Álomcsapatok – Csinta Samu publicisztikája

Neuer (német) – Ivanovics (szerb-montenegrói, majd csak szerb), Hummels (német), Nesta (olasz), Chiellini (olasz) – Lampard (angol), Pirlo (olasz), Xavi (spanyol), Özil (német) – Totti (olasz), Raúl (spanyol). Mi tagadás, remek kis csapat, egy azok közül, amelyek szavatossági ideje végtelen, hiszen a hasonló formációk összeállításánál a kétségbevonhatatlan produkció mellett az emberi szubjektivitás is megkerülhetetlen „válogatási” elv. Biztosan akadna egy majdnem hasonlóan megkérdőjelezhetetlen másik tizenegy, de hát igazából nincs is jelentősége, játék az egész, egy kis csörte az emlékezettel, a „már akkor megmondtam” típusú szakértésekkel. A fenti nevek mindenképpen önmagukért beszélnek, legfeljebb az üthet szöget a fejekbe, vajon milyen szempontok szerint kerültek egy kalapba az idősíkokat tekintve néhány esetben csak érintőlegesen találkozó futballóriások.

Elárulom: az összeállítás az UEFA „gyűjtése”, ez az 1978 óta zajló U21-es labdarúgó Európa-bajnokság eddigi álomcsapata. Az egésznek az kölcsönöz pluszaktualitást, hogy e sorok írásakor már tudni, megismétlődik a két évvel ezelőtti német–spanyol döntő, mint ahogy az is, hogy az elődöntőbe jutással már biztos olimpiai résztvevő Spanyolország, Franciaország, Románia és Németország válogatottja. Hogy az álomcsapat összetétele „szenved-e” módosításokat, egyelőre nem tudni, mindenesetre roppant nehéz lesz beférni, hiszen csupa olyan futballistáról van szó, akinek a tehetségét, értékállóságát ezerszeresen is visszaigazolta az idő. Kivétel nélkül bámulatos pályát futottak be, az egyaránt BL-győztes Ivanovicsot, Lampardot és Raúlt leszámítva felnőtt világ- vagy Európa-bajnokságot is nyertek. Az idei, utolsó aktusához érkező kontinensbajnokság legjobbjai viszont egyelőre nem haladják meg a nagy ígéretek státuszát, szóval bizonyára várnunk kell még egy ideig a „cserékkel”.

Talán furcsa, de még azt sem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy a maiaknak könnyű, hiszen szerte a világban látják őket, rajtuk a közvélemény szeme, mozdulni sem tudnak anélkül, hogy ne értesüljünk róla szinte azonnal. Harmincnégy ország különböző tv-állomásai sugározták az Eb meccseit, ami ahhoz képest felfoghatatlan előrelépés, hogy az 1984-es magyar U18-as válogatott szovjetunióbeli bravúrsorozatának a házigazdák elleni moszkvai döntőig kellett eljutnia, míg az esemény kilépett a mínuszos hírek közül, majd a rádió a finálé élő közvetítése mellett döntött.

Ezzel együtt máig követhetetlen a korosztályos versenyek megfelelő tálalásának logikája. Összességében még mindig kijelenthető, hogy az ifiknek, utánpótláskorúaknak triplán kell bizonyítaniuk, hogy érettek a képernyőre, a hírek élvonalába kerülésre. Valahogy e tekintetben még mindig a szlogenek szintjén ragadnak meg azok a kijelentések, amelyek szerint a fiatalok jelentik a jövőt, ők egy-egy sportág új alapokra helyezésének főszereplői – márpedig egy-egy sportszakmai kudarc, téves stratégia után az utóbbi kínálja a legmegbízhatóbb menekülési útvonalat.

A jelenség megítélésének két véglet közötti vergődése annak a szemléletcsatának az eldöntetlenségére is visszavezethető, amely nagyjából arról szól, mi az utánpótlásképzés elsődleges célja: a majdani felnőttsportsikerekre „gyúró”, a korosztályos sikereket korántsem prioritásként kezelő fiatalok nevelése, vagy kíméletlenül learatni az időközben kínálkozó babérokat is? Az előbbi álláspont egyszerre nehezen képviselhető, illetve védhető, a másik mellett viszont hadd idézzem fel női junior kézilabdázóink tavalyi világbajnoki címét, amelytől nemcsak megőrült az ország, hanem azóta is a közérdeklődés fókuszában tartja a magyar kézilabdázás aranyfényű jövőjének ígéretét megfogalmazókat.

