”, tolerálni, hisz csak élhetetlen, bárgyú lélek lehet, aki manapság nem így gondolkodik. Emlékezzünk, mennyit gúnyolták a külföldi ajánlatokért nem kapkodó Illés Bélát annak idején, hogy még ambíció sincs benne elegendő, hogy miért nem törekszik „többre” legalább. Vagy itt van Böde Dániel. Említette, ha muszáj, a külföld is szóba jöhet, ám szerintem mindent – küzdést, fegyelmezett edzést, játékot – meg fog tenni, hogy sor ne kerüljön erre. Miért? Tán mert tudja, „nagy fogásra” nincs esélye, s az itthon megkereshető pénz másfél- vagy kétszereséért nem akarja rosszul érezni idegenben magát. Lételeme az otthonosság, ez nyilvánvaló, ezer szállal kötődik falujához, a Fradihoz, hazájához s barátaihoz is, örülni, örömöt szerezni – amíg lehet – itt szeretne a pályán; vélem, azon ritka hollók közül való ő, akik e játék „isteni” szándékából ma is őriznek még valamennyit, s ezt nagyon jól érzik az érte szurkolók. Közösségi ember s összetéveszthetetlen egyéniség, ugyanakkor „elmaradott” lénye egy régi-régi ideára emlékeztet néhanap, amiért tán a futball nevű csoda is teremtetett egykoron. Nem (futball)géniusz, de hogy számára e játék nem lesz végképp egyéni sportággá, bizonyos.

Hogy mikortól kezdett azzá lenni, nincs tér meditálni rajta – csak annyit: a változást a hatvanas évektől látványossá lett globalizáció, a végső lökést meg a kilencvenes esztendők futballgazdasági és szórakoztatóipari „forradalma” hozta el –, de a nyomvonalak már a korábbi idők jelenségeiben is kimutathatók alighanem. Detlev Claussen Guttmann Béláról írt könyvének 193. oldalán olvasom a dupla fenekűen furfangos, ám szemnyitogatóan egyértelmű mondatokat. „Számára tényleg nem a pénz volt a lényeg. Ezek az összegek tevékenységének elismerését fejezték ki. A Victoria Plaza luxushotelben lefoglalt háromszobás lakosztály is hozzátartozott ehhez.” Tehát: nem a pénz számított a világjáró magyar edzőzseninek, hanem a siker és az érte elvárt tisztelet, amit mérni, látható módon, mégiscsak kizárólag pénzben lehetett ezen észjárás szerint! Így aztán pénzt, több pénzt követelt, várt el, amerre járt, s ennél újabbat – az akkora amekkora – játékosok, edzők nem bírnak kitalálni máig, ha másról beszélnek, akkor sem. Mit hajtogatott CR7, e szemlélet „csúcsterméke”, mikor távozásának okát firtatták? Nem éreztem, nem éreztették, hogy nélkülözhetetlen vagyok! Hogy kellett volna éreztetni vele? Nyilván több pénzzel, hisz ha kétely nélkül való önképe szerint ő a legnagyobb – s ezt így tudja! –, a fizetésének is neki kell a legtöbbnek lennie egyértelműen! Nincs megállás, a mókuskerék forog tovább, a végletekig vitt „kollektív önzés” – a klubért való küzdésre hivatkozás álorcájában! – valóban egyéni sporttá zülleszti a futballt, ami – milliós „követőtáborok”, acsargó kommentek ezrei tanúskodnak róla – a rajongókká nyomorított szurkolókat is fogva tartja már.

Struggle for life. Az élet a létért való harc, küzdelem, mondta Charles Darwin egykor, de nem erre a módira gondolt. Ma a csillogó kulisszák erő- és előterében e játék isteni és sátáni szándékának derbije zajlik. A végső győztes – hitünk szerint – nem lehet kétséges, de hogy addig mi lesz velünk, nem tudom.