Köszi szépen, Figo! – Vincze András publicisztikája

Téved, aki azt hiszi, hogy könnyű volt a fradista Nyilasi Tibort utánozni! Egyrészt hónapokat felemésztő gyakorlást jelentett, hogy gyors mozdulattal oldalra söpörjük a hajunkat, s mindig egy kicsit úgy csücsöríteni, mint ahogyan Nyíl tette; vagy írhatnám, hogy fárasztó és fájdalmas feladat olyan magasra felugrani és elvetődve, döngve földet érni, mint az újpesti Tóth Zoltán (úristen, micsoda kapus volt!). Szóval

napestig sorolhatnám azoknak az idoloknak a nevét, akiknek a mozdulatait, sőt a hétköznapi gesztusait is magáénak szerette volna érezni rengeteg gyerek. Előfordult ebben a világban, amikor még jobban számítottak, de élesebbek is voltak a hétköznapi részletek, hiszen nem lehetett interneten visszanézni, hanem egy-egy ritka televíziós közvetítés során, vagy a zsúfolt lelátók, könyöklős, lökdösődős környezetében, kakasülői magasságból kellett megtanulni azokat a viselkedés- és technikai elemeket, amelyek a kiválasztott kedvencek sajátjai voltak (például egy srác a téren, aki nagyon, de nagyon nem tudott focizni, viszont a négyemeletes Haller téri házban a lépcsőzéssel addig erősítette a combját, amíg az úgy – na jó, majdnem úgy – nézett ki, mint a honvédos Pintér Sándoré).

Elég vegyes volt tehát a példaképtár – és meglehetősen változatos a klubrajongás, ferencvárosi házunkban ugyanis akadt két dózsás és egy SBTC-drukker(!) is –, s az sem véletlen, hogy a mindennapok beszélgetésöbleit a futball töltötte ki, mert az eredményeken, a várható összeállításon, az innen-onnan összespórolt (papírgyűjtés, üvegvisszaváltás) meccsjegypénz témáján kívül még összekovácsolta az ifjúi gondolatokat a sztárolás. Mindig volt kikről beszélgetni az NB I-es meccsek kapcsán, vagy gyakorolni, s így például a Pusztai László-féle

óriásbedobás makacs trenírozása és a földszinten lakó Pap bácsi ötpercenkénti fenyegetőzése mellett („Kiszúrom a labdátokat, büdös kölkök!”) sok anyának kellett a vállakat, valamint a bicepszeket borogatni.

Hinni tudtunk a fociban, de ami még ennél is fontosabb volt, hittünk azokban, akiket a pályán láttunk.

A rajongás titka pedig abban rejlett, hogy az igazi futball ritka édes ajándékot jelentett: a televízió ugyanis csak elvétve adott meccseket, s hiába volt akkortájt forintos kiadás a meccsjegy (mellé tökmag, szotyi és persze a darabonként árult frutti), inkább csak belógtunk a bajnokikra, amúgy minden ilyesféle legendával ellentétben nem nagy sikerrel, mert az esetek kilencven százalékában fülön csípték a potyázókat a kerítésnél.

A jelenkor labdarúgásából – szerintem – éppen ez a ritka édes varázs hiányzik.

Ma már nem léteznek estébe nyúló, kapualji beszélgetésekkel befoltozásra váró lyukak a focis emlékekben, hiszen emlékek sem igen vannak. Mindent őriz a mátrixvilág. Tehát ha manapság valaki a Cristiano Ronaldo-féle biciklicselt akarja megtanulni, nem kell várnia hónapokat, sőt olykor fél évet is arra, hogy csak egyetlenegyszer láthassa a kedvenc mozdulatot és memorizálja sebtiben, hanem fogja magát és a videomegosztó oldalakon visszanézi a vágyott jelenetet tízszer, százszor, ezerszer, tízezerszer. Elveszett a részletek varázsa, és – már régóta hajtogatom – elveszett a futballvarázs is, mert sajnos a ránk zúdított meccstengerben minden masszává vált. Azt nem mondhatom, hogy nincsenek egyéniségei a labdarúgásnak, hiszen a marketingsztárolás sohasem látott méreteket öltött, de a nonfiguratív tetoválásokat leszámítva nem tudom felfedezni azokat az apró viselkedésjegyeket, amelyek még értékesebbé tennék a foci-, sőt futballistarajongónak a sportolót (amikor még a hajigazítás is utánzásra méltó).

