Vitrinvizit – Csinta Samu publicisztikája

Akármerre nézünk, azt láthatjuk, hogy a futballedzők – de talán a csapatsportokra általánosan is érvényes a megállapítás – jelentős része kénytelen volt hozzászokni az „egyéjszakás kalandokhoz.” A világmegváltás szinte azonnali szállításának kényszerzubbonyában vergődve többségükről esetenként ki sem derülhet igazából, mit tudnak, már meg is köszönték nekik a munkát, és további sportsikereket kívánva bocsátották őket útjukra.

A megfelelő kapcsolatrendszer persze önmagában nem elég, valahol valamikor csak-csak le kellett tenni valami emlékezeteset az asztalra, mielőtt ráég valakire a mágus címkéje. Legkevésbé persze a sikereket kell megmagyarázni, ahhoz azonban a szakértelmen kívül sok csillagállásnak kell kedvezően alakulnia. Például rátalálni valahol arra a klubvezetőre, aki legalább középtávon bizalmat szavaz neki, és nem hallgat a mindenkori huhogókra, akiknek mindig van jobb ötletük a vezetőedző személyére. Hogy aztán ki mivel fogja meg, majd tartja varázsában a kasszakulcsot kezelő nagyembert, az már olyan tudás, amely messze meghaladja az edzésvezetési vagy meccselési ismereteket.

A futballtörténelem legtöbb címet, kupát begyűjtő edzője, Alex Ferguson – a St. Mirrennel, de főleg az Aberdeennel elért sikerei után – 1986 novemberétől kezdte el egyelőre utolérhetetlen vadászatát, ekkor nevezték ki a Manchester United élére. Ő a klub leghosszabb időn át hivatalban lévő szakvezetője, Sir Matt Busby rekordját 2010 decemberében küldte a történelemkönyvek lapjai közé. Amikor a menedzseri pozícióban eltöltött több mint 26 és fél év után, 2013. május 8-án bejelentette visszavonulását, gyűjteményében 49 trófea szerepelt, az MU-val 38, ebből 13 Premier League- és két Bajnokok Ligája-győzelem. A „könyvelésben” külön tétel, hogy a sportágért tett szolgálataiért a királynő 1999-ben lovaggá ütötte.

Miután minden rekord sorsa, hogy egyszer valaki megdöntse, Sir Alex esetében is érdemes szemügyre venni az üldözőbolyt. A pásztázásnak külön aktualitást kölcsönöz, hogy nemrég Pep Guardiola, a Manchester City menedzsere is belépett a harmincasok klubjába, a Ligakupa döntőjében a Tottenham Hotspur együttese fölött aratott győzelmével, majd a Premier League megnyerésével immár a 31. trófeáját helyezhette el a képzeletbeli vitrinben. De tíz napon belül 32 is lehet, hiszen a május 29-i Bajnokok Ligája-döntőben együttesével legalább annyi esélyük van a sikerre, mint a Chelsea-nek. Trónfosztásra egyelőre csak az ötvenéves Guardiolának van reális sansza, a legalább húsz bajnoki címet, hazai vagy nemzetközi kupagyőzelmet begyűjtők tizenkét tagú klubjában ugyanis mindössze ketten aktív edzők: ő és José Mourinho. Az utóbbi 25-nél tart, momentán azonban igencsak kiegyesúlyozatlan a tevékenysége.

A többiek a régi idők moziját jelentik – egyetlen nagy kivételt leszámítva. A 76. születésnapjához közelítő román Mircea Lucescu a nemrég befejeződő ukrán idényben mindent elért csapatával, a Dinamo Kijevvel: bajnoki címet, kupagyőzelmet, valamint az évad nyitányának számító, de még tavaly nyáron megnyert Szuperkupát. Ezzel feljött a második helyre, holtversenyben a skót Jock Steinnel, aki „csak” a skót futballban domborított nagyot, de így is 37 klubdiadalig jutott.

Mi tagadás, Lucescu sem a kontinens valamelyik topbajnokságában szerezte babérjai többségét, ám pályafutása során egy UEFA-kupa-győzelem is „becsúszott.” Még előtte a Galatasarayjal a Real Madridot győzte le a 2000-es európai Szuperkupa-meccsen, majd következett a 2004-től 2016-ig tartó donecki periódus. A Sahtarral aratott UEFA-kupa-diadal után a Szuperkupában hosszabbításban alulmaradt a Barcelonával szemben, összességében azonban csupa olyan teljesítménnyel van dolgunk, amelyeket, lássuk be, valamennyi futballtőzsdén magasan jegyeznek.

