„Nincs olyan eshetőség, hogy az Európa-bajnokságot nem rendezzük meg. Megrendezzük.” „Anglia telt ház előtt bonyolítaná le a labdarúgó Európa-bajnokság döntőjét.” „Mit tehetünk azért, hogy megmentsük a labdarúgást?” „Nekem borzalmas a szurkoló degradálása.”
A cikk megírása előtti 48 órában – többek között – ezekbe a címekbe futottam bele az interneten, illetve a telefonomra érkező üzenetek között. A négy hír között elsőre nincs szoros összefüggés (sőt, talán semmilyen sincs), viszont kicsit belegondoltam (oké, lehet, egyesek szerint nem kellett volna), és eljutottam egyfajta közös nevezőig. Hogy végső soron kié is most a labdarúgás, a pandémiától független jelenben tulajdonképpen mi a cél? A szurkolók kiszolgálása vagy a bevonásukkal olyan pénztermelő gépezet összerakása, amely egy egyre szűkülő elit egyre növekvő jólétét van hivatva támogatni? És legkésőbb a járványkorszak megmutatta, amit azért addig is tudtunk, hogy a mérleg nyelve nagyon erősen kibillent az utóbbi felé. Hiszen ha már a jelenlegi körülmények között Daniel Koch, az UEFA egészségügyi tanácsadója is azt mondja, meg kell rendezni a tornát, illetve, hogy „...nincs olyan, hogy legrosszabb eset, csak realista esetek vannak, illetve a legjobb forgatókönyv”, akkor tényleg előre, arccal a rendezés felé, ha pedig a Guardian cikkének megfelelően a Wembley tele lesz a döntőn, az már csak bónusz. Igen, de közben egy másik brit lap, a The Independent azt fejtegeti, a futballromantikusoknak szükségük van-e ilyen labdarúgásra, az egyik barátom pedig azon lamentál, kell-e olyan közvetítés, amelyben az üres lelátókat művi atmoszférával próbálják feledtetni.
Minden esetben lehet pró és kontra érveket felhozni, viszont elvitathatatlan, hogy a klubfutball mellett a válogatott labdarúgás is elüzletiesedett. De nagyon... Az Independent például úgy fogalmazott: „Az Európa-bajnokság fejős tehén lett”. Az utolsó nyolccsapatos Eb, az 1992-es még csak 41 millió eurós bevételt termelt, a négy évvel későbbi első 16 csapatos már ennek a háromszorosát, az első 24 csapatos 2016-ban pedig csaknem kétmilliárdost. A mostani tornától „békeidőkben” még 2.5 milliárd eurós forgalmat vártak az UEFA illetékesei, semmiség, 1 milliárd eurós profit mellett. Ha ezt az összeget kellett volna szétosztani az 55 tagország között, mindenki 18 milliót kapott volna. Ilyen összegek mellett azonnal más megvilágítást kap, hogy a halasztás „csak” 300 millió eurójába került az UEFA-nak, és még egyéves csúszással, adott esetben nézők nélkül is valószínűsíthető a pluszos zárás. Persze jelenleg kizárható az a fajta örömünnep, amit az eredetileg az Eb-k 60. születésnapjával összekötött, a 12 rendező város miatt kelet–nyugat irányban 5500 km-t, észak–dél viszonylatában 2400 km-t felölelő rendezvénysorozattól vártak, de az anyagiak sok mindenért kárpótolnak majd. Úgy meg különösen, ha a londoni elődöntőket (július 6–7.) és a finálét (július 11.) zsúfolt lelátók előtt rendezik meg. Hiszen akkor még a fotelnézőkön túl a hagyományos értelemben vett szurkolóknak is lehet „csontot dobni”.
A televízió előtt ülőknek pedig muszáj lesz extra szolgáltatásokat nyújtani, mert a pandémiafutball idején sok minden az alapszolgáltatás részévé vált, legyen szó a grafikai vagy éppen hirdetéstechnikai megoldásokról. Erre a közvetítő cégek is rájöttek, hiszen egy kimutatás szerint a nagy médiavállalkozások ebben a korban a vizualizációs technikára 67.3, a távoli gyártásra (hogy például az üres stadion helyett az atombiztos nappaliból lehessen kommentálni) pedig 59.8 százalékkal töltöttek többet. Eközben a néző elvárja, hogy továbbra is legalább ilyen szintű élményt kapjon a pénzéért, ahogyan a szponzor is legalább ennyit akar kapni, így aztán a virtuális élmény megmaradása miatt jönnek majd a hibrid modellek, amelyek persze további profitot termelhetnek.
