Vetettek, és arattak volna – Csinta Samu publicisztikája

Ne keresgéljenek semmiféle kerek évfordulót, hasztalan lenne. Hacsak a teljes évet nem tekintjük annak, nyolcvan évvel ezelőtt kezdődött ugyanis a „hazatérő” erdélyi részek sport­életének be-, illetve visszaágyazása a nagy magyar egészbe. A különböző dokumentumokból, lapokból visszaköszönő grandiózus tervek a hosszú távú jövőbe vetett hitről tanúskodnak, miközben Magyarország súlyos háborús anyagi terheket is cipelt. És miközben országnyi országrészt kellett sürgősségi eljárással kompatibilissá tenni az anyaországi rendszerrel az adminisztrációtól a vasúti közlekedésig. Hogy csak az utóbbi tételnél maradjunk: miután az 1940. augusztus 30-i második bécsi döntés Észak-Erdélyt Magyarországnak ítélte, az újonnan meghúzott határ elvágta Székelyföldet az anyaországgal összekötő vasútvonalat, a kormány így új vasútvonal építésére kényszerült. A Szeretfalva és Déda közötti 48 kilométeres sínpár lefektetése a terep- és talajadottságok, a földmunkák léptéke, az alagutak, hidak, szivárgórendszerek sokasága miatt a MÁV utolsó nagyszabású vasútépítési munkájának számít. Azóta is remekül működik, az egyetemisták számára a Kolozsvár–Székelyföld viszonylat legfrekventáltabb közlekedési útvonala.

Ha névértékében nem is rúgott volna épp annyira, a sportélet „magyarítása” sem tűnt költségkímélő tényezőnek. A folyamat azonban a hangulati megágyazással kezdődött. A lapok egymást múlták felül Erdély újrafelfedezésében, sportmúltjának felidézésében, a lehetőségek korlátlanságának felvázolásában. A két legígéretesebb dimenziót a labdarúgásban, illetve a téli sportok területén vélték felfedezni. Az elsőhöz nem szükséges különösebb kommentár, a második viszont a rég áhított téli sí- és üdülőparadicsomok visszanyerésének lehetőségét hordozta, miután a Felvidék visszatérése ellenére a Tátra magaslatai változatlanul elérhetetlenek maradtak. A máramarosi Borsáról és környékéről egy csapásra kikiáltották, hogy a magyar Garmisch-Partenkirchen lehet belőle, de a nehezen megközelíthető Madarasi Hargitába is hasonló értéket álmodtak bele.

A futball mellett szólt az is, hogy az a sportág ígérkezett a „legkonyhakészebbnek”. A jelentősebb partiumi-erdélyi csapatok különösebb infrastrukturális beruházás nélkül készen állónak látszottak a magyar bajnokságba való becsatlakozásra. Sőt, a kor futball-anglomániája ellenlábasainak érvrendszeréhez is váratlan muníciót szolgáltattak. A Képes Sport hasábjain „egy régi válogatott játékos” aláírással megjelent olvasói levél szerint a Diósgyőrben játszott DiMávag–Nagyváradi AC mérkőzése tanulságai mindenképpen a nyilvánosság elé kívánkoznak. „Kár, hogy nem látták azok – fogalmaz a levélíró –, akik tűzzel-vassal az angol rendszer bevezetését erőltetik. A NAC a Közép-Európában meghonosodott magyar eredetű szellemességgel és ötletességgel telített támadó stílusban játszott és bűvölte el a közönséget. (...) A NAC-ot látnia kellene Budapestnek addig, amíg nem tör be közéjük is az angol rendszert erőltetők magyaros stílust emésztő rosszindulata. A NAC Budapestnek is megmutatná labdarúgásában is hű és romlatlan magyarságát, a magyar labdarúgásból táplálkozó erejét.”

A szakmaiságot egyfajta patetikus stílusban „felvizező” szakértőhöz hasonlóan többen is hangoztatták, hogy a magyar futball megújhodása keletről várható. A Képes Sport 1941. június 4-i lapszámának címoldalán – a trianoni dátum okán vélhetően nem véletlenül – Erdély válogatottjának csapatképe jelent meg, amely „szép sikerrel mutatkozott be Budapesten.” Az eredmény amúgy Ferencváros–Erdély-válogatott 3:1.

