Házias ízek – Malonyai Péter publicisztikája

A (futball)sport különös iróniája, hogy amikor az első, színes cipőben játszó futballistát megpillantottam a pályán, a fehér stoplis csak arra volt jó, hogy rengeteg hibájára külön is felhívja a figyelmet. Huszonöt esztendeje ennek, mondhatni, kár volt magára irányítania az érdeklődést.

Ma már minden csiricsáré a pályán, a színes cipő akkoriban a mai tetoválószenvedéllyel ért fel, s nem feltétlenül aratott sikert. Nem a cipő, a szín. Mert – mondhat bárki bármit – volt eleganciája annak, hogy fekete volt nem csupán a cipő, hanem a kapusmez és a játékvezetői szerelés is. Még úgy is, hogy a bíróknál a fehér gallért túlzásnak tartottam.

Elegánsabb volt, méltóságteljesebb az akkori viselet, jobban megtisztelte a játékot, mert ugyebár nem mindegy, hogy kiöltözve, alkalmi viseletben (ha lehet, sötét színűben) Beethoven-koncertre megyünk, vagy ingben-gatyában lakodalmas rockot hallgatunk a búcsúban. Megengedem, a felvetés nem nélkülözi a demagógiát, s főként: kinek a pap, kinek a papné.

Volt idő, amikor nem csupán az öltözködés, hanem általában a felszerelés is kisipari volt. Házias. Igazodva ahhoz, hogy egy-egy klub döntése, mit ad a játékosaira. És hogy miben rúgnak a fiúk és mit. A cipőt meg a labdát nem a világot elárasztani kívánó, többnyire székhelyüktől messze, alapvetően a Távol-Keleten dolgoztató világcégektől rendelték meg, hanem maguk készítették el. Majd' mindenhol, de a nagy klubokban mindenképpen volt műhely, és voltak hozzáértő mesterek.

Nyolcvan évvel ezelőtt a Sporthírlap az Újpestnél járt. A cipészműhely főnökénél, akitől megtudjuk, hogy nem lehet csak úgy, hübelebalázs módjára nekivágni a cipőkészítésnek. Ha új fiú érkezik, azonnal méretet vesz róla és a kaptafát elteszi. Megtudakolja, mit szeret az ifjú, szorítson-e vagy legyen lazább, nehezebbet vagy könnyebbet akar. És a poszttól is sok függ, mert a csatárcipő keskenyebb, hegyesebb orrú, mint a hátvédeké, az orra pedig laposabb. Ami az akkori súlyokat illeti, a kor klasszisának, Zsengellér Gyulának 65 dekás a cipője, de a legkönnyebb a jobbszélső Ádám Sándoré, nála 45 deka egy pár. (Ma húsz és huszonöt deka körül járunk, lásd még: a műanyag fajsúlya.)

Az adatokhoz hozzátartozik, hogy a cipők anyaga száz százalékban bőr volt, kézzel készültek, fél nap kellett egyhez-egyhez. „Nem mesterség, ez már művészet” – mondja a mester, aki, ha gólt szerez a csapat, ezt mondogatja magában: „Öregem, ebben gólban neked is részed van, hiszen te csináltad a góllövő cipőt...”

A másik oldal a játékosoké, nekik is megvoltak a fortélyaik. Vattával bélelték ki itt-ott a cipőt, függően attól, hol volt érzékeny a lábfejük. Aztán ott a harisnya. Sokan nem szerették az újat, mert elszoríthatja az ereket, a már említett Zsengellér is ezt vallotta, mert fontos, hogy legyen mozgása a lábnak. Ezért kell figyelni a befűzésre is – mondja –, ő két lyukat kihagy a nyolcból, a talp alatt kétszer tekeri körbe a zsinórt, s figyel arra, hogy a csomó belül legyen. Mert főként külsővel rúg, s a bog zavarná a célzásban.

Ne becsüljük le a kisipari módit, a magyar cipő ugyanis fogalom volt – Európában is. Nem véletlen, hogy már a II. világháború előtt szállított külföldre Szigeti Ferenc szíj­gyártómester, s a kereslet később sem változott. Persze a magyar futball sikerei is hatással voltak rá. Később, a londoni 6:3, az Évszázad mérkőzése és a budapesti 7:1 után például Anglia lett a cipők első számú piaca, főként 1955-től lendült fel a kapcsolat, a csatornán túl ugyanis akkoriban kezdtek leszokni a játékosok a magas szárú cipőről.

