Zsibvásár – Smahulya Ádám publicisztikája

A csalódott férj négyévnyi boldog házasság után váratlanul, minden előzmény nélkül otthagyja a feleségét, lelép egy másik nőért, majd próbál mindent elperelni az asszonytól. Két évvel később belátja, hogy rosszul döntött, megpróbálja visszakönyörögni magát a volt feleséghez, de titokban azért annak mostohatestvérével is kavar, hátha valamelyikük visszafogadja. Ez nem valami ócska szappanopera vagy béna vicc részlete, hanem a Neymar-ügy a hétköznapi életbe átültetve – már amennyire hétköznapinak tekinthető a vázolt helyzet.

Mert nagyon úgy tetszik, hogy manapság három dolog biztos: az adó, a halál, és az, hogy a nyári átigazolási időszakban Neymar klubváltása lesz a slágertéma. Két évvel ezelőtt elképzelhetetlennek tűnt, hogy a brazil cselgép otthagyja az FC Barcelonát, sokan az utolsó pillanatig kacsának tartották az egészet, mégis aláírt a Paris Saint-Germainhez, a klub pedig az érte kifizetett 222 millió euróért cserébe nyilván nem azt várta, hogy két év múlva minden lehetséges úton megpróbál majd menekülni Párizsból. Mégis így történt, de ne szaladjunk ennyire előre. Meggyőződésem, hogy 2017. augusztus 3-i klubváltása több szempontból is mérföldkőnek tekinthető a sportág történetében, azóta is megállíthatatlannak tűnő lavinát indított el.

Százmillió euró alatt immár esélytelen minőségi, nemzetközi szinten tapasztalt játékost igazolni, de a legnagyobb tehetségeket sem lehet ennél olcsóbban megszerezni, amivel a menedzserek és a tehetségeket jó érzékkel felkutató klubok jártak a legjobban. Az pedig már a sors fintora, hogy alig néhány évvel a pénzügyi fair play bevezetése után harapóztak el ennyire az árak.

Ezen a nyáron a kétségkívül nagy jövő előtt álló, 19 éves Joao Félixért 126 millió eurót fizetett az Atlético Madrid, és a legijesztőbb az egészben, hogy ezen már senki sem lepődik meg. Az emberek elolvassák a hírt a telefonjukon, majd görgetnek tovább, ugranak vissza valamelyik közösségi oldalra – mintha semmi meglepő nem történt volna. Igaz, talán egyfajta védekező mechanizmusként inkább bele sem gondolunk, mekkora összegek cserélnek gazdát, pedig ahogy arra a BBC egykor felhívta a figyelmet – a Neymarért fizetett 222 millióból három (!) Boeing 737-es utasszállítót lehetett volna vásárolni.

Visszatérve Joao Félixre: néhány évvel ezelőtt jó, ha feleannyit adtak egy tehetséges fiatalért, tíz-tizenöt esztendővel ezelőtt pedig a töredékét. Anthony Martialt 2015-ben 50 millióért vette meg a Manchester United, Paulo Dybaláért ugyanabban az évben 32 milliót fizetett a Juventus, az akkor tizennyolc éves Cristiano Ronaldót pedig manapság bagónak számító 17.5 millió euróért szerezte meg 2003-ban az MU.

Ez persze nem újdonság, a folyamat már Neymar klubváltása előtt elkezdődött, tetszik vagy sem, a futballista áru, ára is nőtt, ettől még egy látványos csel, sorsdöntő gól vagy védés ugyanakkora eufóriát vált ki, mint húsz, harminc vagy ötven évvel ezelőtt.

Mindazonáltal Neymar Párizsba költözésével tényleg megváltozott valami, azóta ugyanis nincs olyan átigazolási pletyka, amelyre nevetve legyintenénk. Minden elképzelhető, sőt, annak az ellenkezője is, s ezt a jelenlegi átigazolási időszak kiválóan illusztrálja.

A legbugyutább dél-amerikai szappanoperában sincs annyi abszurd fordulat, mint amennyivel ezen a nyáron szembesülhetünk, még csaknem három hét van a piac zárásáig, de már kijelenthető: a 2019-es minden idők legbizarrabb nyara.

