Mi lett volna, ha… – N. Pál József publicisztikája

„A ha-val kezdődő mondatnak a sportban nincs értelme” – mindenki hallotta, esetleg idézte e fordulatot, sokan szentül hisznek benne, ám mélyebb értelmén kevesen gondolkoznak el. Hogy, hogy nem, számosan Balczó Andrásnak tulajdonítják a szólás eredetét, noha régebbi forrást is talál, aki keres. Az igazság az, hogy az öttusalegenda a pályafutása némely mozzanatán ábrándozó lelkes hízelgők fölvetéseit akarta elhárítani csupán („Bandi, ha nem tiltanak el Tokió előtt, ha nem veri – sportszerűen – körbe egymást a mexikói víváskor a három magyar, ha nem vonnak le tőled harminc pontot utólag a lovaglás során...” stb.), s nem „általános érvényű” szentenciát próbált gyártani. Az ilyen értelemben használt „ha”-nak valóban semmi értelme ugyanis, s ha a „vigasztalni” akart sportoló még örvend is a fölvetésnek (bizony, ha akkor nem így, hanem úgy...), egyenesen káros, öncsaló jelenség az egész – Balczó az „önfertőző” szót használja rá! –, s a környezetet is illúziókba, a sport lényegétől idegen tartományba rántja. Így a hazugság, a hamisság, a gondolkodás, a folyamatelemzés, az ítéletalkotás – s a felelősségáthárító okkutatás, az önfelmentés – részévé lesz, szándékosan vagy akaratlanul.

Ám a „ha”-t a sportból kiirtani nem lehet, s nem is kell mindenáron. Vannak történések, amelyek fájdítják a szívünket, amíg élünk, és amelyekre újra meg újra „rákérdezünk”, ha nem tudunk változtatni rajtuk, akkor is. Az 1954-ben elvesztett futball-vb-döntő biztosan, de Varga Zoltán „lelépése” vagy Albert '69-es sérülése is ilyen lehet. Mi miért úgy történt, ahogy megesett, s mi lett volna, ha...? E mozzanatokon való higgadt meditáció közösség- és tradícióteremtővé is válhat akár, baj akkor lesz, ha nem pontos, ha nem ellenőrizhető ismeretekre, hanem fantáziálásokra, a nekünk kedvesebb – mert lelkünket inkább „kielégítő” – hallomásokra, rögzült előfeltevésekre alapozva, azokhoz ragaszkodva („Nekem ez csak így kerek!”), haragok, dühök, hamis önvigasztalások determinálta „történetmondásba” kezdünk. (Eladták, le kellett feküdni stb.)

Bármennyire érzelmek gerjesztője, érzelmek meghatározta faktor (is) a sport, tudomásul kellene vennünk, hogy nincs az a már véget érő mérkőzés, verseny, amelyet képesek lennénk újra lejátszani, így a „mi lett volna, ha” (ha nem marad ki a helyzet, ha más az ítélet, ha egy tussal többet adok, stb.) kérdésre egyértelmű választ adni sosem lehet! Hinni – más lett volna, ha... – lehet persze ebben is, meg abban is, csak tudni kell-kellene, hogy hitünk sosem bizonyítható! Ebből következik, hogy a kérdést föltenni sem igazán érdemes, ám ebben én már nem vagyok annyira biztos. Azt mondom, van helyzet, lehet cél, amikor és amiért még e „szakszerűtlen” kérdés is nyugodtan fölvethető, s nem is a játék kedvéért csupán, sőt állítom, a kérdésen való meditációnak egyrészt ön- és sportismereti, másrészt akár „szakmai” hozadéka is lehet.

Igyekszem példát hozni mindkét lehetőségre.

Legyen a futballból az első, hisz a „ha” tengere leginkább ezt a sportágat borítja el.

Mondom, eredeti formájában, körülményeiben, (a „ha” helyzetéig való!) alakulásának történetében egyetlen meccs sem újrajátszható, így semmilyen föltételezés (ha más az összeállítás, ha X belövi, ha Y nem esik el stb.) nem bizonyítható! Ez igaz a példámra is, amivel egy dolog viszont föltételezhető, ami – szerintem – több mint föltételezés. Aligha van futballimádó ember, aki az 1986-os vébé Argentína–Anglia negyeddöntőjének Maradona-góljaira ne emlékezne (ha fiatal, ne tudna róla). Az elsőre meg a másodikra (amit nemcsak megadtak, de szabályos is volt), ami a labdarúgás históriájának – egyik – legemlékezetesebb gólja máig, s ami az argentin zseni pályafutásának „védjegye” lett. A kérdést, mi van, ha lett volna videobíró, úgy emlékszem, föl is tette már valaki, ám az esetet nem gondoltuk „végig”.

