Arcszesz – Malonyai Péter publicisztikája

A közelmúlt híre, hogy Iker Casillas is benevez a spanyol futballszövetség elnöki posztjára, ami azért meglepő, mert az is ritka, hogy egy-egy visszavonuló klasszis azonnal vezetőedzői beosztást kap. Ehhez képest az elnöki poszt meglehetősen nagy falat, ám ezzel együtt nem ördögtől való ötlet, hogy Casillas legyen a spanyol futball első embere.

Természetesen a játékosmúltja miatt, amitől biztosan ismertebb, mint a többi jelölt, elvégre a Real Madrid kapujában három Bajnokok Ligája-győzelmet ünnepelhetett, a válogatottal pedig kétszeres Európa- és egyszeres világbajnok. Arról nem beszélve, hogy állandó kezdőjátékossá válása a címeres mezben finoman szólva is különleges: a 2002-es vb előtt a vetélytársa, Santiago Canizares borotválkozáskor leejtette az arcszeszes üvegét, elvágta a nagylábujját, így nem utazhatott a tornára. Az persze, hogy milyen elnök lesz, ha lesz, nem tudható, mindenesetre az esete arra példa: tartalmas játékosmúlttal mindenre lehet esély.

Casillasnál hivatali tisztségről van szó, de a szándéka túlmutat önmagán, visszavezet az örök kérdésre: kell-e figyelemre méltó futballista-pályafutás ahhoz, hogy valaki a reflektorfényben maradjon, sikeres legyen. A téma leginkább az edzői poszt kapcsán kerül elő, rengeteg az érv pró és kontra egyaránt.

Mindenesetre nincs örök érvényű igazság, ebben sem.

Hogy néhány példával szolgáljak, ott van például Arrigo Sacchi. Úgy lett kétszeres BEK-győztes (Milan: 1989, 1990), az év edzője a World Soccernél (1989) és nem utolsósorban világbajnoki ezüstérmes az olasz válogatottal (1994), hogy csupán amatőrként futballozott, miközben cipőkereskedőként kereste a kenyerét. Edzői diplomát szerezve végigjárta a szamárlétrát, 39 évesen lett edző a Serie A-ban. Karrierje egyéb részletei is hollywoodi történetbe illők, de csak visszamenőleg, a sikerei fényében érdekesek. Ami a pályáját illeti, esetében cáfolhatatlan az összefoglalás: „Ahhoz, hogy valaki jó zsoké legyen, nem kell előtte lónak lennie.”

Szellemes. Ahogy José Mourinho érvelése is, aki úgy lett klasszikusa a szakmának, hogy jegyezhető futballmúlt nélkül, szinte tizenévesen látott hozzá a tanulásnak, s lett befutott edző. Megosztó személyiség, de a tudása, az eredményei – két Bajnokok Ligája-elsőség, többek között – nem söpörhetők a szőnyeg alá. Joggal mondhatta tehát: „A fogorvosom a legjobb a szakmában, pedig sosem volt erősebb fogfájása.”

Ami minket illet, nálunk sem feltétlenül a dicső játékosmúlt vezetett mindig az edzői sikerekhez. Vegyük például a szövetségi kapitányainkat! Az eddigi legsikeresebb, Sebes Gusztáv (1949–1956/68 mérkőzés/80.88 százalékos teljesítmény) játszott ugyan 202 mérkőzést az MTK-ban és a Hungáriában, válogatott is volt egyszer, ám ehhez 11 esztendőre volt szüksége (ha nem számoljuk, hogy 1945-ben, a háború után 39 évesen még kisegítette hét mérkőzésen az MTK-t). Arról nem beszélve, hogy némi (némi?) politikai háttér is kellett hozzá, hogy 1949-ben teljhatalmú úr legyen a válogatottnál.

Sebes ugyanúgy világbajnoki ezüstéremmel (1954) koronázta meg kapitányságát, mint Dietz Károly dr. 1938-ban. Neki 1934 és 1939 között 47 meccs jutott (57.31%), játékosmúltja szinte semmi, hiszen három mérkőzés az első osztályban a Nemzeti SC-vel két év alatt (1911–1913) aligha veretes előzmény.

De például – közelítve a mához – az NB I-ben soha pályára nem lépő Mezey György statisztikája (1983–1986: 30 meccs/68.33%; 1988: 5/60%) jobb, mint a játékosként (NB I: 279 mérkőzés/30 gól; válogatott: 61/6) világklasszis Mészöly Kálmáné (1980–1983: 31 meccs/51.61%; 1990–1991: 18/52.77%; 1994–1995: 12/37.50%). Kétségtelen, van bennem elfogultság Mezey iránt, köszönhetően annak, hogy rengeteget tanultam tőle az elmúlt évtizedekben, pontosabban 1976 óta, amikor még BVSC-edzőként megismertem, ezt csak azért merem előhozni, mert nem csupán én vagyok így vele, hanem sokan mások – még ha mostanság már letagadják, akkor is.

