Nagy és kiskirályok – Ballai Attila publicisztikája

Franciaországi felolvasó körútján egyszer megkérdezték Lev Tolsztojt, hogyan jellemezné röviden Oroszországot, mire ő így válaszolt: „Röviden? Lopnak.” Ha nekem kellene hasonló szűkszavúsággal minősítenem a nemzetközi futballvezérkar némely tagját, kevésbé merészen fogalmaznék, legfeljebb ennyire vállalkoznék: gondosan ügyelnek arra, hogy hivatali idejük alatt anyagi helyzetük ne rendüljön meg.

Csakhogy nem ennyire egyszerű és fekete-fehér ez az egész. Bevezetésként szögezzük le, az elmúlt hét aktuális hírén – Michel Platini átmeneti őrizetbe vételén – túl semmi okunk arra, hogy a labdarúgásra szűkítsük le témánkat, hiszen itthon is láttunk már számos csődbe ment klubot, miközben földönfutóvá váló klubelnököt egyet sem, és a különféle nemzetközi sportszövetségek élén is csoda dolgok történtek, történnek.

A talán legszélsőségesebb, ezért leggyakrabban idézett példa Anwar Chowdhryé, aki húszéves regnálása során úgy kiütötte az amatőr ökölvívást, hogy máig nem tért igazán eszméletre. A világszövetség 1986–2006 közötti pakisztáni elnöke középkori kiskirályként irányította-sanyargatta-szipolyozta a bokszot, alattvalói aktív, elvtelen és szolgai közreműködésével egészen torz rendszert épített ki, amelyben minden fontosabbá vált az alaptevékenységnél, a bunyónál. Miután 2006-ban nagy nehezen sikerült megbuktatni, ellenfelei ugyancsak középkori logikával legszívesebben nyílt színen kivégezték volna, de a harmadik évezredben ezt nem tehették meg, ezért „csak” örökre eltiltották mindenféle, a sportágban viselhető tisztségtől. Hogy milyen indokkal? Tulajdonképpen mondani sem kellett semmit, sikkasztás volt a vád.

Ezzel el is érkeztünk témánk egyik alapkérdéséhez: a nemzetközi sportelit mai normái mit tekintenek sikkasztásnak? Hol a határ, és mennyire éles a korrupció és a lobbitevékenység között? Ha erre válaszolunk, azt is pontosabban, méltányosabban ítélhetjük meg, mi róható fel Platininek, Blatternek, Beckenbauernek.

Hajdan sokkal egyszerűbb lehetett a felelet, mert a sportvezető nagyjából akkor nyúlt pénzhez, amikor adott. A sajátjából. Önzetlenül. A klasszikus mecénások nemhogy anyagi ellenszolgáltatást, hasznot nem vártak, ellenkezőleg: művészeket, bajnokokat, rendkívüli képességekkel megáldott, de a hétköznapi életben nem túl jártas alkotó személyiségeket karoltak fel. Ám onnantól, hogy a professzionális versenysport roppant jövedelmező iparággá nőtt, az ő koruk lejárt. Mint ahogyan az idealistáké, a tudomány világából érkezett, irodalmár, pedagógus, filológus típusú vezetőké is. A sport ma már üzlet, és sikeres működtetéséhez más típusú, másként szocializálódott emberek szükségesek. Akiknek egészen más a viszonyuk a pénzhez. Akik nagyban játszanak.

Félreértés ne essék: nem pusztán alávaló, gátlástalan, romlott lelkű bűnözők ők. Talán egyetérthetünk abban, hogy Platini, Beckenbauer és Blatter semmiképpen sem az. Egy-egy névtelen, ezért semmit sem kockáztató, valamely hűbéri láncon – mondjuk a fentebb már említett Chowdhryén – felkapaszkodott vazallus inkább; ez a típus tudja, hogy csupán néhány jó éve lehet, ezalatt kell megszednie magát, így minden morzsát besöpör. Egészen más előélettel és műfajban, de Maradona sem lepne meg túlságosan, ha azt hallanám róla, hogy egy páratlan aromájú szivarért vagy két „kabátgombért” mindenét odadobta.

De Platini vagy Beckenbauer nem ilyen. Őket egészen más nagyságrendű és színvonalú hatások, kísértések érték. Annyira elszakadtak a hétköznapi léttől, annak gondjaitól, normáitól, hogy adott esetben feltehetően fel sem mérték, mire mondanak igent, mihez asszisztálnak. Ez persze nem mentési kísérlet, legfeljebb részmagyarázat. A játékosként és szakvezetőként is világbajnok „Császárt” a 2006-os németországi vb-szervezése kapcsán azzal vádolták meg, hogy 6.7 millió eurót különített el a büdzséből saját céljaira. Vegyünk egy német melóst, aki havi két és fél ezer eurót keres, azaz évente harmincezret! Nem is rossz. Ebben az ütemben száz év alatt összejön hárommillió, kétszáz alatt hat, és már nincs is olyan beláthatatlan messzeségben Beckenbauer egyszeri 6.7 milliója.