Jó-e a találmány, nem kívánok dönteni, mindkét fél érvét érteni vélem, ám állítom, ha lett volna már e módi, többek lennénk egy igazsággal, de egy óriási élménnyel szegényebbek is egyben! Mert úgy az első – bal ököllel furfangosan a hálóba segített – gól nem gól, ez egyértelmű, csakhogy akkor nem középkezdés, hanem szabadrúgás következett volna az angol kapu elől, kifelé. Máshova kerül, más úton jár a labda, s egyetlen szituáció sem lett volna ugyanaz, mint ami lett a középkezdést követően! Ezért – bár egzakt módon nem bizonyítható – valószínűsíthető, hogy a négy perccel későbbi csodagól sem esik meg, legalábbis akkor és úgy biztosan nem. Lehet, esik még „csodásabb”, lehet, hogy nem, de ugyanaz, ugyanúgy, nos, ez lehetetlen. (Igaz, mert „nem tudnánk róla”, nem is hiányozna ma senkinek!) Miként folytatódik a mérkőzés, győz-e, továbbjut-e, világbajnok lesz-e Argentína, nem tudható, de nem tudható az ellenkezője (ha csalása lelepleződik, nem lesz világbajnok Maradona!) sem. Egy argentin fan, Maradona-rajongó szerint nyilván minden ugyanúgy folytatódik lényegében, egy angol szerint nyilván nem, ám a fölismerés: igen-igen összetett játék a futball, s a rögzült elfogultságokhoz, ítélkezői szokásokhoz (ha 0–0-nál berúgjuk, ha megadja a tizenegyest, ha nem állítja ki, ha más játszik X helyén stb.) ragaszkodni nem szerencsés, talán belátható.

S egy másik eset a „ha” lehetőségére, szakszerűbb példával talán.

Milák Kristóf döbbenetes úszásán „elájult” a világ, bevallom, én is. A világcsúcsot az olimpiára vártam, 1:52 körüli – néhány tizeddel azon belüli? – eredményt képzeltem el, ami persze az 1:51.51-hez (Phelps rekordjához) is nagyon közel lehet(ett volna), ám a javítás mértékén elámultam. Ma már – lehiggadva, erős egy hónap után – úgy látom: nem kellett volna a világcsúcson (1:50.73) ennyire meglepődnünk – a mértékén persze igen! –, ha az utóbbi két év eredményeit – a 200 pillangóra nézvést – alaposabban végiggondoljuk. Nos, Milák a 2007-es netanjai ifi Eb-n 1:53.79-et, az indianapolisi ifi-vb-n 1:53.87-et úszott, mindkétszer igen erős kezdéssel, a végére nagyon lelassulva (nem írom le a részidőket, untatja az olvasót). A 2018 márciusi magyar bajnokságon 1:52.71-et ment – Cseh László Európa-csúcsától csak egy századdal maradt el, bosszankodott is miatta –, tökéletesen jó erőelosztással ezúttal! Ezt kellett volna követni – kissé nagyobb tempóban – a glasgow-i Európa-bajnokságon is, vélem, volt ereje hozzá. Ehelyett „idétlenül” – maga mondta így rögtön a győzelem után! – „rohant” százötvenig (24.40; 52.76; 1:22.01 voltak a részidők), jött a „sav”, Kenderesi Tamás két métert hozott rajta a végső tizenöt méteren, 30.78 lett az utolsó ötven (márciusban 29.57!), s 1:52.79 a vége, nyolc századdal gyengébb, mint a bajnokságon. Versenyzőnk felnőtt Európa bajnok lett, de – állítom – nem úszott okosan!

Mi ebből a tanulság? Hát az, hogy a „mi lett volna, ha” kezdetű fölvetésnek ez esetben lehet értelme mégis! Ha ugyanis Milák a kontinensviadal döntőjét megfontoltabban, az első százat úgy nyolc-kilenc tizeddel lassabban kezdi el, nincs ily mértékű „sav” a végén, s az idő egy másodpercnyivel is jobb – 1:51.7-1:51.8 körül – lesz talán. Bizonyítani ezt persze szintén nem lehet (itt sincs próba erre), ám ennek valószínűségét megkockáztatom. S ha így zajlik a verseny, a csupán néhány tizedre lévő világcsúcs elérése már nem lett volna nagy meglepetés Dél-Koreában!

Semmi baj nem történt természetesen, meglehet, a bennünket ért öröm így, a rácsodálkozás váratlanságával dúsítottan még teljesebb is, sőt, az is lehet, ehhez a csodához – s a mostani tökéletes erőelosztáshoz – az „elrontott” Eb-döntő tanulópénze (is) kellett.

S mi, szurkolók is tanulhattunk valamit. A „mi lett volna, ha” kérdés jó tempóban, a tisztábban látás céljával, úgy tetszik, néha igenis föltehető, ám ha a réveteg siránkozás, a sehova sem vezető düh, vagy a felelősséget elhárító terméketlen nosztalgia – amolyan „önfertőzés”, ahogy Balczó András mondja – alkalma lesz az egész, akkor szigorúan kerülendő!