A futball dobosai – Smahulya Ádám publicisztikája

Mivel tegyük élvezetesebbé az egyhangú kocogást a futópadon? Kellemes 21. századi dilemma ez, elvégre a mai gépeken rengeteg a választási lehetőség, jobban belegondolva már az a régi tétel sem feltétlen igaz, hogy a televízió előtt nem lehet aktív, sportos életet élni. A minden földi jóval felszerelt modern gépeken töméntelen program közül lehet választani, szinte beleszédül az ember, mire beállítja a megfelelő sebességet, szintemelkedést, és kiválasztja a megfelelő csatornát. Hiába, felgyorsult a világ, futás közben meg aztán végképp. És ha már felgyorsult, éles hajtűkanyarral sportágat is váltanék.

A fentieket ugyanis csak azért említettem, mert a minap épp futás közben néztem meg a népszerű videomegosztón a 2002-es világbajnokság húsz legszebb gólját. És bizony még kocogás közben, ebből az alig több mint tízperces felvételből is villámgyorsan leszűrtem, milyen sokat változott a világ labdarúgása az elmúlt tizenöt-húsz évben.

Persze jöhetnék most a szokásos panelekkel, mint hogy akkor még nem volt VAR, a szurkolók nem az okostelefonjukat nyomkodták a lelátón, de elmélkedhetnék arról is, hogy mintha akkoriban bátrabban vállalkoztak volna a támadók távoli lövésekre. Mégsem ez döbbentett meg a legjobban. Tudom, bizarr, de a legszebb gólokat nézve leginkább a kapusokon akadt meg a szemem. Talán tévedek, de egyből az jutott eszembe, hogy akkoriban mennyivel több volt közöttük a színes, felejthetetlen egyéniség, akinek a gesztusai tényleg egy életre beleégtek az ember agyába. A németeknél Oliver Kahn, a paraguayiaknál a kapus létére 74 meccsen nyolc gólt szerző, szintén nem a hideg vérmérsékletéről elhíresült José Luis Chilavert, az angoloknál a loboncos hajú David Seaman, a törököknél a szeme alá két csíkot festő, inkább harcosra vagy rocksztárra, mintsem futballkapusra emlékeztető Rüstü Recber. A felsorolást hosszasan lehet folytatni, és abban is biztos vagyok, hogy akkoriban tényleg mindenkinek volt kedvenc kapusa. Vajon ez manapság is így van? Visszatérve Kahnra és Chilavertre: lehetett őket szeretni vagy utálni, ám egyikük sem vádolható azzal, hogy szürke iparos lett volna. Amellett, hogy mindent tudtak a szakma rejtelmeiről, bármikor tűzbe mentek a csapatukért. A vörös fejjel üvöltő, a játékvezetővel vitatkozó vagy az ellenfelet megrángató, esetleg fülön csípő német kapus kirohanásairól például több szórakoztató felvétel is található a már említett videomegosztó portálon. A fiatalabbak közül kiről, kikről lehetne ilyen összeállítást készíteni? Akadnak olyanok, akik nagy bravúrokra képesek, olyanok is, akik inkább a bakijaikkal kerülnek a figyelem középpontjába, de az egyéniségükkel nagyon kevesen.

A néhány üdítő kivétel egyike a 41 éves Gianluigi Buffon, ám ő is régi motorosnak számít a szakmában, mellesleg ő is ott volt már a 2002-es vb-n. Bizonyára sokan emlékeznek arra a jelenetre, amikor a világbajnok olasz kapus még a Juventus játékosaként csaknem nekiugrott Michael Oliver játékvezetőnek, amiért az utolsó pillanatban befújt egy tizenegyest a Real Madridnak a Bajnokok Ligája negyeddöntőjében. Tudom, sokaknak nem volt szimpatikus ez a gesztus, másfelől viszont érthető, hogy abban a felfokozott állapotban elszakadt nála a cérna. Nem ez volt az első eset, hogy kiállt a társaiért, márpedig én ezt (is) elvárom a kapusoktól. No meg azt, hogy legyenek kicsit flúgosak, őrültek, lógjanak ki a sorból, ne csak a mezük miatt különbözzenek a mezőnyjátékosoktól.

Zenészkörökben ismert az a népszerű mondás, hogy a dobos már nem a közönség tagja, de még nem is zenész. Remélem, senki sem sértődik meg, de szerintem a kapusok a futballvilág dobosai. Gyakran a háttérbe szorulnak, de nélkülük minden veszve van. Az is jelzésértékű, hogy a legtöbb időt ők töltik el a szurkolótábor előtt, talán ezért is alakítanak ki sokszor az átlagosnál szorosabb kapcsolatot a drukkerekkel.

