„Én megmondtam…!” – N. Pál József publicisztikája

A sportot, e – hitem szerint – Istentől való, ám kezdetektől a sátán szándékától fenyegetett, azzal is hadakozó csodát szőröstül-bőröstül szeretem, minden szférája – a története is, sőt az igazán! – fogva tart, néhány jelensége akad csupán, amellyel megbékélni nem tudok, ha lehagyhatatlan az egészről, akkor sem! Ez pedig az érzelmeknek az a – verbálisan, sokszor tettlegesen is megnyilvánuló – radikalizmusa, ami a mámor-hisztéria dimenziót – nemegyszer egyetlen eseménytől meghatározottan! – igen szélesre tárva, a még emberarcú öröm és bánat arányos kifejlésének az esélyét is elveszi. Amikor a szeretetből, a kötődésből eszeveszett – valójában tartalom nélküli! – rajongás, a szomorúságból fékezhetetlen gyűlölet, a föladhatatlan reménykedésből meg öntelt handabandázás lesz, ellenvéleményt nem tűrve, az embertárs elmeállapotát is kétségbe vonva persze. Aki a kommentek jó részét – újabb korunk legszörnyűbb, mert pénzt hajkurászó, a „demokrácia” hazug illúzióját megteremtő, függőséget okozó találmányát – olvassa, s a jelenség lényegét is érti, tudja, miről írok.

Az utóbbi (a remény-handabandázás dimenzióra vonatkozó) rész – olykor szelíden együgyű, máskor valószerűtlenül nevetséges – leggyakoribb mozzanatát „én megmondtam...” faktornak nevezném, ami amennyire törvényszerű velejárója a versenynek, a szurkolásnak, olyannyira gyarló, megtévesztő – és önáltató! – is bír lenni néhanap. Mindennek lélektani eredője érthető. Aki a sporttal, kedves csapatával, versenyzőjével „együtt lélegzik” (s a másikat megveti), nagyon szeretne valósan (személyesen átélhetően) is a folyamat részévé lenni, szeretné „bennfentesnek” tudni magát, s ha „megmondja” mi lesz a versenyen, hiheti, hogy azzá lett. Ezért aztán mámorosan kürtöli világgá „találatát”, de ha tévedett, menten elfelejti, s rögvest „megmondja” a következő alkalommal is. Lélektanilag tolerálható, ám roppant veszélyes az önbecsapásnak e formája, amennyiben a hozzáértés, a szakértelem – pillanatnyi – illúzióját, önteltségét adja meg.

A sportágak természete eltérő, de tudható (a józan szurkoló is tudja), hogy a végeredményt, a győztes személyét vagy csapatot képtelenség mindig előre „megmondani”. Az esélyeket számba venni, „jósolni” szabad persze, de az eredményt valójában csak „eltalálni” lehet. S egy-egy sportágban mennél több a bizonytalansági tényező (a csapatsportágakban – futballban főleg! – igen sok), annál inkább „találatról” lesz szó csupán. (Nem óriási tudásbeli különbségről írok!) Így míg a ki ismeri jobban egy sportág, csapat, versenyző eredményeit körülbelül mérhető, addig a „ki ért jobban hozzá” kérdésre a válasz igen esendő lehet – a legendát, hogy a telitalálatos totószelvényt rendre nem „hozzáértő” tölti ki, mindenki ismeri.

Más a helyzet, ha olyan sportról van szó, amely nemcsak mérhető, hanem a bizonytalansági tényező is kicsi benne. Az úszás ilyen leginkább, hisz míg egy futót ellökhetnek, a szél meg hol így, hol úgy fúj (a kajak-kenuban is!), itt egy versenyző – s a közeg – a másik tudására semmi befolyással nem, vagy – ki hányas pályán indul, hogy kapja a hullámokat – alig-alig lehet. (A nekem nem rokonszenves „lélektani hadviseléstől” most eltekintenék.) Az úszásnál – sportolónk és az ellenfelek pontos (!) eredményeinek, versenyzési szokásainak, habitusának jó ismeretében – a „megmondtam” módija eredményesebb lehet, de itt sem kell a „jóslatokra” mérget venni mindenáron. Széchy Tamás példája ismert talán. Róla terjedt – terjesztette is? –, hogy versenyzői várható idejét századra megmondja, ami így nem volt igaz (hisz ez lehetetlen, bár – távtól függően – néhány tized vagy egy-két másodperc „tűréssel” lehetséges), ám hogy egy ilyen, látszólag emberfeletti képességgel megáldott lény él köztünk, jó volt tudni mégis. Higgyük el: ha Széchy „telibe talált” egy időt, az még nála is a véletlennek volt köszönhető.

