Globalizációra fel? – N. Pál József publicisztikája

A Nemzetközi Labdarúgó-szövetség főnökei megint gondoltak egy jó nagyot, nem előzmények nélkül persze. Sűrűsödjék tovább a tempó, legyen kétévente futball-világbajnokság ezután, hogy más versenyek mellett vagy azok fölszámolásával-e – erre is, arra is vannak ötletek –, nem világos még, ám az elszántság elég egyértelmű lehet. Erre utal, hogy a május 21-i online FIFA-kongresszuson szavaztak is a tervről, s 166:22-re győztek az igenek, meglehetős fölénnyel tehát. Kik voltak a megátalkodott ellenzők, nem tudom, de hogy melyik akaratnak áll a zászló, nyilvánvaló, s az is, hogy előbb-utóbb mindenki beadja a derekát, ahogy beadta Katarnak meg a 48-as létszám ötletének is.

Az érv szerint – Gianni Infantino elnök mondta – a nemzetközi labdarúgás versenynaptárát teljesen újra kell gondolni hamarost, hogy a futball igazán globálissá legyen, hisz a várva várt, bevonandó szponzorok kívánsága is ebbe az irányba mutat. Elvégre (igaz, téli-nyári elosztással) olimpia is kétévente van 1992-től már, s ezt az ütemet a pénz emberei is módfelett szeretik. Szeressük mi is tehát, hisz ez a trendi visszavonhatatlanul, így jó lesz nekünk is az egész egyértelműen. S jó, nagyon jó lesz másoknak is persze!

Szóval, nem friss az ötlet. Tán a kilencvenes esztendők második felében hallottam róla – ahogy a minap nagyot pukkant Szuperliga-tervkezdeményről is! –, most meg olvasom: Sepp Blatter, a futballglobalizáció elszánt szorgalmazója 1999-ben fölvetette már, heves ellenkezéseket kiváltva akkoriban még. De hát a 48-as emelését is elle­nezték egykor, aztán meg valósággá lett! Nemcsak Isten, a globalizáció malmai is lassan, de biztosan őrölnek ezek szerint, ne legyen – a fő csapásirányra nézvést – kételye, illúziója hát senkinek.

A mai módi jó kilencven éve változatlan, megszoktuk, de mert a történelemben csak a folytonos változás nem változik, ideje e tervvel is megbarátkozni hát. Hisz számos előnnyel jár az ötlet: erről Arsene Wenger, a legendás edző – újabban a FIFA fejlesztési testületének vezetője, Infantino első tanácsadója – beszélt. A játékosnak többször lesz esélye világbajnokságra menni (még Antonio Carbajal, Lothar Matthäus és Rafael Márquez ötös részvételi rekordja is megdönthető talán), s több helyen lesz alkalom a rendezésre, a csatlakozásra egyáltalán. Ez utóbbi nem szamárság önmagában – tényleg: jusson el a foci mindenhova! –, ám más szempontok is fölvethetők. Meddig zsigerelhető ki az ember a „jó cél” értelmében? Plusz egy tornáról van-e szó (a jelenlegi tempó is elviselhetetlen szinte), vagy az ötlet a haszontalanul regionálissá minősített sorozatok (Eb, Copa América, Afrikai Nemzetek Kupája stb.) fölszámolásával lenne párhuzamos? Legyen vb – mondjuk – a páros években, a páratlanokban meg Eb, Copa és így tovább, egymást váltva, kétévenként? S közben kupasorozatok itt és ott, e megalománia „ékkövével”, a BL-lel persze, amit épp fölváltani akarnak a Szuperligával egyesek, akik nem is fognak nyugodni, amíg célhoz nem érnek előbb vagy utóbb valamiképp – ezt gondolom.

Wenger mondta: nem kell selejtező sem, legalábbis a hagyományos módon nem. Zavarják le az egészet néhány hétre sűrítve irgalmatlanul, aztán koncentráljon ki-ki a maga bajnokságára (hát a Szuperliga s más kupák közben? – kérdezem), majd jöjjön minden nyáron (vagy télen, ha túl meleg van valahol?) a „főesemény”! Nekünk, európaiaknak Eb és vb évente váltva, velünk, magyarokkal, vagy nélkülünk. Így lenne jó?

Akár így, akár úgy tervezik, csak nem bír tetszeni nekem. Nemcsak azért, mert a négyévenkénti alkalom „ritkasága” által sugallt kivételesség rangja, misztériuma nagyon fontos nekem jó félszázada már, s az állandóságot is értéknek tudom gondolni javíthatatlanul, hanem azért is, mert minden, amiről e tárgyban olvasni-hallani kényszerülök, egy rossz fordulatra tévedt kegyetlen, értékellenes tendencia törekvéséről ad hírt számomra napra nap.