Nem is lehet véletlen, hogy valami régen érzett elégedettség töltött el, amikor elolvastam a Luís Figóval készült interjú magyar kivonatát (március 29., Nemzeti Sport, 6. oldal), s az első válaszok sorában megláttam a következő véleményt a portugáltól: „Amikor én játszottam, jóval több klasszis volt, mint manapság.”

Ez a félmondat annak fényében fajsúlyos, hogy a mai új világban már nincs olyan mérkőzés, amelyet ne láthatnánk – bármikor. Élőben vagy felvételről. De… Miután a Lionel Messi-, Neymar-, Cristiano Ronaldo-bűvkör az uralkodó, így még inkább igaz az, amiről Luís Figo beszél, hogy bizony sehol egy Figo vagy – hogy egész más korszakokat és egyéniségeket is említsek – egy Teófilo Cubillas, sehol egy David Kipiani és sehol egy Salvatore Schillaci (nevezett labdarúgókra e modern világ modern eszközei segítségével bárki gond nélkül „ráguglizhat”, annyit elárulok, hogy volt köztük kicsit kiálló fogú, kopaszodó és jóval idősebbnek kinéző, tehát cseppet sem néztek ki úgy, mint az atomkori divatjátékosok, viszont a legjellemzőbb tulajdonságuk sokak számára utánozhatatlannak bizonyult: kivételes labdaérzékük volt…).

Kanyarodjunk vissza a figói gondolathoz, a „hajdan jóval több klasszis volt” megállapításhoz: a portugál világsztár véleményének velejét abban látom, hogy az embereknek sokáig adva volt a felfedezés öröme, ellentétben a mai, egyre jobban hullámzó ingeróceánnal – mire valamire rácsodálkoznánk, már tucatszor megismétlődik vagy újrakezdődik. A digitális információcunami leblokkolja a valódi érdeklődést, és ennek hiányában erősödik az érzés: nincsenek igazi klasszisok.

Lehet aranylabdás Luka Modric, ám amikor a magyarok ellen játszott Európa-bajnoki selejtezőn néztem a mozgását, semmi olyat nem tudtam felfedezni benne, ami jelentősen mértékben hatott volna az érzelmeimre, kezdve az olyan aprósággal, mint hogy egy ilyen, a futballistenek sorába emelt játékos a szabadrúgások előtt picit mindig és ugyanúgy megpöccinti a lasztit cipőorral. A világfutball elüzletiesedését okolom egyébként azért, hogy erősödik a klónfoci, uniformizálódik a játék, mert bármennyire is hangsúlyozzák, hogy a profi labdarúgás üzlet, sőt iparág, hát egy nagy fenét az: nincs az a pénz, amely révén néhány extravagáns ifjú futballtudásban a köpcös (Maradona), a nagyfogú (Ronaldinho), a rosszfiú (Gascoigne) vagy a marcona (Zidane) képességeit megközelítené.

A futballjövő ügyében az egyik meghökkentő, egyben leginkább elgondolkodtató hírt egy furcsa kérdésbe csomagolt válaszból tudhattam meg. Összefutottam ugyanis az egyik tévéműsorokat összeállító cég munkatársával, aki arról faggatott, hogy szerintem a világban manapság milyen televíziós csatornákat alapítanak szakmányszám. Mondtam, hogy minden bizonnyal főzőműsorokra lehet kereslet (mondjuk, mindig csodálkozom azon, vajon mitől izgalmas néhány csillogó bödön, steril fehér fakanál, pengeéles kés, és miért érdemes egy-másfél órán keresztül csak nézni azt, amit inkább kóstolni lenne jó, na de ez az értetlenkedés legyen az én bajom...), illetve még tippeltem az esküvőiruha-próbálgatós félvalóságshow-ra.

Hát nem – érkezett a mosolygós válasz –, a futballközvetítésre specializálódott csatornáké mostanság a terep, s olyan világméretű bumm van, hogy arra se szavak, se számok nincsenek. Látva a beszélgetőtárs arcát, illett volna talán megereszteni egy csodálkozó „hűhát”, de éppen arra gondoltam, mint amire Luís Figo utalt: ezért van az, hogy „mennyiségileg” nő a futball, de kevés az ász.

Lelki füleim persze már hallják, porolhatok én itt az ódivatú történeteket felelevenítő betűkkel, sztárok, klasszisok manapság is léteznek!

Hát persze, tagadhatatlan: vannak mesterei a labdarúgásnak, de néha szeretném, ha nem lennének olyan tökéletesek és olyan könnyen utánozhatók.

Szóval, semmi mást nem tehetek, mint megköszönöm Figónak, hogy elmondta: a pénz nem is tud olyan klasszul futballozni.