Sivít a gőz – Csinta Samu publicisztikája

Aligha aratok vihart, ha azzal kezdem, hogy a téli átigazolási kampány magyar szempontból leghangzatosabb eseménye Szoboszlai Dominik Lipcsébe szerződése. Amin kivételesen keresve sem találni fanyalognivalót, hiszen a 2020-as esztendő legjobb magyar férfi sportolójának választott labdarúgó Európa egyik topközeli csapatához csatlakozott. És ezzel egy csapásra okafogyottá vált a sokszor emlegetett „kicsit sárga, kicsit savanyú, de a miénk” típusú filmográfiai utalás. Mi tagadás, jó érzés a fotelből pásztázni az ilyenkor tapasztalható globális „rajzást”. Mint amikor az ember dolga végeztével kiül a teraszra, és egy elszopogatásra szánt itallal a kezében némi felülnézetből figyeli a terepet. Persze csak a felszín látható, hogy a hangyaboly járataiban mi zajlik, arról aligha lehet tudomásunk. Külsőleg szép rendben zajlik szinte minden, legfeljebb akkor kapjuk fel a fejünket, ha valahol hirtelen hatalmas galacsint kezdenek görgetni maguk előtt, vagy valahol pánikszerű tolongás alakul ki, mert ott akkor valami üzemzavar esete forog fenn.

Az átigazolási időszak mindig is izgalmas periódus volt. Az „ántivilágban” ilyenkor az igazi szurkoló napi több órát töltött csapata törzshelyén, felesek, sörök és fröccsök egyszerre stimulatív és megnyugtató társaságában élte végig az alakuló bombaigazolás mozzanatait, bukta esetén pedig hasonló társaságban kereste az Isten ujját, amellyel megmentette a kedvenc klubot egy katasztrofális kimenetellel fenyegető lépéstől. A bátrabbja még az ellenfelek kocsmájába is bemerészkedett, mert nem elég csak erősödni, azzal párhuzamosan a riválisnak is illene gyengülnie, a helyzet csak akkor közelít az ideálishoz. Ez a ma már fikciónak, szinte rejtői kitalációnak tetsző állapot persze csak emlék, az izgalmat immár a világhálós hírözön szolgáltatja, ami képes a naprakészség illúzióját kelteni. Sőt, meg is lehet vitatni a haverokkal a fejleményeket, de ez az állapot azért a kanyarban sincs ahhoz képest, amikor a bor- és embergőzös talponálló közönsége várja az információt hozók érkezését.

A mai körülmények között arra is lehetőség nyílik, hogy egyetlen gombnyomás összesítse nekünk a játékosmozgást, amire, valljuk be, régebben csak elméleti esély nyílt, az is csak akkor, ha volt valakinek valakije a labdarúgó-szövetségnél. Azt viszont tudjuk, hogy a január 15-től február 14-én éjfélig tartó átigazolási időszakban már, amikor e sorokat írom, több mint ötven klubcsere volt az NB I-ben. Az első osztályú mezőny klubjai pedig máris másfél millió eurót meghaladó összeget költöttek játékosokra – legalábbis a megfellebbezhetetlen Transfermarkt adatai szerint. Az újonnan szerződtetett állomány persze nem dagasztotta ugyanennyivel az élvonal mezőnyét, miután csaknem ugyanannyian távoztak is, jellemzően a másodosztályba.

Ez a trend elsősorban a kifele tartó „modellekre” jellemző, illetve a reményteljes, de még az első keretnek a közelébe is csak elvétve kerülő fiatalokra. Mindkét irány életszerű. Az első kategóriára azért van szükség, mert a nagy öregek esetenként még mindig képesek lehetnek apró pluszokat hozzátenni a produkcióhoz, a másodiknak pedig szüksége van a játéklehetőségre, mint a falat kenyérre. A kölcsönbe vett ifjak számának növekedése persze becsapós, hiszen az egyén fejlődésén, ezáltal pedig az anyaegyesületnek hozott hasznon túl a „béranya” nem kap többet, mint azt a dicsőséget, hogy a majdani csillag életrajzában a kiscsapat neve is megjelenik, mint élete egyik meghatározó állomása.

