Emlékezés: aki Puskás helyett vette át a Rimet-kupát

A kis Friedrich Walter vélhetően akkor is megfertőződött volna a futballal, ha legszívesebben elkerülte volna, hiszen szülei az 1. FC Kaiserslautern hangulatos klubéttermében dolgoztak. Elkerülésről szó sem volt, így aztán nemcsak Fritz, hanem két öccse, Ludwig és a később ugyancsak világbajnok Ottmar (mellettük két húga született, Gisela és Sonja) is labdarúgó lett.

Hétévesen már igazolt futballista volt, eleinte jobbhátvédet játszott, 17 évesen pedig már bemutatkozott a 'lauterni felnőttcsapat középpályáján. Időközben banki kereskedőnek tanult, emellett pedig már igazi helyi sztár volt, aki húszéves születésnapja előtt 15 meccsen 30 góllal tette le a névjegyét a dél-nyugati Gauligában (a régi regionális német bajnoki rendszerben – a szerk.).

A válogatottban akkor mutatkozott be (1940. július 14., Románia ellen 9:3), amikor a világ már a nagy háború lázában égett. Elsőre Fritz három gólt vágott a románoknak, hat héttel később kettőt a finneknek (13:0), és Magyarország is gyorsan megtanulta a nevét. 1940 októberében (Üllői út, 2:2), 1941 áprilisában (Köln, 0:7 – Fritz Walter lőtte a másodikat) és 1942 májusában (Üllői út, 3:5, két Walter-góllal) háromszor is pályára lépett a „baráti” magyarok ellen, és ezeken a mérkőzéseken nem ismerte meg a vereség fogalmát. Aztán 1942 és 1950 között történelmi okokból hosszú szünet következett: Fritz Walter válogatott pályafutásából egyszerűen kiesett nyolc esztendő, képzelhetjük, hányszorosként vonult volna vissza a 61 helyett, ha szerencsésebb korba születik.

Időközben bevonultatták a Wehrmachtba, szerencséje, hogy nem Keleten, hanem 1941-től a német megszállás alatt amolyan hibernált állapotba kerülő Franciaországban szolgált. 1943-ban átvezényelték a légierőhöz, a Luftwafféhoz, ahol a futballőrült Hermann Graf ezredes éppen Roten Jäger (Vörös Vadászok) néven gründolt labdarúgócsapatot – Fritz Walter ennek volt az egyik ásza, de a csapatban játszott a schalkés, ugyancsak válogatott Hermann Eppenhoff, továbbá számos osztrák sztár is. Walter előbb a lotaringiai Diedenhofenben (ma Franciaország része: Thionville), 1943 végén pedig Saargemündben (ma: Sarreguemines) futballozott, később Szardínia, Korzika és Elba szigetén is szolgált, 1945-ben pedig egységével együtt cseh földön adta meg magát az amerikaiaknak.

Pechjére szinte azonnal átadták a Vörös Hadseregnek, és a Tisza partján, a mai román-ukrán határ mellett, Máramarosszigeten egy szovjet hadifogolytáborban találta magát, ami egy német számára nem sok jót sejtetett. Végül a legenda szerint egy magyar és egy szlovák őr járta ki személyesen az odaérkező Zsukov marsallnál, hogy az ellenük a táborban kiválóan futballozó Fritz Walter (úgy is, mint német válogatott játékos) ne a többiekkel együtt a gulágra, hanem öccse, Ludwig társaságában haza juthasson. Később nem is a berni vb-döntőt, hanem az őrök ellen vívott meccseket nevezte pályafutása legfontosabbjának... Walter ezt sohasem felejtette el a magyaroknak, 1956 után sokan mesélhettek arról, hogy milyen kivételesen segítőkész volt velük, az 1963 decemberében az NSZK-ba „disszidáló” Aranycsapat-hátvéd, Lóránt Gyula például két kaiserslauterni edzői szerződését [1965–1967, 1969–1971] is a korábbi nagy riválisnak köszönhette.

A legfiatalabb Walter-fiú, Ottmar a haditengerészetnél szolgált a nyugati hadszíntéren, Breda, Cuxhaven és Brest kikötőjében, ő megúszta angol és amerikai fogsággal, igaz, három repesz jutott a jobb térdébe, ami miatt 22 évesen majdnem be kellett fejeznie a sportpályafutását. Később bátyjával együtt a világ első világbajnok testvérpárja lettek.

Fritz és Ludwig 1945. október 28-án hazaérkezett Kaiserslauternbe, az utóbbi a háborús sérülései miatt hamarosan visszavonult, a legidősebb fivér karrierjének viszont csak ekkor kezdődött el az érdemi része. Először is négy évig nemcsak a pályán, de edzőként is ő irányította az 1. FCK-t, és csupán 1949-ben döntött úgy, hogy vezesse a tréningeket más, neki még lenne néhány remek éve a gyepen.

Sepp Herberger a háború alatt sem tévesztette szem elől első számú játékosát, és amúgy is a Kaiserslauternre építette későbbi világverő csapatát. A német bajnokságot 1951-ben és 1953-ban is Walterék nyerték meg, senki sem vitatta, hogy a Fritz és Ottmar Walter, Werner Liebrich, Werner Kohlmeyer, Horst Eckel ötös fogatra kell épülnie az 1954-es német világbajnoki keretnek.