Maradjunk azonban a futball környékén, részben azért, mert bizonyos szint fölött mégiscsak az a legnézettebb sportág, no meg azért is, mert jelen eszmefuttatást a két kora nyári utánpótlás-világverseny, az U20-as világ-, illetve az U21-es Európa-bajnokság ösztönözte. Ezen belül meg az: mi tesz elsősorban képessé egy generációt kivételes teljesítményre?

Leginkább az U20-as vb meglepetésgyőztese, Ukrajna sikerét nem értjük. A keleti szomszéd egy ideje finoman szólva sem – saját korlátai és önhibáján kívül egyaránt – a nyugodt, tervezett építkezés korát éli, ami nem zárja ki a futballsikerek importálását, a fiatalok nevelését azonban igencsak problémássá teheti. Hogy a Sahtar Doneck vagy a Dinamo Kijev szinte minden évben eljut valamelyik európai kupasorozat egyenes kieséses szakaszáig, eddig kizárólag a kőgazdag ukrán klubtulajdonosok vagy üzleti körök hobbijának vagy befektetési számításainak tudtuk be. A válogatott korábbi hullámzó szereplése egyszerre érvelt amellett, hogy a brazil és egyéb légiósok mellett megfelelő képzést kaptak a szóhoz jutó ukrán játékosok, illetve hogy azért nincs igazán jó válogatottjuk, mert a brazil és egyéb légiósok mellett alig jut szóhoz kulcsfontosságú poszton ukrán futballista. Azt is inkább az ukrán pénzügyi potenciállal magyaráztuk, hogy az országnak az elmúlt években felnőtt kontinensbajnokság és Bajnokok Ligája-finálé rendezés is jutott. De honnan kerül elő az ezer problémával küszködő országból egy vb-aranyig menetelő U20-as csapat? Hagyomány, munka, szerencse mind jótékonyan segíthetnek ebben, de a kérdésre nem adnak érdemi választ.

Mint ahogy arra sincs veretesebb érvrendszer, honnan és miből állt össze a jelenlegi román „aranygeneráció”, amely az U21-es Eb halálcsoportjában kivéreztette Horvátország és Anglia csapatát, a 0–0-s döntetlen ellenére jobbnak bizonyult a francia válogatottnál, az elődöntő félidejében pedig megérdemelten vezetett a német válogatott ellen? Olyan keret, amelynek jó néhány tagjáról másfél éve csak a bennfentesek tudták, hol is játszanak momentán, tekintve, hogy egyre többen keresgélnek fejlődési lehetőség után nyugat-európai kluboknál, ez a gyakorlat pedig egyáltalán nem a romániai utánpótlásképzés hatékonysága mellett tanúskodik. Maguk a románok is keresgélik a magyarázatot, egyelőre szívesebben hivatkoznak a Gheorghe Hagi által meghonosított, néhány éve immár a román első liga élcsapatai közé izmosodó Viitorul révén felnőttkori finalitást is elérő akadémiai képzésre. A hivatalos kurzus meg inkább a szövetség ama szabálymódosítására hivatkozik, amely az élvonalbeli csapatok esetében is kötelezővé tette egy U21-es játékos szerepeltetését, a következő bajnokságtól pedig immár kettőre növeli ezt a számot. Az olaszországi bravúr most ezt az álláspontot is erősíteni tetszik.

Nyilván a sikereket kell a legkevésbé megmagyarázni, azt meg végképp nem, hogy a fiatalok sikere esetenként miért gerjeszt elképesztő érzelmi szurkolói azonosulást. Az 1984-es moszkvai hősöknek ugyan csak a döntőre jutott ki a néhai Molnár Dániel elcsukló hangú rádióközvetítéséből, de a már említett tavalyi kézilabda-vb már szép nézettségi számokat is hozott a közszolgálati sportcsatornának. A Hagi-utód ifjabb Hagi vezette román csapatnak már a helyszínen is tízezrek drukkoltak a csaknem hárommilliós olaszországi román vendégmunkás-kolóniából. A fiatalok hihetetlen érzelmi viharokat képesek kelteni, és nem csak akkor, ha éppen a világ teteje felé közelítenek. Egyszerűen azért, mert ők jelentik a jövőt, amelyet szüleik, nagyszüleik már csak általuk képesek megtölteni saját megspórolt, eltékozolt vagy csak egyszerűen „benn ragadt” értékeikkel, álmaikkal. Így talán már értik, miért nehezményezte Sylvain Ripoll francia szövetségi edző, hogy a csoportkörben csak két újság érdeklődött Dembélé, Thuram vagy Konaté szereplése iránt.