Pascal és atmoszféra – Malonyai Péter publicisztikája

Ahány a futballista mifelénk, annyi a büszke kijelentés arról, hogy nincs rajtuk nyomás, semmi teher, elvégre profik ők, megszokták, hogy visszatérően érkeznek a jelentős feladatok.

Divat lett erről beszélni, ettől roppant komolynak, tudományosnak tetszik minden, leginkább a játékos és a feladat, ám nálam ez éppen olyan süketelés, mint amikor a különféle pozíciókkal (1-től 11-ig) hozakodnak elő a fene nagy szakértők, esetleg a passzokhoz illesztik leginkább a fel és a be igekötőt. Lufik ezek, amelyeket a logikus gondolkodás egy szemvillanás alatt kipukkaszt. Értem én, hogy fontos misztifikálni az egyszerűt, hogy lássák, van ám itt hozzáértés, mert ugyebár, ha posztokról beszélnek pozíció helyett, vagy mellőzve az igekötőt (vajon tudják-e, hány számít belőlük gyakorinak a magyar nyelvben?), akkor oda a varázs, a köznép felkiált, hogy „Ja, hát ezt értem…”, meztelen a király! A szaktekintély egója pedig visszazuhanhat a földre.

De maradjunk a nyomásnál, amikor ugyebár arról van szó, hogy az izgalom megbénítja a futballistát, képtelen kihozni magából a legtöbbet. Ennek az égvilágon semmi köze sincs ahhoz, hogy profik vagyunk-e vagy sem, természetes emberi reakcióról van szó. Általánosan, tehát nem érdemes kimenni a (sport)pályára, hogy tetten érjük. Csinálhatunk akármit, bennünk a figyelem, készülünk a cselekvésre, esete válogatja, mikor erőteljes a feszültség és mikor nem. Aki például naponta megszenvedi, hogy órákat kell utaznia, hogy beérjen idejében a munkahelyére, tömegben közlekedve, szoronghat az indulás előtt, pedig ő is profi, például úgy lyukaszt, mint egy kisisten, vagy ha nem, hát az ellenőrt lesve van rajta – nyomás.

Az emberek teszik a dolgukat, többek között futballoznak, sportolnak is, nem kell tehát a púder. Ami egyszerű, hétköznapi, maradjon is az, ha már annyi, főként üzletileg értékelhető sallang van a világ legegyszerűbb játékán például.

Amikor 1958-ban Skóciában döntetlent játszott a válogatott (1:1), már előkerült a téma, annak kapcsán, hogy a drukkerek kritikusak a csapattal szemben. A Népsport határozottan foglalt állást. Nemcsak azt szögezte le, hogy a játékosok „az olyannyira fontos önbizalmat ne a közönség változó szeszélyének megnyilvánulásaiban keressék, hanem önmagukban”, válaszol a kérdésre is, hogy mikor van a futballistának önbizalma. Egyszerű: „Ha mer – mert tud!” Rámegy minden labdára, mert tudja, hogy bírja az iramot, mer kapura lőni, mert tud rúgni, nyugodtan megy fel a labdára, mert tudja, hogy képes elfejelni, mer cselezni, mert ura a mozdulatainak.

Tényleg kézenfekvő: felkészülés kérdése az egész.

Olyannyira, hogy a képzettség elegendő rá, hogy elmúljon a játékosban a félsz, a nagy próbáknál a lehetőséget érezze, ne a felelősségtől ijedezzen. Amikor Ihász Kálmánnak 1961 őszén a Real Madrid elleni idegenbeli BEK-meccsen (1:3) az volt a feladata, hogy mindenhová elkísérje Puskás Ferencet, hiába volt a bálványa, úgy fogta fel, hogy egyszerű a dolga, hiszen csak egy emberre kell figyelnie. Megoldotta a feladatot, némi szerencsével – mint mondogatta. Ihász akkor húszesztendős volt, és még csak ott tartott, hogy egy-egy bajnoki után tépelődnie kellett, hogy vajon legközelebb is bekerül-e a csapatba. Ez is nyomás ugyebár, de ez nem akadályozta meg abban, hogy végül bejátssza magát a Vasasba (363 mérkőzés) és a válogatottba (27).

Ha már Ihász, akkor jöhet a másik oldal is. Mielőtt a magyar válogatott pályára lépett volna 1969-ben Marseille-ben a Csehszlovákia elleni pótselejtezőn, azt mondta, az dönt majd, hogy melyik csapat játszik odaadóbban. Bízott benne, hogy mi, s amiatt is optimista lehetett, hogy korábban a csoportban két meccsen öt gólt rúgott (2:0, 3:3) az együttes a csehszlovákoknak. De a többek is optimisták voltak, Bene Ferenc például egy vállrándítással elintézte, hogy Václav Migas csak azért került be a csapatba, hogy rá vigyázzon. „Nekem mindegy, akárki áll szemben – mondta –, az én akaratomnak kell érvényesülnie.”