Hogy mivel foghatta meg ilyen hosszú távon a Sahtar tulajdonosát, a világ kétszáz leggazdagabb embere közé sorolt Rinat Ahmetovot, sejtelmünk sincs, de a ma az ötvenes éveit taposó üzletember úgy hitt Lucescuban, mint – Deák Bill-lel szólva – a vezércikkben. A nagy rivális, a Dinamo Kijev tulajdonosa, Hrihorij Szurkisz tavaly csábította vissza Ukrajnába, ahol annak ellenére is képes volt három trófeával gazdagítani a klub és saját gyűjteményét, hogy a donecki múltját egyetlen pillanatig sem felejtő Dinamo-szurkolók folyamatosan, esetenként egészen agresszívan tüntettek ellene. Szurkisz azonban nem hátrált meg, a csapat idei sikerei pedig kettejüket igazolták. Hogy meddig tart az „öreg” energiájából, nem tudni, érvényben lévő szerződése alapján azonban a 78. születésnapját is a Dinamo kispadján ünnepelheti.

Első edzői sikere azért megér egy pluszkört. A bukaresti Dinamo szakvezetőjeként ugyanis a Steauát győzte le 1–0-ra a Román Kupa döntőjében, amely másfél hónappal korábban mindenkit elképesztve BEK-győztes lett a Barcelona elleni, nem utolsósorban a tizenegyesölő Helmut Duckadam révén örökre emlékezetes 1986-os sevillai döntőben. Talán egy még erősebb Steauát legyűrve, hiszen a bukaresti meccsen már szerepelt a Jenei-gárdában az európai fináléból eltiltás miatt hiányzó csapatkapitány, Stoica is. Amúgy ez maradt Lucescu első edzői évtizedének egyetlen trófeája, a bolt igazából 1990 után indult be.

„Életfogytiglanságban” nagy elődjei közül Giovanni Trapattoni és Guttmann Béla egyaránt 74 éves korában állt le, honfitársunk 1973-ig varázsolt, az FC Portónál adta le végleg a szerelést. Negyvenévi edzősködés után, ezzel együtt ismereteink szerint nem ő, de nem is a 42. szakmai esztendejénél tartó Lucescu a leghosszabb pályafutással és bajnoki trófeákkal is büszkélkedő tréner. A svájci Bernard Challandes, Koszovó válogatottjának szövetségi kapitánya hat évvel fiatalabb román kollégájánál, de 1978-ban, mindössze 27 évesen kezdte a mesterséget, dicsőséglistáján az FC Zürichhel nyert bajnokság és az FC Sionnal szerzett kupagyőzelem szerepel.

Minden példa és ellenpélda dacára az edzői sikeresség előfeltételeinek teljes körű felsorolása teljesíthetetlen vállalkozás, legfeljebb értetlenkedhetünk, hogy egyiknek miért, másiknak miért nem sikerül. Bölöni Lászlónak a Panathinaikosztól való menesztése is hasonló kérdőjeleket vet fel. A magyar szakember abból kényszerült főzni, amit az előző nyári piacon sikerült beszerezniük a klub illetékeseinek. Persze előfordul, hogy a háziasszony a semmiből is pompás vacsorát képes rittyenteni, de a bravúroknak épp az a legfőbb jellemzőjük, hogy csak ritkán fordulnak elő. Egy nem csak konjunkturális összhang megteremtésére utazó, az öltözői fegyelem és értékrend hosszú távú megalapozására ügyelő szakembernek időre van szüksége, míg a maga fazonjára szabja a körülményeket. Ami a klubtulajdonosi türelmetlenség közepette halálra ítélt vállalkozás. Ilyenkor bukkan fel a nem minden célzatosság nélküli megállapítás, amely szerint eljárt az idő a szakember fölött. Akárcsak nemrég Mourinho esetében, akit egyelőre visz saját hírnevének és nonkonformizmusának lendülete, a Tottenhamtól való elválását követően pillanatnyilag az AS Románál álmodnak vele nagyot.

Pep Guardiola persze más kategória, és természetesen nem csak „zsenge” életkorából adódóan az egyedüli esélyes Sir Alex trónjának elhódítására. Ebben a tekintetben a Real Madridtól másodszorra is elköszönni készülő Zinédine Zidane is a kalapban van, az egy évvel fiatalabb francia azonban „mindössze” a tizenegyedik edzői sikerénél tart, ekkora előny behozatalában már az időfaktor is jelentős akadályként tornyosul. A királyi gárdával ebben az esztendőben már csak a La Liga megnyerésére van esélye. Guardiola viszont szárnyal, bár a Citynél írt aranysorok egyelőre elmaradnak a barcelonai periódustól, ahonnan 14 trófeával indult a Bayernhez.

De még fiatal, előtte az élet.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!