S ha már elmentem a személyes rész felé, nem hagyhatom ki Baróti Lajost sem. Neki az NB I-ben 1935 és 1948 között 228 bajnoki jutott (9 gól), kétszer volt válogatott, a kapitányi statisztikája pedig: 1957–1966: 80 meccs/60%; 1975–1978: 37/63.51%. Nos, ő volt a másik, aki rengeteget segített abban, hogy eligazodjak a futball világában. Ha volt, van bennük közös, az, hogy mindketten folyamatában, történeti távlatokban nézték a magyar futballt. Hogy rövidre zárjam: amit Orth György, Schlosser vagy Schaffer „Spéci” tudott, az benne volt később Sárosi György dr. és Zsengellér „Ábel” játékában, az övék pedig Szuszáéban, Puskás Öcsiében”, Bozsikéban, a sor pedig folytatható Albert „Flórival”, Göröcs „Titivel”, majd Nyilasi Tiborral és Törőcsik Andrással egészen Détári Lajosig. A nevek nem csupán klasszisokat, hanem korszakokat is jelentenek, ha úgy tetszik, a magyar labdarúgás ívét. Természetesen mások is letették a névjegyüket, de a lényeg a történetiség. Csak látszólag távolodtam el a dicső játékosmúlt egyenlő jó edző közkeletű öltözői közhelytől, ugyanis meggyőződésem, hogy a sikeres pályafutás előny, remek alap, ám nem minden. A forbes.hu összeállítást készített 2017–2018-tól tíz évre visszamenőleg, hogy az NB I-es vezetőedzők közül hánynak volt úgymond releváns játékosmúltja. A vizsgálatban 87 edző szerepelt, közülük 53 vitte valamire futballistaként is, 34 nem, tehát a körön kívülieknek tekintettek aránya 39.1%. Magas szám az általános lebecsüléshez képest, ami azt is jelenti, hogy azért más is fontos az edzői pályán, nem csupán a tehetség.

A forbes.hu szerint a topedző profilja nyolc pontban foglalható össze, az első kétségtelenül a tapasztalat, ám nem csupán játékosként, hanem edzőként is, tehát már itt is ötvenszázalékos a megoszlás. Az pedig aligha vitatható, hogy a futballismeret, a szakértelem, a kommunikációs képesség, az erős személyiség, a motivációs képesség, a stressztűrés és végül a válságkezelés képessége olyan jegy, amely nem feltétlenül mérhető azon keresztül, hogy ki képes a fülén is megállítani a labdát.

Az MLSZ edzőközpontja szintén kategorizál, a szövetség honlapján szerepel „Az eredményes labdarúgóedző tulajdonságai, képességei – Edzői kompetenciák” fantáziacímű anyag. Azért a fantázia kitétel, mert a kompetencia kifejezés meghatározása nem egyszerű. Jelenti a hatáskört, az illetékességet, a jogosultságot, a szakértelmet, a felkészültséget, a hozzáértést. Nos, az MLSZ-dokumentumban az alkalmasságot takarja, jó, ha tudjuk, s tudhatjuk, hiszen ismert és főként magyar kifejezés. De ez legyen az anyag összeállítójának gondja, itt most csak annyi az érdekes, hogy a „kompetenciák” között – persze lefordítva a tudományoskodóból – nincs ott a játékosmúlt, szerepel viszont többek között a magyar- és idegennyelv-ismeret, a szociális érzék, tájékozottság a művészetekben. Remélem, jól értettem, ha igen, így van, mindez fontos ahhoz, hogy jó edző legyen valaki. Már csak azért is, mert nálam a pedagógia az alaptudomány. Nos ebben nem állunk valami jól. A világháló nagy könyvtár, így olvashattam egy doktori értekezést (Varga Dániel, 2018), s benne a felmérésen alapuló döbbenetes megállapítást: „Kutatásom eredményei nemcsak azt jelzik, hogy az edzők pedagógiai ismeretei hiányosak, hanem azt is, hogy mind a hagyományos értelemben vett, mind az érzelmi intelligenciáról keveset tudnak.” A megállapítás mögött az is ott van, hogy a trénerek nemigen kedvelik az intelligens sportolókat, nyűgöt jelentenek nekik. Azt pedig alig-alig tűrik, ha fenntartásaik vannak a vezetői módszereikkel, az általuk diktált normákkal szemben.

Nos, ebből is látszik, hogy a játékosmúlt nem minden. Elfogadhatjuk a Dinamo Kijev többszörös edzőjének, Szabó Józsefnek a véleményét, mely szerint „Nincs jó edző meg rossz edző, csak szerencsés meg szerencsétlen”. Ez elmondható a játékosokról is, nem mindegy, kinek a keze alatt dolgoz(hat)nak. Fortuna igazi istenasszony, ha kedve tartja, apróságokkal segít.

Megesik, hogy az arcszesz formálja a sorsot.

Sok szerencsét, Iker Casillas!