Ezért más világ a kettő. A nemzetközi sportdiplomácia, a futballvilág csúcsáról nem is érzékelhető a pénz. Nemcsak a hétköznapi léptéke, hanem az alapfunkciója sem. Mármint hogy általános fizetőeszköz. Hiszen a FIFA- vagy a NOB-vezérkar tagjainak, bármerre járnak, fizetik az utaztatását, luxus elszállásolását, ellátását, szabadidős programjait, ha véletlenül magánemberként autót vezetnek, az sem a sajátjuk, céges kártyára tankolnak – és így tovább. Mivel mindezt folyamatosan és felső korlát nélkül kapják, természetes módon nem is gondolati, hanem zsigeri síkon alakul ki bennük a meggyőződés, hogy ez jár.

Ezért aztán jól és jogosan hangzik, de Platini szemszögéből eleve téves a kérdésfeltevés, hogy miért kellett ez az egész neki? A háromszoros aranylabdásnak, az UEFA, az európai labdarúgás első emberének? Például az a kétmillió svájci frank, amelyet Sepp Blatter, a FIFA akkori elnöke utalt át még 2011-ben, és amelynek ellenértékeként nem tudott felmutatni semmiféle érdemi munkavégzést. Az ügyben 2015-ben kirobbantott botrány először sodorta el őt – nyolc évre eltiltották mindennemű labdarúgással kapcsolatos tevékenységtől, majd a szankciót négy esztendőre mérsékelték –, és reakcióiból ítélve már akkor sem igen értette, mi a gond. Hiszen csak azt tette, mint körülötte a többiek, akikkel együtt virágoztatta fel a futballt.

Mint ahogyan a legvadabb kannibál törzs egyetlen fiában sem vetődött fel soha, hogy éppenséggel valami iszonyatos istentelenséget, embertelenséget művel, amikor a tegnap legyőzött ellenség puhára főzött lapockájáról szopogatja le a húst.

Írásunk hőseit is bizonyára észrevétlenül fonja be saját mikrokörnyezetük. Nem az történik, hogy egy zivataros éjszakán azzal hívja fel őket titkos mobiljukon egy rekedtes, érezhető „maffiaakcentussal” beszélő hang: két óra múlva legyél ott az erdei tisztáson, és szigorúan egyedül gyere, mert az évszázad legalávalóbb gaztettét egyeztetjük, és rád főkolomposi minőségben számítunk.

Ugyan, éppen ellenkezőleg. Kifogástalan eleganciájú és modorú úriemberek fényűző fogadások forgatagában vagy luxus lakosztályok tárgyalójában rendre jót, üdvöset cselekszenek. Melléküzemágban maguknak is.

Aki ad, még csak olyan bárdolatlan egyszerűségre sem kényszerül, mint A tanúban Virág elvtárs, amikor azt mondja: „Tudja, Pelikán elvtárs, egyszer majd kérni fogunk magától valamit.” Ami magától értetődik, arról úriember feleslegesen nem fecseg.

Platinit a múlt héten a 2022-es – Katarnak ítélt – vb helyszínválasztása során felvetődő korrupció és vesztegetés gyanúja miatt hallgatták ki, pedig ő egy korábbi interjúban valószínűleg minden lényeges elemről számot adott már: bár addig az Egyesült Államok rendezését támogatta, 2010-ben elköltött egy munkaebédet Nicolas Sarkozy francia köztársasági elnökkel és Tamim al-Thani katari trónörökössel, és ez megváltoztatta a véleményét. Valamivel később részben az ő közbenjárásával került katari többségi tulajdonba a Paris Saint-Germain futballklub, majd Platini fia egy katari sportszergyártó cég ügyvezetőjévé emelkedett.

Hol itt a hiba? A futball újabb területet hódít meg, ráadásul mindenki jól jár. Bizonyára Ahmad Ahmad, a nemzetközi szövetség alvezére, az afrikai konföderáció elnöke sem értette két hete, miért hallgatják ki, miért „packáznak” vele. Egyetlen nappal azután, hogy patrónusa, Gianni Infantino FIFA-elnök büszkén szögezte le: megszűnt a szervezetnél a krízis, már senki sem beszél botrányokról és korrupcióról.
Ismétlem, értelmezés, világlátás, belső és külső norma kérdése is, mit minek tekintünk. Vajda János költő a maga korában nyilván tiszta szívvel tanácsolta: „Ne add magad egy világért, / S többet érsz, mint egy világ.”

A vers címe: Gyermekleányok emlékkönyvébe. Mi most más érában, másoknak, másokról és máshová írtunk.