Aztán itt van a Feczesin-kategória is, amelyet ma sem könnyű értelmezni. Persze túl a közhelyszerű megfogalmazásokon, amelyek hasonló esetekben elhagyják a futballista vagy menedzsere száját. Nagyjából ilyesformán: „A klubnál nagyon ambiciózus projekt körvonalazódik, amelyhez csatlakozni nekem is kihívást jelent.” Ilyenkor szokott elszabadulni a szurkolói fantázia, amely vagy alacsonyabb szint felé tartó játékos gyógyíthatatlan sérüléséről tud tuti biztosat vagy az előző klubnál körvonalazódó omlásveszélyt valószínűsíti, de erősen. Szélsőséges esetben mindkettőt. Vagy olyan focistát, akit egy ügynök ügyessége „dobált” szinte tehetetlenségi erővel kisebb-nagyobb csapatok között, míg végre olyan helyen landolt, amely leginkább illeszkedett a képességei szabta korlátokhoz. A 34 éves Feczesin Róbert persze korántsem a felfújt lufi kategóriája, a több olasz csapatot, Dél-Koreát, majd Törökországot is útba ejtő karrierjét sokan elfogadnák. A Vasas pedig valóban az NB I-re hajt, bár még ebben az összefüggésben is rejt némi kockázatot a tavaly januárban kötött három és fél éves szerződés. Mindkét fél számára.

Ez a periódus képes szolgálni olyan izgalmakkal is, mint Kyle Lafertynek a Sepsi OSK-hoz majdnem igazolása. A román sportsajtó szinte tényként tálalta, hogy a 79-szeres északír válogatott a székelyföldi csapathoz szerződik, holott mindössze annyiról volt szó, hogy a 33 éves csatárnak már a kelet-európai bajnokságok sem orrcsavarók, ha rendesen megfizetik. Sepsiszentgyörgyön 18 ezer eurót tartott volna méltányos bérnek, de ennyit a már-már dobogós tervekkel is kacérkodó Sepsi OSK-nál sem tudnak – vagy inkább nem akarnak – kigazdálkodni. Jött is a szabványmagyarázat Laferty-oldalról: a felek néhány részletkérdésben nem tudtak megállapodni, így aztán nem jött létre az üzlet.

Ilyenkor szokott elkezdődni a korábbi átigazolások során a világot hódítani indulók egy részének hazaszivárgása is. Akik könnyűnek találtattak, akik még izmosodásra szorulnak, akikkel nem tudnak mit kezdeni az óvatlanul bevásárlók, így aztán azon az áron is elengedik őket egy időre, hogy fizetésük egy részét változatlanul a tulajdonos klub állja. Az ilyenek közül csak kevesen kerülnek vissza a fősodorba, hiszen kölcsönadásuk éppen azt szolgálja, hogy nyugodtabb körülmények között kereshessék a tőlük való megszabadulás módozatait.

A világ nagy futballklubjainál persze ez kissé másként működik. A téli igazolások valós célokat szolgálnak, részben meg olyan labdarúgókat céloznak meg, akik szerződésük lejártához közelednek, így ez az utolsó esély, hogy még némi pénzt lehessen keresni a tovább­adásukkal. Játékosoldalról viszont ez úgy néz ki, hogy ez az a pillanat, amikor biztossá lehet tenni a jövőt. Megszületnek a nyártól életbe lépő megállapodások, amikortól a labdarúgó – és ügynöke – újra szabadon rendelkezik a játékjoggal. A hasonló, „mindenki tudja, hogy te tudod, hogy én tudom” helyzetek nyilván a legjobb futballistát is könnyen a kispad legszélére sodorhatják, de ugye van az az összeg, amelyért ezt a kockázatot is érdemes vállalni. Vagy annak a rizikóját.

Szóval itt állunk röviddel az átigazolási időszak vége előtt, és nincs kétségem afelől, hogy ebben a pillanatban is csak úgy sivít a gőz a titkos tárgyalások körül. Vasárnap este pedig leülök majd a gép elé, és várom a „brékingnyúzokat”, akár egy választási nap hajrájában. Vagy meghívom a barátaimat egy online borozásra – az vajon milyen lehet, mert bár egyre több ilyenre kapok invitálást, még nem mertem kipróbálni –, legalább a hangulatát igyekszünk felidézni a hajdani, átigazolási célzatú kocsmázásoknak.

Bár mióta ifjabb Dárdai Pál a Mol Fehérvárhoz szerződött, sok korábbi sztereotípia mehet a levesbe. Például az, mely szerint minden fiatal, aki jót akar, sürgősen külföldre szerződne, még akkor is, ha egyelőre közelébe sem mehet a felnőttek öltözőjének. A Nemzeti Sport napokban közölt listája alapján momentán tizenheten kupálódnak a világ különböző jelentős klubjainak utánpótlás-együtteseinél. Komplett kis csapat, cserékkel együtt.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!