Sírásóból aranyásó – Moncz Attila publicisztikája

„Nem szeretnék arrogánsnak tűnni, de biztosíthatom, hogy pályafutásom során még létrehozok ilyen mesterművet” – jelentette ki Luís Campos, midőn 2017-ben felállt a Monaco sportigazgatói székéből. Pedig oda eredetileg csak tanácsadónak érkezett 2013-ban, mert Dmitrij Ribolovlev tulajdonos és Vagyim Vasziljev alelnök az ő ötleteire alapozva szervezeti struktúra- és filozófiaváltást akart végrehajtani. Az átalakítás jól sikerült, egy évvel később már a fenti szerepkört töltötte be, és oly remekül tette a dolgát, hogy az általa szerződtetett labdarúgók eladásából napjainkig több mint egymilliárd euró folyt be a 2017-ben bajnok Monaco kasszájába.

Erre most ránéz az ember a Ligue 1 tabellájára, és azt látja, a második helyen, az éllovas PSG-vel megegyező pontszámmal a Lille áll, amelyet 2017 óta Luís Campos sportigazgatóként segít. Csak hogy ne legyen pusztába kiáltott szó a mestermű ígérete. Lehet, a Lille nem lesz bajnok, de azért az elmúlt öt idényben a PSG-vel csupán egyszer fordult elő, hogy nyolc forduló után ne vezesse legalább két ponttal a tabellát – 2016 őszén csak harmadik volt, és akkor a Monaco a végén maga mögött is hagyta az aranyéremért zajló küzdelemben. Most a Lille a mezőny egyetlen veretlen csapata, három kapott gólja pedig holtversenyben a legkevesebb a francia élvonalban. És hogy el ne felejtsem, a nagy menetelés közben, a Campos-érában napjainkig több mint 125 millió eurós nyereségre tett szert az átigazolási piacon.

Merthogy Campos zsenialitása ebben rejlik. A recept papíron unalomig ismert, időben kell felfigyelni a tehetségekre, illik bizalmat szavazni nekik, naná, hogy muszáj őket képezni – aztán az eladáskor jöhet a szüret. Csakhogy ezt megvalósítani, nos, az teljesen más kávéház. A portugál szakember régmúltja ismeretében pedig szinte hihetetlen. Mert miután viszonylag korán kiderült róla, nem ő lesz a következő Eusébio, Espinhóban erőnléti edzőnek állt, aztán a Leiriában másodedző, 27 évesen pedig vezetőedző lett. Több mint egy évtizeden keresztül otthon dolgozott, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Amikor 2003 és 2005 között a Setúbal, a Varzim és a Beira-Mar kiesésében is „benne volt a keze”, néhány felmondólevéllel, no meg új becenévvel gazdagodott. Ő lett „Sírásó Luís”, akinek elege is lett a labdarúgásból, elment tanítani, illetve befektetett egy tengerparti étterembe Esposendében.

A futballal teljesen más szinten kezdett el foglalkozni, egykori trénerével, Americo Magalhaessel céget (Training to Play – T2P) alapított, amely edzői DVD-ket készített, illetve taktikai szoftvereket fejlesztett különböző csapatoknak. A termékek között volt egy Mourinho Tactical Board nevű program is, amely dedikáltan a nagy Josénak készült. Ráadásul nekik korábbról is volt közös történetük, 2004-ben a Luís Campos irányította Gil Vicente vetett véget az FC Porto 27 meccses veretlenségi sorozatának. Így aztán nem volt eget rengető meglepetés, midőn hét év szünet után Mourinho hívására azonnal a Real Madridnál tért vissza a labdarúgás körforgásába. Taktikai elemző volt a hivatalos munkaköre („Mourinho megértette, megvan bennem a képesség, hogy vele dolgozzak” – mondta kinevezéséről), de az őt ismerők szerint előbb lett volna való Silicon Valleybe (az Egyesült Államok „techközpontja”), mint a Real edzőközpontjába. Sehol egy jegyzettömb vagy egy papír, minden adat ment akkurátusan a számítógép vagy az iPad memóriájába. Ebben az időszakban még egy új játékosmegfigyelői szoftvert is összerakott, a Scouting System Próval tulajdonképpen későbbi sportigazgatói sikereit alapozta meg.