A Neymar-sztorit nem is ragoznám túl, egyébként is könnyű elveszni a részletekben. Rosszul érzi magát Párizsban, ezért visszatérne Spanyolországba, lehetőleg Barcelonába, de az sem baj, ha a Real Madridban köt ki, csak a PSG-től menekülhessen. A katalánoknál a korábbi társak tárt karokkal várják, a vezetőségben azonban nagy feszültséget és ellentétet szült, hogy visszafogadják-e a klubot korábban elhagyó és beperelő támadót, de a szurkolók fogadtatása is erősen kérdéses. Kicsit olyan az egész, mintha Lewis Hamilton közölné a Mercedes vezetőségével, hogy inkább átül a Ferrariba, csapot-papot otthagyna, beperelné egykori munkaadóját, majd egy-két sikertelen év után gondolna egyet, és visszakönyörögné magát a német istállóhoz, de közben amolyan biztonsági megoldásként fű alatt tárgyalna a Red Bull-lal és a McLarennel is. A német autóba viszont semmiképp sem ülne vissza, s amíg a többiek tesztelik az új kocsit, ő inkább utazgatna a világban.

Az imént szappanoperát emlegettem, de az egész történet inkább egy borzalmasan giccses tragikomédiára hajaz. Mondjuk, az is kabaréba illő, ahogyan a Real Madrid látványosan próbál szabadulni a sérülékeny, állítólag beilleszkedési problémákkal küzdő Gareth Bale-től. Mintha azzal a dumával árulnám az autómat, hogy gyakran lerobban, sosem szerettem igazán, mindegy ki, csak vigye el, de azért fizessen érte minél többet, mert amúgy nem is olyan rossz járgány.

De Gianluigi Buffon visszatérése is megér egy misét. A világbajnok olasz kapus tavaly nyáron szívszorító üzenetben búcsúzott el a Juventustól és az őt szó szerint megsirató torinói szurkolóktól, majd egy év után visszatért a PSG-től. Persze ha a rockzenekaroknak lehet négy-öt búcsúturnéjuk, akkor a futballban miért ne történhetne hasonló? Az, hogy néhány hónapja vagy éve ki mit mondott, lényegtelen, pedig a szurkolók titkon még mindig szeretnének hinni benne, hogy a játékosnak is annyit jelent az adott címer és mez, mint nekik.

Az Atlético drukkerei is bedőltek Antoine Griezmann drámai előadásának, amely már eleve abszurd volt. Miért kell egyórás dokumentumfilm ahhoz, hogy valaki bejelentse, mennyire szereti a klubját, s ezért ellenállt a rivális csábításának? A francia csatár egy évvel a lélekbe markoló hűségesküje után mégis beadta a derekát a Barcelonának, de persze azt azért megvárták a katalánok, hogy 200-ról 120 millióra csökkenjen a kivásárlási ára.

Az átigazolási pletykákkal kapcsolatban általában két tábort lehet megkülönböztetni: a túl lelkes drukkereket, akik mindent elhisznek, és a szkeptikusokat, akik a hivatalos bejelentésig mindenre legyintenek. Csakhogy eljutottunk oda, hogy teljesen elmosódtak a határok. Lionel Messi aligha igazol a Real Madridhoz, de ezt leszámítva kis túlzással tényleg bármi megtörténhet. Félreértés ne essék, korábban is voltak sokkoló váltások, csakhogy míg régebben négy-öt évente akadt egy ilyen (lásd: Figo szerződése a Barcelonából a Real Madridba), most egy nyárra jut két-három. Mintha a klubok is versengenének egymással, hogy melyikük tud nagyobbat, meglepőbbet villantani, akárcsak valami ócska zsibvásáron. Nehéz megmondani, mi vethet véget a folyamatnak. Azonban egyre nyilvánvalóbb: az utóbbi évek legtöbb „sztárigazolása” utólag inkább tekinthető elhamarkodott pénzszórásnak, mintsem jól átgondolt, sikeres manővernek, és ezt talán előbb-utóbb a klubvezetők is belátják. Az is felvet néhány kérdést, hogy vajon mennyit ér manapság egy megállapodás a futball világában. Mert elméletileg megtehetné a PSG, hogy nem engedi el Neymart, de azzal hosszú távon sem ő, sem a játékos nem járna jól, a presztízsveszteség pedig így is, úgy is elkerülhetetlen.

„Igen, láttam Párizst is; mindegyikből kapott valamit; káosz az, sűrű rengeteg, ahol minden egyes ember csak az élvezetét keresi, s ahol senki se találja, legalábbis én így láttam” – írta Voltaire, és Neymar alighanem maximálisan egyetért vele. A baj csak az, hogy nem csak Párizsban, lassan a szintén kaotikus átigazolási időszakban sem maradt semmi élvezet, inkább kínos az egész.

Szerencsére a lényeg azért még mindig a pályán zajlik.