A futball szeretetközössége – Csinta Samu publicisztikája

Valós, engem is gyomrozó válságot jelenített meg nemrég Ballai Attila ezeken a hasábokon a futballközvetítések dömpingje révén eltompuló érzékeinkről, a sportnak a tömegtermelés következményeként törvényszerűen ritkuló művészeiről. Sohasem gondoltunk volna a világ és önmagunk ilyetén, korábban elképzelhetetlen méretű megváltozására, már csak azért sem, mert úgy képzeltük, a labdarúgás semmilyen körülmények között meg nem csalható szerelem. Az életünket körbeindázó körülményegyüttes aztán egyre többször jelentett áthághatatlannak ítélt akadályt vagy elfogadható alibit érdeklődésünk csökkenésének igazolására. Így megy ez Budapesttől Csíkszeredáig, Dunaszerdahelytől Szabadkáig, amióta a térség valamennyi országában megszámlálhatatlan sporttévécsatorna ontja az eseményeket élőben, csúsztatva, felvételről vagy összefoglalóként.

Kíváncsi lettem azonban, vajon a miénkhez hasonló módon kopott-e meg azon ezrek focihűsége, akik harminc-negyven évvel ezelőtt gyakorlatilag mindent – értsd: pénzt, időt, benzint, esetenként személyes szabadságot – feláldozva igyekeztek hódolni a sport, mindenekelőtt a futballközvetítések iránti szenvedélyüknek. Érdeklődésem feltámadásának apropójaként egy nemrégiben Kolozsváron megjelent könyv szolgál. Péter László szociológus Szabadság a hegyen című, társadalom-tudományi igényű és merítésű kötete ugyanis olyan korábbi erdélyi jelenséget idéz meg, amely sokkal több volt egyszerű hobbinál. Nevezhetjük nyugodtan egyfajta politikaérzékenységi-mozgalmi képzésnek, amelynek lenyomata bizonyíthatatlanul ugyan, de egészen biztosan ott volt az idén harmincadik évfordulójához érkező romániai véres rendszerváltáson.

A sor legelejét a hetvenes évek derekára teszik, de tömegjelenséggé jóval később, az 1982-es spanyol vb idején vált. Akkor, amikor a román válogatott selejtezőbeli kudarca nyomán a pénzügyi függetlenedési háborút meghirdető Ceausescu érdektelenné nyilvánította a világbajnokságot. Ha valakiben felvetődne a fogós kérdés, hogy az 1978-as argentínai, a román válogatott szereplésétől ugyancsak mentes torna miért került mégis a román televízió képernyőjére, nos, erre az a magyarázat, hogy a románok az utolsó percig versenyben voltak a kijutásért, ezért aztán Románia is kifizette a közvetítési jogdíjat.

Spanyolországra viszont megoldást kellett találniuk a magyar válogatott nemzetközi szerepléséhez mindig érzékenyen viszonyuló erdélyi futballrajongóknak. Már korábban is létezett egy, a magyar nyelvű közvetítéseket előnyben részesítő réteg, amely a Magyar Rádió hangja mellett követte figyelemmel a román tévéközvetítéseket. Ám mivel a magyar érdekeltségű sportesemények sosem tartoztak a román programalkotók prioritásai közé, korán összeálltak baráti társaságok, amelyek a Királyhágó környékén megtalálták és befogták az átszivárgó magyar tv-jeleket. Ezt a tudást fejlesztette aztán tovább az új kihívás, alakultak ki hamarosan „tévés” hegyoldalak a Nyugati Érchegységben, Hargitafürdőn, a Gyergyói medencében, Háromszéken pedig az orosz és bolgár adók befogása vált sokak életcéljává. Segítségükre érkeztek a környező országok műszaki fejlesztései, a nyugati országrészben a debreceni adótorony üzembe helyezése, keleten a chisinaui, délen pedig a ruszei relé felállítása, amely ellen – lévén csupa baráti ország – nem lehetett hivatalos ellenvetése a román vezetőségnek. Tevőleges talán, de külön zavaróállomások építése azért még így sem tetszett jó ötletnek.