Egy barátom állítja, hogy Czene Attila atlantai győzelmét előre „megmondtam”. Holott – a 200 pillangó B-döntőjében produkált versenyzését és nagy egyéni csúcsát látva – csak azt magyaráztam: végre két percen belül úszhat 200 vegyesen, s mert a három éve verhetetlen Jani Sievinen – néhány nappal előbbi 400 vegyeséből kiindulva – most nem képes két perc alá kerülni (más eleve esélytelen volt erre) akkor – mivel az úszás nem bonyolult ilyen értelemben – ez azt jelentheti hogy...! S mit ad Isten, Czene 1:59.91-gyel tényleg két percen belülre került, a finn gyerek meg nem, így a mi fiunk nyert – huszonkét századdal! Ám szavam nem az „én megmondtam” önvállveregetős világába tartozott (amúgy is csak a versenyt megelőző napon mondtam, amit mondtam, s Sievinen időit ismerve legföljebb éremre számítottam az olimpia előtt), s főleg nem a szakmai hozzáértésemről tanúskodott az egész! (Ahogy Risztov Éva aranyának 2012. júniusi „megjóslása” sem: a történésekre figyelve egy kalkulálásból fakadt reményről volt szó csupán, nem is mertem – a fiamon kívül senkinek – kimondani hangosan!)

Ezt az „én megmondtam” mizériát öncsalóan gyarlónak gondolom, sőt, tudatot – és jellemet – koptatónak némileg. Mert a reménnyel viselős tisztánlátás és a sport méltóságra nevelésének esélyét roncsolja e jelenség – ha part nélkül való! –, s éppen ezért (lenne) óriási a média felelőssége is ebben. A hány aranyra (éremre), pontra számít (számítsunk!) forszírozását igen problémásnak látom, ha a sajtónak – állítólag – ez a dolga, akkor is. Mert az „illetékesnek” muszáj lesz valamit mondania, s biztosak lehetünk benne – szakmai tekintélyéről, hitelképességéről, sőt, egzisztenciájáról van szó! –, hogy kevesebbet mond valamivel, mint amennyit igazán remél. Még akkor is, ha az érdeklődés, a remény felnövelésében bízik, ám hogy a szakmai fejtegetésre nem, csak az elhangzott számra figyelő „átlagszurkoló” vagy újságíró számon kérhesse majd, nem akarhatja persze. Ez így együtt meg az arány- és a minőségtudat épségének lehetőségeiről szól megint.

A tervezés, a jóslás a sport kiirthatatlan része, nem kell ódzkodni tőle mindenáron, de tudni való, hogy „játék” csupán az egész, a szó ősi értelmében, ami – ha nem elvakult mértéktelenséggel, ismeretek nélküli fantáziálással vagy ilyen-olyan érzelmektől fűtve játszunk –, az ön- és helyzetismerethez meg a sport igazi – szerintem isteni – természetének jobb megértéséhez segíthet közelebb mindannyiunkat. Az ilyen „játék”, az így kialakult ismeret nemcsak a mellverdeső önimádatnak, az ördög szándékának is gáncsot vet rendszerint.

Mi tagadás, e gondolat a Fradi kupamenetelésének hepehupáit tapasztalva ütött belém. Azzal az érzelmi hegy- és lejtmenettel, ami a négy fordulót kísérte – az arctalan (ezért „vérőszinte”) kommentelők táborában elsősorban persze –, képtelen vagyok azonosulni ugyanis. Többször leírtam, hogy a mámor-hisztéria dimenzió irdatlan szélességét a magyar futball egyik hozzáállásbéli rákfenéjének gondolom, ha kialakulásának történeti okaival tisztában vagyok, akkor is, ám érhet meglepetés ezek szerint. Minden elkeseredést, érzelmi áradást próbálok megérteni, de a mostanihoz hasonló emocionális ide-oda löttyenés sok nekem. Az, hogy akik a zágrábi döntetlent követően fellegekben jártak, a hazai 0–4 meg a Suduva elleni első meccs után viszont tajtékoztak szinte, most a csoportkörben szerezni remélt pontokat tervezik az „én megmondtam-megmondom” jegyében, mámorosan! Jó, a szurkoló mindig „ilyen”, de nem lenne-e a reánk szakadt öröm pillanatában is belátható, hogy ez a – továbbjutó! – csapat ugyanaz, amelyet a többi mérkőzésen láttunk, s amelyet sajátunknak mondhatunk. Hol így, hol úgy játszik, hol örömet ad, hol bánatot – így lesz a csoportkörben is, bár a bánatrészre több esély látszik pillanatnyilag –, de hogy a futball mitológiájához ez kapcsol most bennünket, bizonyos.

Ennyi, s nem több, ami – labdarúgásunk jelenlegi helyzetében – biztosan „megmondható”, s ez sem kevés!