Elemző igényűnek tekinthető viszont az az írás, amely a visszatérés utáni Erdély úszósportjának állapotát igyekezett felmérni. „A magyar úszósport a kelet-magyarországi és erdélyi részek visszatértével körülbelül egy tizedével növelte működési területét – áll a lapban. – Eddig 120, tízezer lakoson felüli városunkat és községünket tartotta számon az úszóvezérkar, és közülük mintegy hetvenben épült uszoda. A visszatért 13 város közül hétben van lehetőség az úszásra, a többiben még uszodát kell építeni.” Akkoriban csak Nagyváradnak és Kolozsvárnak volt ötvenméteres, nagy versenyek rendezésére is alkalmas uszodája. A Trianon utáni Románia úszósportja a kolozsvári, nagyváradi, marosvásárhelyi és temesvári magyar egyesületekre támaszkodott. A pillanat romániai úszórekorderei közül csak hárman maradtak az új határok mögött, de ők is magyarok voltak. A sportág vezetői az uszodaellátottság ellenére sem tartották kilátástalannak a helyzetet. A szövetség négy kerületre készült osztani a magyar úszósportot, az 1940 decemberében tartott közgyűlések után kezdődhetett az uszodaépítés, majd a meghívás a tavaszi úszótáborba, a nyár folyamán pedig a versenyek, ahol mindenki megmutathatta tudását.

A leggyorsabban azonban a téli sportok képviselői reagáltak. A szervezőmunkát vezető egykori sokszoros bajnok Belloni Gyula már az első hó leesése előtt háromszor járt Erdélyben, és így nyilatkozott a Képes Sportnak: „Az erdélyi hegyek visszajöttével hazánk legszebb síterületeit kapta vissza. Sajnos a kulturális téren még sok a tennivaló, de meggyőződésem, hogy komoly munkával, menedékházak és szállodák építésével Erdélybe vihetnénk a közép-európai sí­élet súlypontját. (...) A legfejlettebb sísport a Székelyföldön volt, a gyergyói havasokban rendezett székely bajnokságok nagy hírnévre tettek szert. Sajnos még kevés a menedékház. Ugyanez a helyzet a Kelemen-havasokban, ahol a visszavonuló románok felgyújtották az összes fából készült menedékházat.”

A szakember a legszebb síterepnek a Máramarossziget melletti, 1650 méter magasan fekvő Lutászát tartotta, ahol amúgy a román hadsereg síkiképző tábora is volt. „Visszajött hozzánk a legjobb erdélyi síelő, Kovács József, aki a Tátrában egyszer már elverte a magyar sífutókat. A legnagyobb nyereséget azonban egy hölgysíelő jelenti, a besztercei Kuales Annelise. Az alig tizennyolc éves szőke erdélyi kislány jobb a mi hölgyeinknél, többszörös román bajnok.” A lap elégedetten állapítja meg, hogy már nem kell külföldön készülniük a magyar válogatottaknak, az Izvorai menedékházhoz vagy Lutászára bármikor mehetnek néhány hétre. Az írás így fejeződik be: „Pár hónap, és Erdély újra az lesz, amiről oly régóta álmodunk: a magyar síparadicsom.”

Bár a történelem másként rendelkezett, azért jó felidézni, hogyan lelkesedett Déván István, a síszövetség főtitkára: „Borsafüred idegenforgalmi vonzóereje igen nagy lesz. Októbertől június végéig nem olvad el fenn a hó, mivel a Kárpátok éghajlata hidegebb a néhány száz méterrel magasabb svájci és tiroli hegyek klímájánál. Lent a katlanban nyári üzemre berendezkedő kisebb golfpályát is lehet építeni, a Visó melletti sík terület pedig repülőtér kiképzésére is alkalmas. (...) Fontos célunk, hogy ne csak a versenyzést, hanem a síturisztikát is előkészítsük. A célunk az, hogy tiroli és svájci mintára az Uzsoki-hágótól a Gyilkostóig szakadatlan menedékház-láncolatot építsünk ki egynapi távolságra egymástól.”