Megindult hát az áradat, a havi húszliteres benzinkvóta rendszeresen a közös meccsnézések oltárán párolgott el, több száz kilométeres kiszállások éjjel-nappal, esőben-hóban, munkahelyi vagy családi rosszallásokkal is dacolva. Néhány órára furcsa antennák emelkedtek az ég felé, amelyeket nemcsak a tapasztalat csiszolt egyre hatékonyabbakká, hanem a kor kitermelte furcsa szolidaritás is. Az 1986-os mexikói világbajnokság előtt például a rádióamatőrök lapjában két cikk is megjelent, amelyek tervrajzokkal megerősített segítséget nyújtottak a tévés adótornyok által kibocsátott középtávú jelek befogására alkalmas antennák összeállításához. Az időzítés aligha tekinthető véletlenszerűnek, a „merénylet” mindenesetre átment a műszaki lapokat sem kímélő cenzúrán.

Ennyi ember persze nem „settenkedhetett” nesztelenül, mint Rejtő örökbecsű Elátkozott partjának ama százada, Ceausescu titkosrendőrségének emberei is ott meresztették szemüket a tömegben a személyautók tetejére szerelt kis képernyős tv-készülékek bolhás képei felé. Mindezt dokumentumok is bizonyítják, a levéltárakból aprólékos térképek is előkerültek, amelyek a mai GPS-ek pontosságával ábrázolták a futballőrült emberáradat mozgását. Tömeges megtorlásokra azonban nem került sor, legfeljebb néhány olyan személyt emelhettek ki utólag, akikben az egyértelműen irredentának titulált meccsnézési akciók során túlcsordult a magyar válogatott iránti ragaszkodás. A dolog szépséghibája – és bizonyos mértékig talán mentőeleme is – az volt, hogy nemcsak az Erdély elszakítására felesküdött magyarok jártak meccset nézni, hanem román emberek is szép számmal, akik egyszerűen csak nem akartak lemaradni a soros világbajnokság élményéről. És akiknek ugyanúgy járt a kézről kézre adott pálinkásüveg tartalmából, és ugyanolyan készségesen fogadták be őket szükség esetén a sajátos tv-turizmus útvonalán élők.

A totalitarizmusról szóló szakirodalom szerint a diktatúrák atomizálják az embereket, akik a leépülő bizalom körülményei között egyre kevésbé akarnak együttműködni, hiszen okkal félnek a megtorlástól. A futball iránti olthatatlan érdeklődés azonban még a végletekig szétvert romániai társadalomban is képes volt felszínre hozni nem sejtett tartalékokat, mobilizálni az embereket, hogy a diktatúra szempontjaival is dacolva megszervezzék ezeket a közösségi együttléteket.

A jelenség hatalom általi tolerálása pedig – ma már talán kijelenthető – sokkal inkább árulkodott tétovaságról, mint az egyre fokozódó feszültség gőzének tudatos kiengedéséről. De mit is kezdhetett volna például azzal a harmincezres tömeggel, amelynek tagjai a teljes információblokád ellenére 1986. május 8-ának hajnalán a bukaresti reptéren várták az előző este a Bajnokcsapatok Európa-kupájának döntőjében győztes, a meccs után azonnal hazaparancsolt Steaua csapatát?! Hiszen ekkora sokadalomban bármikor felhangozhatnak rendszerellenes szlogenek – egyes források szerint fel is hangzottak... –, '89 decembere óta immár szemléletes példa is van az esetleges végkimenetelről.

A futballal egyetlen modern kori diktatúra sem mert nyíltan szembemenni. Holott sokszor bebizonyosodott már a labdarúgás rendkívül fontos társadalomszervező ereje, amelyet az akadémiai szféra ugyan hajlamos folyamatosan lebecsülni, de ettől még változatlanul létező. A Péter László könyvében immár szociológiai szempontból is dokumentált hegyi meccsnézések olyan szeretetközösségeket hoztak létre, amelyeknek tagjai ma is párás szemmel emlékeznek a hősi esztendőkre. Akár az idő által valószínűtlenné szépített katonaélményekre.

Napjaink sporttelevíziós kínálata ezek ellen hajt végre egyfajta szőnyegbombázást. Persze, furcsa lenne a jelen bősége miatt rinyálni, de a sportélménynek ma már esélye sincs, hogy patina rakodjon rá. Hatalmas gólok és észbontó bírói hibák olvadnak össze valami megfoghatatlan masszává, amelyből leginkább már csak a helyszínen tapasztalt élményeket vagyunk képesek pontosan kiválogatni. Vagy a fentiekhez hasonló daliás történeteket.

Hiába, az élet megszokhatatlan.