Jönnek, mennek, fizetnek – Malonyai Péter publicisztikája

Miközben magától értetődően az Európa-bajnokság uralja a futballt, a háttér is él, legalábbis éledezik. Például – akár hiszik, akár nem – két hete tart az átigazolási időszak minálunk. Nyugi, senki sem késett le semmiről, hiszen a végső határnap augusztus 31. Miközben a mi kis NB I-ünk július 31-én rajtot vesz.

Bevallom, az én logikámnak magas, hogy még az ötödik forduló után is lehetséges a szerzés, kissé sértve érzem a fair playt is, ám vagyok már abban a korban, hogy nem kell mindent értenem. Az viszont egyértelmű változás a (rég)múlthoz képest, hogy a játékost, a klubot alapvetően a pénz mozgatja. Ott van ugyebár az aláírásért járó összeg, aztán a szerződésben a különféle bónuszok, amelyek kiköthetők a pályára lépés számától kezdve, az eredményességig (helyezés, győzelmek, gólok, gólpasszok, és így tovább...) mindenre a szerződési szabadság (amit a törvény nem tilt, abban megállapodhatunk) jegyében.

Így aztán akad(hat)nak különleges tételek a sorban, volt, aki kikötötte, hogy fizessék a felesége főzőtanfolyamát, de ez persze véglet, Neymar esete már kevésbé: amikor az FC Barcelonához igazolt, ott állt a papíron, hogy kéthavonta utaztassák el hozzá a barátait. Ez egyébként nem ritka kérés, ahogy az sem, hogy ne kelljen repülőre ülnie a futballistának, ebben az Arsenal klasszis hollandja, Dennis Bergkamp a leghíresebb, az Arsenal pedig akceptálta a légi fóbiát.

Régen egyszerűbben, de legalábbis még a titkolózás mellett is láthatóbban mentek a dolgok. Amikor például az Újpest 1931-ben meg akarta szerezni a Somogytól Jakube Pált, akit mi Jávor Pálként és főként kiváló edzőként ismerünk (bajnok lett kétszer az Újpesttel és háromszor a Csepellel). Nos, az átigazolása azért hiúsult meg, mert a kaposváriak azt kérték, hogy a következő Somogy–Újpest pályaválasztási jogát vegyék meg, magyarán, legyen a meccs a Megyeri úton, ahol több a néző, nagyobb a bevétel, ami az övék. Nos, Langfelder ügyvezető kénytelen volt elutasítani a feltételt, mert a Hungáriának és a Fradinak bele kellett volna egyeznie, márpedig ez nem jöhetett össze, hiszen az Üllői útra is csábították az akkor 24 esztendős centert.

A Bp. Honvéd 1950-es felturbózásáról már rengeteg szó esett (Grosics Gyula, Budai László, Kocsis Sándor és csepeli kitérővel Czibor Zoltán Kispestre vezénylése), itt legyen elég annyi, hogy az akkori, a politika által megerősített kluberő (a Bp. Honvéd mellett Dózsa, Vasas) jóval túlélte a rákosista ötletgazdákat.

Az már a hetvenes évek történése, hogy amikor a Soproni KSE kapust kívánt igazolni Petőházáról, ám a petőháziak nem akarták kiadni, a soproniak egyértelműt léptek. A petőházi csapat a cukorgyáré volt, ahová az osztrák tulajdonban is lévő Győr-Sopron-Ebenfurti Vasút vonalán érkezett a répa. Mit ad Isten, a cég szállítási osztályának élén a soproniak szakosztályvezetője állt, aki felkereste a gyár igazgatóját, s csakhamar soproni lett a kapus.

Akkoriban még nem a pénz irányított, legalábbis nem direktben. Ott volt például az önálló lakás, ami több volt, mint kincs. Kell-e mondani, hogy az átigazoló labdarúgó ezzel kezdte leendő klubjánál a tárgyalásokat. Aztán, ha „kinőtte”, nagyobbat kért, azzal fenyegetőzött, ha nem kapja meg, odébbáll, mert máshol igen, ráadásul berendezve. Volt, aki nem magának, a feleségének, az anyósának, a testvérének kért jól jövedelmező üzletet, gebinben, tehát nem szoros elszámolásban működő eszpresszót, kocsmát.

Ebben a VM Egyetértés járt az élen, tehette, mert a KPVDSZ (Kereskedelmi, Pénzügyi és Vendéglátóipari Dolgozók Szakszervezete) állt mögötte. Mosolyt fakasztott a szakosztályvezető állítása. miszerint „Nem gebines a csapat!”, hiszen így folytatta: „Játékosaink közül senkinek sincs gebinje, az igaz, hogy Varga Lászlóné, Sóvári Kálmánné, Karába Jánosné és Halápi Istvánné gebines.” Miközben azt is elárulta, hogy a keretből hatan pályafutásuk befejezése után vendéglátósok lennének, a Fradiból érkező 81-szeres válogatott Mátrai Sándor már az Y presszót vezeti, a volt MTK-s Varga Gyula pedig a Kis Lucullusban dolgozik.