Nyolcvan év távlatából, a klímahelyzet változásának, illetve a mai helyzet ismeretében is igencsak „jól fejlett” nosztalgiával tekinthetünk arra az optimizmussal teli tervezgetésre, amellyel a korabeli vezetők fordultak a visszatérő Erdély felé. Bár a „milyen lehetett volna?” játék bizonyos mértékig fájdalmas hiányérzettel tölt el, ama tézis visszamenőleges igazolásával is, hogy előbb vetni kell, az aratással csak jóval azt követően szabad foglalkozni.

Ha névértékében nem is rúgott volna épp annyira, a sportélet „magyarítása” sem tűnt költségkímélő tényezőnek. A folyamat azonban a hangulati megágyazással kezdődött. A lapok egymást múlták felül Erdély újrafelfedezésében, sportmúltjának felidézésében, a lehetőségek korlátlanságának felvázolásában. A két legígéretesebb dimenziót a labdarúgásban, illetve a téli sportok területén vélték felfedezni. Az elsőhöz nem szükséges különösebb kommentár, a második viszont a rég áhított téli sí- és üdülőparadicsomok visszanyerésének lehetőségét hordozta, miután a Felvidék visszatérése ellenére a Tátra magaslatai változatlanul elérhetetlenek maradtak. A máramarosi Borsáról és környékéről egy csapásra kikiáltották, hogy a magyar Garmisch-Partenkirchen lehet belőle, de a nehezen megközelíthető Madarasi Hargitába is hasonló értéket álmodtak bele.

A futball mellett szólt az is, hogy az a sportág ígérkezett a „legkonyhakészebbnek”. A jelentősebb partiumi-erdélyi csapatok különösebb infrastrukturális beruházás nélkül készen állónak látszottak a magyar bajnokságba való becsatlakozásra. Sőt, a kor futball-anglomániája ellenlábasainak érvrendszeréhez is váratlan muníciót szolgáltattak. A Képes Sport hasábjain „egy régi válogatott játékos” aláírással megjelent olvasói levél szerint a Diósgyőrben játszott DiMávag–Nagyváradi AC mérkőzése tanulságai mindenképpen a nyilvánosság elé kívánkoznak. „Kár, hogy nem látták azok – fogalmaz a levélíró –, akik tűzzel-vassal az angol rendszer bevezetését erőltetik. A NAC a Közép-Európában meghonosodott magyar eredetű szellemességgel és ötletességgel telített támadó stílusban játszott és bűvölte el a közönséget. (...) A NAC-ot látnia kellene Budapestnek addig, amíg nem tör be közéjük is az angol rendszert erőltetők magyaros stílust emésztő rosszindulata. A NAC Budapestnek is megmutatná labdarúgásában is hű és romlatlan magyarságát, a magyar labdarúgásból táplálkozó erejét.”

A szakmaiságot egyfajta patetikus stílusban „felvizező” szakértőhöz hasonlóan többen is hangoztatták, hogy a magyar futball megújhodása keletről várható. A Képes Sport 1941. június 4-i lapszámának címoldalán – a trianoni dátum okán vélhetően nem véletlenül – Erdély válogatottjának csapatképe jelent meg, amely „szép sikerrel mutatkozott be Budapesten.” Az eredmény amúgy Ferencváros–Erdély-válogatott 3:1.