Ekkor persze már hivatalos volt az export – labdából is. Ami szintén házilag készült. Van egy fotó 1955-ből, a moszkvai Szovjetunió–Franciaország mérkőzés (2:2) kezdőrúgásáról készült, a híres francia színész, Gérard Philipe lendíti a lábát, a labdán pedig látszik a felirat: „Hungary, ARTEX, Budapest.”
Az ARTEX volt a forgalmazó, a hagyományra csapott le, kisipari szövetkezetekre építve a gyártást, jellemzően olyan szakemberek irányították a munkát, akik régi szíj­gyártó-famíliák leszármazottjai. A léptékhez tudni kell, hogy már 1945 előtt Szigeti mester műhelyéből legalább ötszáz labda került ki esztendőnként.

Az MTK műhelye különösen híres volt, „valóságos fogalom, itthon és külföldön egyaránt” – olvasható a Labdarúgás 1960. márciusi számában. Köszönhetően Jakab József mesternek, aki olyan gonddal válogatja ki a bőrt, hogy más meggazdagodott volna abból is, ha az általa félredobott anyagból készít labdákat. A titok itt sem az. A kiválogatott bőrt ugyanis hengerelik, nyújtják, préselik, hogy a kész labda ne változtassa meg a méreteit, az alakja maradjon gömbölyű. Ráadásul újítás, hogy harminckét-harminchat szeletből áll, s az egyes darabok kisebbek, mint amit normál méretnek tartottak.

Hogy mekkora sikere volt az MTK-gyártmánynak, arra jellemző, hogy amikor az MTK – még Bp. Vörös Lobogó néven – BEK-meccset játszott a Reimsszel a Népstadionban, a franciák, ha már nálunk jártak, azonnal bevásároltak labdából is. De a korábbi ellenfél Anderlecht (6:3, 4:1) is visszatérő vevő, nem beszélve a pozsonyi klubokról. Ráadásul a divattal is lépést tartott a műhely, hiszen citromsárga színben gyártotta a labdákat, ekkor ugyanis már a múlté volt a piros króm és a barna szín.

Labdanagyhatalom voltunk, a folyamat csúcspontja a simontornyai Bőr-és Szőrmefeldolgozó Vállalat 1987-ig tartó tündöklése. A főszereplő Lévay József volt, aki – nem túlzás – társaival forradalmasította a készítést. Három tényezőt módosított: az alapanyagot, a technológiát és a szabásmintát. Jött a bőrgyárakban többnyire hulladéknak számító marhahasíték, a szeletek alábélelése a vízállóság miatt és a szabásminta: az ötszögekből és hatszögekből álló 32 panel. A köznyelvben a pöttyös labda. A történethez hozzátartozik, hogy Lévay Józsefnek csak hosszú pereskedés után ítélték meg az újítási díjat, mondván, csak „választékbővítésről” van szó.

„Az újítás nem eget rengető, mert a már bevezetett hasított bőrök felhasználását elvonják a jól bevált cipőktől. Kérem a kérdést óvatosan kezelni, mert meggyőződésem, hogy nagy hűhó van az újítás körül.” Ez volt Brezina István minisztériumi munkatárs hivatalos véleménye 1963 januárjában – olvasható az Országos Levéltár honlapján.

A perek ugyanakkor nem állították meg a gyártást, a terméket továbbra is az ARTEX forgalmazta. A csúcsév 1980 volt, ám a legtöbbet rendelő sportszergyártó 1987-ben kiszállt, s végül szép csendben megszűnt a simontornyai gyártás.

A dátum felfogható pontnak nem csupán a kisipari, hanem a brancson kívüli gyártás végén is. Értve alatta, hogy ma már multicégek szerződnek multiszervezetekkel, kívülről betörni lehetetlen. Ez besorolható a világ egyéb változásai közé, mint minden, amit a pénz mozgat. Mert az is korunk vívmánya – na, hiszen –, hogy a labdák hetven százaléka Ázsiában, főként Pakisztánban készül, műanyagokból, melléktermékük finoman szólva sem javallott orvosilag, a kézi munka ma sem nélkülözhető, gyerekek alkalmazása pedig előfordul (fogalmazok finoman).

Hiába, modern a világ. Minden komoly, tekintélyüldöző. Így aztán ma már elképzelhetetlen a legendás játékvezető, Zsolt István esete. Vidéken fújta a sípot, de otthon hagyta a stopperét, az őt nagy tisztelettel fogadó hazaiaktól kérni nem akart, így aztán felkapott egy nagyobb kavicsot, a tenyerébe fogta, időnként ránézett. Miközben a pálya mellett magasodó toronyórán nézte az időt.

A hazaiak kikaptak, de Zsoltnak tisztelettel megköszönték a bíráskodást. Fogadta – talpig feketében, fehér gallérral. És, hogy a végén túllépjek a futballon, Zoli bohóc 110 centiméteresen, csiricsáré jelmez nélkül is korszakos művész volt.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!