Svájcban Fritz Walter a nationalelf valamennyi meccsét végigjátszotta (még a mieink ellen 8:3-ra elbukott csoportmérkőzést is, ahol Herberger kedvére kísérletezhetett, és kissé felforgatta együttesét), a törökök elleni ráadásmeccsen (7:2) egy, az osztrákok elleni elődöntőben (6:1) két gólt szerzett, balfedezetként és csapatkapitányként valódi szellemi vezére volt a német válogatottnak.

A „berni csoda” napján – ki ne tudná...? – a Wankdorfstadionban szakadt az eső, a mostoha időjárás, a mély talaj és azon Adi Dassler csodastoplijai egyértelműen a németeknek kedveztek – az ilyen időt Németországban ma is Fritz-Walter-Wetternek (Fritz Walter-időjárás) nevezik, egyebek mellett ez egyenlítette ki az Aranycsapat nyilvánvalóan nagyobb játéktudását. Walter még a második világháborúban összeszedett maláriájának utóhatásai miatt gyűlölte a hőséget, ám annál inkább kedvelte a hűvös időt.

A többi történelem: a posztján 1921 óta regnáló FIFA-elnök, a vb után leköszönő Jules Rimet utoljára Fritz Walternek adta át a róla 1949-ben elnevezett régi Világkupát – holott 1954. július 4. délelőttjén még nyilván azt gondolta, majd Puskás Ferencnek fogja...

Walterék nemzeti hősként érkeztek haza megtépázott, a háború után lassan magához térő, amúgy is kettészakított hazájukba, Joachim Fest történész szerint a politikában Konrad Adenauer szövetségi kancellár, a gazdaságban Ludwig Erhard miniszter, mentálisan pedig Fritz Walter állította talpra Németországot. És még azt a mondatot is megengedte magának, hogy a Német Szövetségi Köztársaság alapításának valódi dátuma nem 1949, hanem 1954. július 4.

AZ 1954-ES VB-DÖNTŐ ÖSSZEFOGLALÓJA

A 34. életévében járó Fritz Walter élete innentől végképp sínre került, a tenyerén hordozta a nemzet, a berni diadalt elérő tizenegyet ma is Walter-Elfnek hívják a németek. Az NDK-s riporterlegenda, Wolfgang Hempel az Évszázad góljának nevezte azt a sarokkal elért bravúros találatát, amelyet 1956 nyarán 100 ezer keletnémet szurkoló előtt Lipcsében egy SC Wismut Karl-Marx-Stadt–1. FC Kaiserslautern barátságos mérkőzésen szerzett.

A sérülésekkel bajlódó idősödő sztár 1956 és 1958 között mindössze négyszer lépett pályára a válogatottban, Herberger 1958-ban mégis behívta a vb-keretbe. Svédországban is alapember volt, bár a kapitányi karszalag ekkor már hét évvel fiatalabb világbajnok társán, Hans Schäferen feszült. Aztán a svédek ellen 3:1-re elbukott elődöntő 75. percében lerúgta őt Sigge Parling, és a franciák elleni bronzmeccsen (3:6) már a kispadra sem ülhetett le. És soha többé nem is lépett pályára a válogatottban. (Sepp Herberger 1962-ben még tett egy tétova kísérletet, hogy rávegye kedvencét az újabb világbajnoki részvételre, de ezt a 41 éves Fritz Walter már köszönettel visszautasította. Kár: Chilében játékosként már nyilván maximum epizódszerepet kaphatott volna, ám például a még aktív Grosics Gyulával és a már spanyolként nevezett Puskással is összefuthatott volna...) A klubfutballtól végül 1959. június 20-án vonult vissza.

Ő lett a negyedik német labdarúgó, aki legalább tizenöt éven át volt válogatott, azóta is csak Lothar Matthäus múlta felül az éveket tekintve, a nationalelfben szerzett 33 góljánál messzebbre először csak 1966-ban Uwe Seeler jutott, de ma is Fritz Walter a tizedik a németek öröklistáján.

Még 1948-ban vette feleségül a nála egy évvel fiatalabb szép nevű olasz, bellunói Italia Bortoluzzit (természetesen Sepp Herberger volt a tanúja), akivel több mint öt évtizeden át élt teljes harmóniában, és aki kategorikusan megtiltotta neki, hogy az Inter hívásának engedve pályája csúcsán Itáliába szerződjön... A Kaiserslautern 1985-ben róla nevezte el az éppen Walter születési évében, 1920-ban átadott Betzenbergstadiont, az Adidas folyamatosan az egyik arcaként foglalkoztatta, és rendre feltűnt a közvetítések rádiós szakértőjeként is.

Élete utolsó éveiben már nem bírta a meccsek izgalmait, így személyesen nem is járt ki a Fritz-Walter-Stadionba, otthon pedig a hálószobából hallgatta, amint Frau Walter a televízió elől bekiabálja neki a mérkőzések fontosabb eseményeit.

82 évesen, 2002-ben hunyt el, a hazai rendezésű, 2006-os világbajnokságot már nem érte meg. A róla elnevezett impozáns, közel 50 ezres arénában öt mérkőzést rendeztek. A németek valamennyi előtt egyik legnagyobb nemzeti hősükre emlékeztek.

BEST OF FRITZ WALTER