Merthogy egy évvel később már Monacóba szólította az élet, és elkezdte írni a saját sikertörténetét. Itt tanulta meg, miképp kell hotelszobákban élni, hiszen sok felelős vezetővel ellentétben ő a személyes megfigyelésre esküdött (szerinte például a bemelegítés során tanúsított viselkedésből sokkal jobban lehet egy-egy kiválasztott jellemét megismerni, mint azt bárki gondolná), és itt szembesült azzal is, bizony, lehet akkor is rögtönözni, ha az egyik évben még 150 milliós transzferbüdzsé a következő idényre alaposan megcsappan. Akkor kell varázsolni, aztán 19 éves Tiémoué Bakayokókat szerződtetni a Rennes-ből kilencmillió euróért vagy Bernardo Silvákat előbb kölcsönvenni a Benficától, majd 12 millióért lecsapni rá. Persze, még ezekre a vételárakra is lehet azt mondani, nagy összegek, de azért néhány hónappal korábban Joao Moutinho, James Rodríguez és Falcao összesen több mint 100 millió eurójába „fájt” a Monacónak. Ők még presztízsigazolások voltak, az orosz oligarchák kezdeti időszakaira jellemző „mert mi megtehetjük” attitűdtől hajtottak, később viszont jött a józan ész és az üzleti gondolkodás, ami elhozta Campos kiteljesedését. Persze a monacói sikerekhez kellett egy jó edző (Leonardo Jardim), illetve főképp egy jó scout (Admar Lopes), de e diadalokat a portugál sohasem akarta kizárólag magának vindikálni. Még akkor sem, ha róla tudni kell, elképesztően hisz a saját elképzeléseiben, illetve legalább ennyire introvertált is.

Ugyanakkor jelleméből adódóan egy-egy összeveszésre bármikor „kapható”, és bár Radamel Falcao, Joao Moutinho, James Rodríguez, Fabinho, Anthony Martial, Ricardo Carvalho, Dimitar Berbatov, Bernardo Silva, Tiémoué Bakayoko, Geoffrey Kondogbia, valamint Thomas Lemar monacói átigazolásában, majd „rentábilissá” tételében vastagon benne volt, amikor a Lille új tulajdonosa úgy érezte, vele jöhet el ismét az aranykor, ment. Gérard Lopez spanyol-luxemburgi üzletember 2016 végén vetette meg ott a lábát, és amikor átnézte a rendszert, úgy érezte, friss ötletek kellenek, amiket Campostól várt. Ő pedig jött, kiépítette ugyanazt a struktúrát, mint Monacóban (Admar Lopest, a vezető scoutot hozta magával, az itteni edzője pedig a hozzá hasonlóan analitikus gondolkodású Christophe Gaultier lett), és a kiesőjelöltből nagyon gyorsan Bajnokok Ligája-induló gárda lett.

Campos pedig kiteljesedett. Volt-van itt tündérmesébe illő történet, hiszen ki az, aki a török másodosztályban, az Istanbulsporban meglát egy Zeki Celik nevű srácot, elhozza 2.5 millió euróért, majd két év alatt megtízszerezi az eszmei értékét? De a legnagyobb dobás, egyszersmind, ha csak a számokat nézzük, legnagyobb profitot hozó vállalása Nicolas Pépé megszerzése, majd továbbadása volt. Mert bár a nyolc legnagyobb hasznot hozó játékosügyletéből hat a Monacóhoz köthető, a csúcsot egy lille-i támadó jelenti. Pépét a Lille 2017-ben mindössze tízmillió euróért vette meg az Angers-től, majd két évvel később nyolcvanért adta el az Arsenalnak. Hetvenmillió eurós tiszta haszon...

A korábbi egyéni csúcsot a Thomas Lemaron keresett 68 millió jelentette.

Ma már azonban ott tartunk, hogy a CONCACAF-térség is tőle várja az új nagy sztárt (még ha a Bayern Münchenben játszó kanadai Alphonso Daviesszel vagy a Dortmundot erősítő Gio Reynával nehéz is lesz versenyre kelni), amire három jelentkező is akad: az amerikai Timothy Weah (a libériai aranylabdás George Weah fia), a mexikói Eugenio Pizzuto és a már most harmincmillióra taksált kanadai Jonathan David is nagyot robbanthat. Hárman együtt nincsenek még 60 évesek.

Viszont lehet, az ő befutásukat már nem éli meg Lille-ben Campos. Nagyon menni akar, főképp azért, mert összerúgta a port néhány alkalmazottal, élen az általános igazgató Marc Inglával. A tulajdonos pedig nem állt ki mellette, így akár arra is hajlandó, hogy végkielégítés nélkül távozzon. Nagyon nem féltem, a Manchester United, az Arsenal, a Chelsea, a Barcelona, a Real Madrid, a Milan, a Roma, a PSG és a Marseille is kinézte már magának sportigazgatónak.