Mindaz, ami a futball történetében az egypólusú világgal, az információs forradalommal reánk tört 1990 után, sokaknak addig nem ismert mámort hozott, az új rendbe – mondjuk, 1980–85 után – beleszületetteknek meg ez a természetes. Olyasmi, amiről (akár az okostelefonról) képtelenség lemondani, ami a globális „sztráda” itt is vagyok, ott is vagyok illúzióját adja, s ami a világfutball bódulatát is eredményezte leválthatatlanul. Nekem kedves külhoni gárdák (klubcsapatok, válogatottak) az én életemben is akadtak ifjabb korom óta már, ám „rajongója” egyiknek se lettem megmásíthatatlanul, hisz e játék a „hazáról”, az identitásról agy arról (is!) szól eredetileg, ami a vízbe dobott kő keltette hullámmozgás természetéhez lehet csak hasonlatos („S ha néha lábamhoz térdepel egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom...”).

Mindaz, ami globalizáció a nagy földrajzi fölfedezésekkel indult 500 évvel ezelőtt, ez vett rohamosabb menetet a XIX-XX. század fordulóján, aztán a hatvanas években, s még inkább 1990 után, s ettől, ennek sugallt „értékvilágától” nem tudunk szabadulni, mi, gyarló emberek. Mert kell a siker, az annak hitt alkalom mámora, itt is, ott is, a futballban is. S kell ehhez a változás által fejünkbe vert normakövetés kényszere, szavakban (motiváció, top, gólpassz, stat, párharc, játékperc s egyebek), mozdulatokban (az ugrálásban, vagy ahogy a műsorvezető „tergyegeti” szét és össze a kezét szüntelenül), s még a lélegzetvételünkben is talán.

Tiltakozhatunk, a jól, jobban élni parancsának megfelelve majd' mindenki e sodorhoz igazodik végül valahogy, Infantinótól a mezei szurkolóig. Az ember mindig „többet” akar, több és töményebb örömet, ilyen-olyan „kielégülési” alkalmat mindenáron, amit – így hiszi – csak az élmény esélyének sűrítése hozhat el, az (át)alakítás vezérlőinek ama „fogható” ténnyel (is) a végén, amit a föníciaiak találtak ki több ezer éve már. Pénznek hívják.

A FIFA-elnök a futball globalizációjának kívánalmáról szólva a népszerűség növelésének céljáról beszél természetesen, aminek – látszólag – nem illendő és nem lehet ellentmondani. Senki lelkébe nem látok, így elfogadom: lehet, hiszi, amit mond, de hogy a végeredmény a fogyasztók száma gyarapodásának óhaja, mégis állítani merem. A futball globalizálásának terve ennyit jelent, efelől kétsége senkinek se legyen! Több, egyre több fogyasztó kell, aki családostul kivonulva erejét meghaladó pénzt költ alkalmasint (évről évre cserélendő hazai+idegenbeli mezre, ajándéktárgyakra, bődületes áru sörre, szendvicsre, egyebekre), de hogy e játék misztériumához van-e köze valóban, nem számít igazán.

Írják, mondják: nívós meccs kell, világsztárokkal, s vettessék ki a gyenge, rögtön az elején. Mit tegyek: nekem hiányoznának e „gyengék”. A '38-as vb Holland-India kapusa például, aki kabalababáját hálója sarkába tette, s hatot hintő pajkos csatáraink azt akarták eltalálni mindenáron. Vagy az '54-es és a '66-os koreai válogatott (kilencet kapott tőlünk a „déli”, kiverte az olaszokat, s majdnem a portugálokat is az „északi”), a '90-es kameruni oroszlánok (nem voltak „gyengék”, szurkoltam nekik, de elszórakozták a negyeddöntőt Anglia ellen!) és a többiek. Velük volt teljes a világ, s nem a „pusztuljon a selejt, a lúzer” paranccsal talán.

Tudom, a terv előbb-utóbb célba ér, a tehetetlenségi nyomaték vezérelte rohamot megállítani nem lehet, s a mi szemünk, szívünk, lelkünk – mert imádjuk a labdarúgást, ami nem ereszt – az új módihoz is hozzászokik majd pillanatok alatt. Meg a tudatunk, a szemléletünk is, ebben nem volt hiba a történelemben soha még. Lehet, mégis elveszítünk közben valamit?

Én, öregedőben, gyakran '72-ben járok újra. Húszezren voltunk a ZTE-stadionban általában, jegyet vásároltunk, hat-tíz forintért, s rohantunk a lelátó felé. Se kukoricát, se mást nem jutott eszébe venni közülünk senkinek, csak a meccs, csak a játék számított, ha a négy esztendőnként rendezett vb-ről '74-ben sorozatban már másodszor maradtunk le – nagyon fájt! –, akkor is.

Isten veled, futball, s jöjjön, aminek jönnie kell. De maradnak „értetlenkedők” is még egy ideig, akik hadban állnak érted s az emlékedért – rendületlenül!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!