Ezért nem örülök annak, hogy a kapusokat is gőzerővel próbálják uniformizálni, és mintha arra törekednének, hogy szép lassan, alig észrevehetően belőlük is mezőnyjátékost faragjanak. Azzal az apró különbséggel persze, hogy ők kézzel is hozzáérhetnek a labdához. Egyelőre. Tudom, manapság már sok edző elvárja, hogy a kapus is aktív részese legyen a passzjátéknak, és lábbal se legyen ügyetlen, igaz, néha igencsak szórakoztató helyzeteket szül, amikor egy túlbuzgó kapus nekiáll cselezgetni a tizenhatoson belül – lásd a már említett videomegosztót. Azzal persze nincs gond, ha egy kapus akkor sem esik kétségbe, ha egy fontos szituációban hirtelen pontosan kell passzolnia. A baj azzal van, ha ez fontosabbá válik annál, mint hogy jól védjen és kifogástalanok legyenek a reflexei.

„Számos olyan kapust látunk manapság, akik jobbak társaiknál, mégsem őket vetik be, hanem valaki mást, aki képes három pontos passzt adni… szinte csak olyan kapusokkal találkozunk, akik integrálódtak a csapatjátékba, használják a lábukat, és hátulról támogatják a többieket. Mára odáig fejlődött a kapusok szerepe, amennyire csak lehetséges volt kitágulnia” – mondta nemrég Buffon a Four Four Two kapusokkal foglalkozó számában.

És mégis… Bármennyire technikásak a mai kapusok, nehéz elképzelni, hogy a mai elitből valaki harminc méterről úgy betekerjen egy szabadrúgást a bal felsőbe, mint egykor Chilavert.

De nemcsak ez hiányzik. Kinek jutna eszébe manapság, hogy négy ujjal védjen, mint egykor Grosics Gyula példaképe, Zsák Károly? Vagy melyik kapus venne fel egy kényelmetlen, meleg, szürke mackónadrágot, hogy abban ugráljon a gólvonal előtt? Meggyőződésem, hogy rengeteg magyar srác Király Gábor miatt lett kapus, és bármennyire bizarr, ebben a bravúrjai mellett a személyisége és így közvetetten a védjegyévé váló szürke melegítő is szerepet játszott. Személyesen ismerek olyan családtagot, aki hét-nyolc évesen epekedve várta, hogy a magyar válogatott kapusa aláírja neki a labdáját, karácsonyra meg nem távirányítós autót, legót vagy videojátékot kért, hanem kapuskesztyűt és szürke mackónadrágot. Megkapta, és bár nem lett magyar válogatott, azóta is aktívan sportol, és azt hiszem, elsősorban ez a fontos. De az analógiát folytatva azt a kérdést is feltehetném, vajon manapság melyik kapustól várhatnánk el, hogy René Higuíta skorpiórúgásához hasonló mozdulattal próbáljon meg védeni egy meccsen? Vele egyébként néhány évvel ezelőtt volt szerencsém interjút készíteni, igaz, a beszélgetés a tervezettnél rövidebbre sikerült, ugyanis hirtelen el kellett rohannia, és váratlanul lerakta a telefont. Meg sem lepődtem, elvégre a börtönt is megjáró, Pablo Escobart közelről ismerő kolumbiai tényleg nem hétköznapi figura, meg hát mégiscsak kapus volt.

A maiak viszont kis túlzással olyanok, mintha egymás klónjai lennének. Sokszor még a frizurájuk is teljesen ugyanolyan, szinte alig lehet őket megkülönböztetni egymástól, vérbeli egyéniségek alig akadnak közöttük. Persze időnként így is címlapra kerülnek, a világ legdrágább kapusa, Kepa Arrizabalaga például nemrég azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy az edzője utasítására fittyet hányva nem volt hajlandó lemenni a pályáról. Gyanítom, Kahnnak, Buffonnak vagy Király Gábornak még fénykorában sem jutott volna eszébe ilyesmi. Persze ők sem voltak szentek, de bármit tettek, szinte mindig a csapat érdekeit tartották szem előtt.

Félreértés ne essék, ma is akadnak kiváló fiatal kapusok, csak néhány kivételtől eltekintve hiányzik belőlük a már említett flúgosság, a jó értelemben vett csibészség. De az is lehet, hogy megvan bennük, és ők is simán felhúznák a szürke mackónadrágot, csak manapság az edzőik csírájukban elfojtják az ehhez hasonló ötleteiket.

Bármi is az igazság, az a baj ezzel, hogy feje tetejére állt a világ. Miközben a videojátékokban majdhogynem a valóságot meghazudtoló élményt tud nyújtani egy futballmeccs, szép lassan olyanok lesznek a valódi mérkőzések, mint egy húsz évvel ezelőtti videojátékban. Mindenki egyforma, ugyanúgy néz ki, és többé-kevésbé ugyanazt tudja.