Elemző igényűnek tekinthető viszont az az írás, amely a visszatérés utáni Erdély úszósportjának állapotát igyekezett felmérni. „A magyar úszósport a kelet-magyarországi és erdélyi részek visszatértével körülbelül egy tizedével növelte működési területét – áll a lapban. – Eddig 120, tízezer lakoson felüli városunkat és községünket tartotta számon az úszóvezérkar, és közülük mintegy hetvenben épült uszoda. A visszatért 13 város közül hétben van lehetőség az úszásra, a többiben még uszodát kell építeni.” Akkoriban csak Nagyváradnak és Kolozsvárnak volt ötvenméteres, nagy versenyek rendezésére is alkalmas uszodája. A Trianon utáni Románia úszósportja a kolozsvári, nagyváradi, marosvásárhelyi és temesvári magyar egyesületekre támaszkodott. A pillanat romániai úszórekorderei közül csak hárman maradtak az új határok mögött, de ők is magyarok voltak. A sportág vezetői az uszodaellátottság ellenére sem tartották kilátástalannak a helyzetet. A szövetség négy kerületre készült osztani a magyar úszósportot, az 1940 decemberében tartott közgyűlések után kezdődhetett az uszodaépítés, majd a meghívás a tavaszi úszótáborba, a nyár folyamán pedig a versenyek, ahol mindenki megmutathatta tudását.

A leggyorsabban azonban a téli sportok képviselői reagáltak. A szervezőmunkát vezető egykori sokszoros bajnok Belloni Gyula már az első hó leesése előtt háromszor járt Erdélyben, és így nyilatkozott a Képes Sportnak: „Az erdélyi hegyek visszajöttével hazánk legszebb síterületeit kapta vissza. Sajnos a kulturális téren még sok a tennivaló, de meggyőződésem, hogy komoly munkával, menedékházak és szállodák építésével Erdélybe vihetnénk a közép-európai sí­élet súlypontját. (...) A legfejlettebb sísport a Székelyföldön volt, a gyergyói havasokban rendezett székely bajnokságok nagy hírnévre tettek szert. Sajnos még kevés a menedékház. Ugyanez a helyzet a Kelemen-havasokban, ahol a visszavonuló románok felgyújtották az összes fából készült menedékházat.”

A szakember a legszebb síterepnek a Máramarossziget melletti, 1650 méter magasan fekvő Lutászát tartotta, ahol amúgy a román hadsereg síkiképző tábora is volt. „Visszajött hozzánk a legjobb erdélyi síelő, Kovács József, aki a Tátrában egyszer már elverte a magyar sífutókat. A legnagyobb nyereséget azonban egy hölgysíelő jelenti, a besztercei Kuales Annelise. Az alig tizennyolc éves szőke erdélyi kislány jobb a mi hölgyeinknél, többszörös román bajnok.” A lap elégedetten állapítja meg, hogy már nem kell külföldön készülniük a magyar válogatottaknak, az Izvorai menedékházhoz vagy Lutászára bármikor mehetnek néhány hétre. Az írás így fejeződik be: „Pár hónap, és Erdély újra az lesz, amiről oly régóta álmodunk: a magyar síparadicsom.”

Bár a történelem másként rendelkezett, azért jó felidézni, hogyan lelkesedett Déván István, a síszövetség főtitkára: „Borsafüred idegenforgalmi vonzóereje igen nagy lesz. Októbertől június végéig nem olvad el fenn a hó, mivel a Kárpátok éghajlata hidegebb a néhány száz méterrel magasabb svájci és tiroli hegyek klímájánál. Lent a katlanban nyári üzemre berendezkedő kisebb golfpályát is lehet építeni, a Visó melletti sík terület pedig repülőtér kiképzésére is alkalmas. (...) Fontos célunk, hogy ne csak a versenyzést, hanem a síturisztikát is előkészítsük. A célunk az, hogy tiroli és svájci mintára az Uzsoki-hágótól a Gyilkostóig szakadatlan menedékház-láncolatot építsünk ki egynapi távolságra egymástól.”

Nyolcvan év távlatából, a klímahelyzet változásának, illetve a mai helyzet ismeretében is igencsak „jól fejlett” nosztalgiával tekinthetünk arra az optimizmussal teli tervezgetésre, amellyel a korabeli vezetők fordultak a visszatérő Erdély felé. Bár a „milyen lehetett volna?” játék bizonyos mértékig fájdalmas hiányérzettel tölt el, ama tézis visszamenőleges igazolásával is, hogy előbb vetni kell, az aratással csak jóval azt követően szabad foglalkozni.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!