Aztán kikaptunk 4:1-re, többek között azért, mert gyáván (is) játszott a csapat, és nem lehettünk ott a mexikói világbajnokságon (1970). Jellemző, amit a Marseille-ben a kispadon ülő Menczel Iván mondott: „Csak azt tudnám, hogy mitől féltek úgy a mieink. A csehszlovákok, amikor kellett, odatettek. Sőt eleinte »reklámcélból« is. Mi pedig jámboran, behúzott nyakkal fokozatosan adtuk meg magunkat. Istenem, ez a csoszogó Kvasnák hogy »elszórakozott« velünk. Esküszöm, ha valaki egy kicsit »körbeszaladgálta« volna, szerényebben csinálja, annyi szent.”

Ez a meccs fordulópontnak számít, azt követően egyértelműen félve léptek pályára még a legjobb futballistáink is. Azt is Bene mondta, csak két évvel később (1971), hogy „kétségbeesett bizonyítási vágy bénítja meg gyakran a lábakat és a fejeket” a válogatottban. Marseille, a látványos bukás után még azok is behúzott nyakkal indultak ki a pályára, akik nem voltak ott a csehszlovákok ellen, s ha nem sikerült az első csel, fejes vagy lövés, elpattant a labda, egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedt az önbizalmuk.

A Népsportnak egy pszichológus levélben fejtette ki véleményét, sok igazság van a mondandójában, még úgy is, hogy azért kibújik belőle a drukker. Például a legelején, amikor leszögezi, hogy a játékosokról szólva a legfontosabb, hogy „ma már nem őket, hanem az emlékeinkben élő szép futballt szeretjük”. Ezzel együtt nyilván többre lennének képesek – folytatja –, ha a gátlásaiktól megszabadulnának. Ugyanakkor nem véletlen, hogy szoronganak, hiszen „sokan csalják a világot”, ám egyrészt önmagukat nem csaphatják be, másrészt „hiába hiteti el valaki a közönséggel, hogy nagyszerű kötéltáncos, ha egyszer fel is kell mennie a kifeszített kötélre”. És a végére is jutott egy ma is használható tanács: „A futballista ne mondja, hogy ő szent lesz, és mi ne higgyük egy pillanatra sem, hogy ők szentek lesznek…”

Természetesen a témának hatalmas irodalma van, általában és nem csupán a sportot elemezve. E szerint alaphelyzet, hogy a tét növekedésével javul a teljesítmény, azonban gyakran megesik, hogy egy ponton túl az izgalmi állapot robban, utána egyre több lesz a hiba, mi több, le is blokkolhatunk. Ha ez gyakran megesik, eljuthatunk odáig, hogy biztonságra játszunk, kudarckerülésre, ami nagy igazság, de – térek vissza futballhoz – hányszor, de hányszor látszik a játékosok teljesítményén, hogy egyetlen céljuk van: ne hibázzanak, pontosabban, ne hibázzanak – ők. Magyarán, a vereség veszélye és nem a győzelem lehetősége irányítja őket. A tudomány szerint van ellene megoldás, azt kell erősen képzelniük a pályán, hogy nyerésre állnak. Aki képes erre nulla háromnál, mondjuk, azé minden tiszteletem, ám a tanács rávilágít arra, mi a szép a tudományban: kockázat nélküli az okoskodás, miközben a pályán van tét, s nincs idő képzelegni.

Annyi azért a tudományos érvelésekből is kiderül, hogy rengeteg múlik a felkészültségen, s ezzel igazolt a Népsport 1958-as alapvetése. A másik fontos tényező a játékintelligencia, egy korábbi vonatkozó vizsgálatnál Xavi és Iniesta magasan kiemelkedett a mezőnyből a lelki tényezőket is tekintve, aligha véletlenül.

Azért nem árt tudni, hogy a nyomás mindig jelen van a pályán, de ez már komoly dolog. Tudomány. Ha a futballisták átlagsúlyát 90 kilogrammnak vesszük, az átlagos pályamérethez képest az egy négyzetméterre eső nyomás értéke 1.26 Pa, azaz Pascal. És persze a labdából sem hiányozhat a nyomás (0.6–1.1 atmoszféra), de ne aggódjunk a játéktér és a küzdelem tárgya magától értetődően megbirkózik vele.

Jó tudni, hogy van ilyen.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!