Ez természetesen olyan újabb spirált indíthat el, amelynek haszna a klubfutballban még erősebben megjelenik, és adott esetben még inkább növeli az egyletek közötti különbséget. Ramón Calderón, a Real Madrid korábbi elnöke már évekkel korábban kijelentette: „A futball show-üzletággá vált. A stadion egy nagy tévékészülék, ahol huszonkét előadó lép fel. Ez a show-biznisz, és igen, bizonyos szempontból több mint sport.” Az ő szavait támasztja alá David Goldblatt is a The Age of Football (A futball kora) című munkájában, amelyben rögzíti: az európai labdarúgás ma már nagyobb forgalmat generál, mint a kontinensen működő összes lap- és könyvkiadó, illetve a teljes fegyverzetben működő mozihálózat. És ez a rendszer még azt is elbírja, ha a hat legnagyobb bajnoksága (angol, francia, német, olasz, portugál, spanyol) tavaly 4.5 milliárd eurót veszít bevételeiből a járvány miatt.
A kiesést pedig a nagyok, illetve a felelősségteljesen gazdálkodók könnyebben elviselik, így a Barcelona vérlázító (az egyenleg jelenleg több mint 1 milliárd eurós mínuszban van, de azért Neymar és Erling Haaland megszerzése, valamint Lionel Messi megtartása csak elhangzott legalább egy-egy elnökjelöltnél) gazdálkodása ide vagy oda, az olló alighanem tovább nyílik majd a szűk elit és a többiek között. Az eredmények tekintetében elképesztő a differencia, hiszen többek között az alábbiaknak lehettünk szemtanúi az elmúlt évtizedben: először triplázott (bajnoki cím, kupa, BL) olasz és német csapat; először nyerte meg angol gárda ugyanabban a szezonban a három legfontosabb hazai sorozatot (Premier League, FA-kupa, Ligakupa); először lett legalább 100 szerzett ponttal bajnok egy együttes az angol, a spanyol és az olasz bajnokságban; tíz európai bajnokságban is veretlen csapatot koronáztak meg; az 54 európai bajnokságból 13-ban (benne az olaszban és a németben) ebben a periódusban állították-állítják fel a rekordot a sorozatban nyert aranyak tekintetében.
Ez pedig egybevág a modern futball gazdaságelméleti alapjaival. Hogy a szereplők ugyan rövid távon örülnek egy-egy olyan csodának, mint a Leicester City 2016-os bajnoki címe, de a nagy közös bizniszben ez senkinek sem lehet tartósan érdeke. Az egyik Premier League-csapat vezető embere egy titkos találkozón erről így beszélt: „A labdarúgás a múltjából fakadóan azt sugallja, hogy a szurkolók azt szeretik, ha a nagy csapatok nyernek. Bizonyos mértékig jó a kiszámíthatatlanság, de egy demokratikusabb liga rossz lenne az üzletnek.” A gazdasági elemzők 12 klubot sorolnak az „első kategóriás” futballvállalkozások közé, ebben az elitben az eredmények és a világszintű szurkolói bázis miatt alanyi jogon kap helyet a Manchester United, a Barcelona, a Real Madrid, a Liverpool, az Arsenal, a Juventus, a Bayern München, a Milan és az Internazionale, míg a Manchester City, Chelsea, PSG hármas a tőkeerős tulajdonosi háttér révén sorolható ide. Ők már eljutottak arra a szintre, ahol gazdasági értelemben keveset lehet hibázni, illetve ahol kicsi a hibák valószínűsége. Vagy ahogyan Nicola Cortese, a Southampton volt ügyvezetője fogalmazott, ezek a klubok már masszív pénztermelő szörnyetegek. Ők lettek a szupergazdagok, akik közben a futball alapjaiban súlyos kárt okoztak. Még ha talán csúnya is ezt mondani, de akiknek nem feltétlenül az a fontos, hogy ül-e szurkoló a lelátón, hanem az, hogy a kiválasztott futballra szánt pénze bekerüljön az „automatába”.
Innentől pedig már legfeljebb csak a hozzám hasonló futballromantikusok tudnak igennel válaszolni arra a kérdésre, hogy a labdarúgás visszaszerzi-e még valaha a közösségi életben betöltött kiemelt szerepét.
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!