Jogszabály nem sérült, csak éppen jól használták a paragrafusokat. Az egyetemi, főiskolai klubok is, ugyanis, aki náluk tanult, köteles volt a csapatukban játszani. Nagy port vert fel Bánfalvy Sándor és Pataky Miklós esete, ők a Komlót hagyták el a szegedi egyetemi csapatért. A Tisza partján tárt karokkal várták őket, kedvükért külön pótfelvételit (!) hirdettek, s – minő meglepetés – felvételt nyertek. A komlóiak az erkölcsöt emlegették, a szegediek azzal érveltek, hogy „ha van egy jogszabály, akkor az erkölcsileg is meg van alapozva...”. És hozzátették, hogy egy esztendővel korábban hasonló körülmények között vitte el tőlük a Bp. Honvéd Kozma Mihályt és Pusztai Lászlót – behívták őket katonának.

A klubok persze ügyeskedtek, kihasználták – ahogy mondták – a szocialista összeköttetéseiket. Amikor például Várady Bélát 1971-ben vitte volna a Vasas, Ózdon kis híján sztrájkolni kezdtek a dolgozók a kohászati művekben, ám miután a gyár a vasasszakszervezethez tartozott, nem volt apelláta.

A múlt zárásaként pedig jöjjön Solymosi Ernő esete. A válogatott fedezet a Fradihoz kívánt menni a kieső Diósgyőrtől (1961), ám a klub nem járult hozzá. Ahhoz már igen, hogy a Csepelhez igazoljon. Aztán a csepeli vezetők hiába várták a miskolci vonatnál, nem érkezett meg, mert az úton elakadt. A Dózsa-vezetők közreműködésével, akik addig rejtegették ismeretlen helyen, amíg a DVTK és az MLSZ hozzá nem járult az átigazolásához.

Nem mondom, hogy ma nincsenek ügyeskedések, de a kép azért tisztább, elvégre a pénz – közgazdaságilag is – bevett csereeszköz, általános értékmérő. Annak mentén alakul(t) ki a futballisták értéke, ami egyrészt változó, másrészt nem feltétlenül egyenlő az árral. Az viszont nem változott, hogy az értékben, a keresettségben csatárok, középpályások, védők, kapusok a posztonkénti rangsor, a legjobb, legdrágább életkor pedig – mondják a hozzáértők – a 27. és a 30. év közötti.

Az is új, hogy ügynökök, menedzserek nélkül ma csak nehezen megy sokra a futballista, ez a klasszisától független. Ez jó is, meg nem is, mindenesetre bizalmi kérdés, már csak azért is, mert ezek az urak sem ingyen dolgoznak. Ahogy – a titokban megerősített szóbeszéd szerint – az sem ritka, hogy a szerződtetett játékos bérét, bónuszait úgy állapítják meg, hogy le tudjon adni a summából valamit a klub valamelyik vezetőjének. Hiába, ahol pénz van, ott a pénzéhség is alakítja a morált.

Az, hogy az Európa-bajnokság után hogyan alakulnak az árak, nem csupán a tornán nyújtott teljesítménytől függ. A KPMG könyvvizsgáló cég szerint még a legnagyobb sztárok piaci értéke is visszaesett a koronavírus-járvány alatt. A tanulmány következtetése, hogy a pandémia múltával alacsonyabb lesz az árszint az átigazolásoknál, értelemszerűen ugyanez a helyzet a bérekkel és a bónuszokkal is. Ez persze az elmélet, a futballpiac ugyanis már nem egyszer rácáfolt a legtisztább logikára is.

Miközben az átigazolás kifejezés is már kissé retro, mindössze azt a futballszövetség által megkövetelt aktust fejezi ki, hogy a játékost hová jegyzik be. Az adás-vétel már jobb kifejezés, már csak azért is, mert az átigazolás időszakát a hőskorban többnyire arra használták, hogy nagycsapatok alacsonyabb osztályból magukhoz kössék a feltörekvő tehetségeket. Ehhez képest – a pénz mentén – ma már gyakran beszélhetünk „letörekvő” tehetségekről, például a Vasasnál, amelynél egy esztendőn belül Feczesin Róbert, Radó András, Pátkai Máté és Otigba Kenneth lett (és maradt) hirtelen NB II-es labdarúgó.

Hiába, a futball kiszámíthatatlan játék – néha nagyon sokba kerül.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!